„Szegény asszony, egyedül, elhagyottan ebben a zsúfolt sivatagban, amit úgy hívnak, hogy Párizs!” – kiáltott fel számtalanszor a világ nagy operaházainak éhes és kegyetlen közönsége előtt Violettaként Maria Callas, akinek szíve napra pontosan negyven évvel ezelőtt állt meg pazar és steril luxuslakásában. Mindössze 53 éves volt. Valójában akkor halt meg az operatörténet vitán felüli legnagyobb művésze? Akkor szűnt meg létezni La Callas, amikor a magányos asszony nem lélegzett többet? Vagy halott volt már, mióta nem lépett többet színpadra?
Tizenkét kongóan csendes évet töltött még a földön az 1965-ös utolsó Toscák után. Néhány koncert, megrendítő zongorás búcsúturné a kedves Giuseppe di Stefanóval. Két árnyékért őrjöngött a közönség világszerte. A tévé pedig végre színesben őrizte meg az esteket. Szánalmas hallgatni őket. Mégis Callas többet tár fel egyetlen kézmozdulatával, pillantásával, hangsúlyával, frázisával, mint vélhetően bárki előtte vagy azóta. A koncert végén kifogástalan angolsággal, ám meglepően esetlenül és kínos negédességgel konferálja fel az utolsó ráadását, Lauretta áriácskáját.
Mint mindent, ezt is megpróbálták egyes fachtársnői magukévá tenni. Feleslegesen. Nehéz belátni, de az Utánozhatatlan utánzói legfeljebb majmocskák lehetnek, nem epigonok. A kiválasztottság és a zsenialitás szikrája nem lopható el.
Árulkodó momentum ez a kedvesnek és őszintének szánt bevezető, mely rávilágít, hogy ez az asszony egyetlen módon tud kommunikálni a világgal: a zenén keresztül. Csak a reflektorok fényében létezik. Jön Lauretta agyoncsépelt, mézédes áriája, amivel már a tizenéves növendékek is magabiztosan borzolják a felvételi bizottságok idegeit. Könnyű győzelem. De nem egy Callasnak. Az ő előadásában nyoma sincs annak a kislánynak, akit ki lehet zavarni madárkát etetni.
Negyedszázaddal van túl Izolda, Brünhilde vagy Kundry gyilkos szólamain. A magányos asszony félve engedi el a zongorát, alig-látó szemeivel a semmibe mered, manökenre kínzott madárteste keményen megdolgozik minden hangért, miközben ő maga tudja a legjobban, mennyire egyenlőtlen a küzdelem. Toscai szenvedéllyel kéri (és nem kérleli) az Atyát (és nem az atyját), hogy… Mit is kérhetett Callas ekkor ragyogó ruhakölteményében, mesterien berakott hajával, ujján egy jókora rubinnal? Ezt a titkát is magával vitte. Talán annyit, hogy legyen ereje elfogadni a sorsot. A néma éveket. Hiszen tudta jól, hogy a filmezés, tanítás, rendezés önámítás.
Igazi barátai valószínűleg sosem voltak, idejét a tanulás, felkészülés, előadás utáni regenerálódás töltötte ki. Az olvasó, kutyasétáltató Callasban semmi természetes sincs. Mintha egy tévesen ráosztott szerep lenne, amit nem tud tartalommal megtölteni. A dívát a visszavonulás után is felismerték az utcán, megbámulták, virágokkal halmozták el, mint egykor. Ő mindezt csak értelmetlenül szemlélte. Nem adhatott magából semmit, üres test maradt csupán.
Callas életműve még ma is, halála után negyvenöt évvel viták tárgyát képezi.
Mindez azt is jelenti, hogy nem feledték, hiszen akiről beszélnek, akinek emlékét nem hagyják eltűnni, az még köztünk van. Pedig mára milyen értelmetlenné váltak ezek a viták. Kinek jut eszébe a nagy Rosa Ponselle, akinek alakításaival egykor meg kell küzdenie? Ki hallgatja szegény boldog és makulátlan Tebaldi felvételeit, akiben minden megvolt, éppen csak a zseni szikrája hiányzott? Ki kíváncsi a Met-kedvenc Zinka Milanov kiváló Toscájára? Hol vannak a vetélytársak és az epigonok?!
Ha lennének még lemezboltok, ragyogó felvételeik a polcokon porosodnának, miközben a kiadók a mai napig újra és újra Callas-felvételeket jelentetnek meg – a napokban épp a Warren frissít fel egy díszdoboznyi élő előadást, természetesen pompás grafikával. Bármelyik nagy európai könyvesbolt egyre apadó zenei kínálatában több Callas-könyv csábítja a vásárlókat, lehetőleg rengeteg fotóval. Nincs még egy operaénekes, akiről ennyi fénykép készült volna, feketén és szőkén, jelmez- és ruhakölteményekben, bundában és fürdőruhában, tökéletesen beállítottak és persze méltatlanok is, hiszen a paparazzik olykor jó pénzért megpróbálták feltörni magánéletének és lényének titkait. Pedig a titkot nem ezek a képek őrzik.
A jelenség ugyanis kötetnyi irodalma ellenére sem megfogható, ahogy mindenkinek saját Istene van, úgy az ezerarcú Callas is mindenki számára mást jelent. Kacér Rosina és romlott Carmen, hótiszta Amina és gyermekgyilkos Médea, bukásában is fenséges Norma és élettelen húsdarab, mint Maddalena di Coigny.
Nem volt az opera-történtben még egy énekes, aki ilyen mély érzelmeket váltott volna ki. Éjszakákat álltak sorba, hogy hallhassák és Beckmesserként lesték minden félresikerült hangját. Callas ugyanis nem volt gép. Matériája, intonációja kikezdhető, számos stúdió- és kalózfelvételéről azonban – ha olykor gyötrelem is hallgatni némelyiket –, a személyiség ereje évtizedek múltán is átsüt. Művészete az idő próbáját egyedülálló módon állta ki.
Az egyetlen mód tehát, ha azt akarjuk, hogy Callas megszólítson bennünket, hallgatni őt.
Fotói bámulatosak, de nem visznek közelebb a Titokhoz, egykori jelmezei és színpadi ékszerei ragyogóan installált vándorkiállításon bemutatva nem több, mint a szabónők apoteózisa. A magányos díva valószínűleg lefittyedt szájjal nézi fentről ezt a bálványimádást. Nem véletlenül rendelkezett úgy, hogy hamvait szórják a tengerbe. Az Örökkévalósággal akart egyesülni és nem hervadó virágcsokrokkal pihenni, mint annyi átszenvedett előadás után, fülében még a tapsokkal, de végtelenül magányosan. Negyvenöt éve hunyt el Maria Callas, akinek emléke és művészete ma is él.
