Körner Tamás, a magyar komolyzenei élet egyik meghatározó alakja blogjában legemlékezetesebb személyes történeteit osztja meg velünk, ezen a héten Szőcs Géza Kossuth-díjas költő-politikusról.
Minden blogíró bevallott, bevallatlan célja az, hogy írásait minél többen olvassák. Amikor belekezdtem, többen figyelmeztettek: ha jót akarok, kerüljem a politikai témákat. Amíg muzsikusokról, zenekarokról írok, mindenki szeretni (olvasni) fog, ha politikusokról, amilyen drámaian megosztott az ország, eleve számolhatok az olvasók felének ellenszenvével.
Most mégis kivételt tennék. Mai történetünk hőse, Szőcs Géza ugyanis megismerkedésünkkor már és még nem volt főállású politikus (bár, mint minden igazi értelmiségi, politizált). Már nem, mert romániai szerepvállalása 1993-ban lezárult (1990–1991 között az RMDSZ főtitkára, 1991–1993 között politikai alelnöke volt, 1990–1992 között pedig szenátor a bukaresti parlamentben), és még nem, hiszen csak 2010-ben lett az Orbán-kormány kulturális államtitkára. A kettő között írt és költött, folyóiratokat alapított és szerkesztett, kiadókat gründolt és igazgatott, ami már önmagában sem kis teljesítmény, hát még ha beszorozzuk kettővel, mert egyszerre volt aktív Erdélyben és Magyarországon. Keveset tudtam róla, de mesélték, hogy igazi hős volt: Ceaușescu uralma alatt szamizdatot készített, eltört a lába, amikor a szekusok elől menekült, sötétzárkában tartotta a román ávó, de nem tudták megtörni.
2001-ben felhívott, találkozót kért. Elmondta, hogy A Dunánál címmel irodalmi folyóiratot indít, ő a kiadó és a főszerkesztő is. (Oda is adta az akkor megjelent első próbaszámot). A Burgenlandban élő magyar zeneszerző, Takács Jenő 2002 őszén lesz 100 éves, a folyóirat jövő szeptemberi száma erről több írással is meg fog emlékezni, sőt egy centenáriumi albumot is ki fognak adni. Zeneszerzőről lévén szó, nyilván a művei mondják a legtöbbet, ezért örülne, ha a Fesztiválzenekar rendezne egy születésnapi koncertet.
Bevallom, nem sokat tudtam Takács Jenőről, amit utólag szégyellek, mert izgalmas életútja, sokoldalúsága és persze zeneszerzői kvalitásai igazán figyelemre méltóak. 1902-ben Cinfalván (ma Siegendorf) született, Sopron mellett. Bécsben a Zeneakadémián zongora szakon végzett. 25 évesen a kairói konzervatórium tanára lett, egyik úttörője az arab népzene kutatásának. 1932-től a Fülöp-szigeteken a manilai konzervatóriumban vállalt tanári állást. A háború éveiben Pécsett, Sopronban és Kolozsvárott dolgozott, a negyvenes évek végén – a közelgő kommunista hatalomátvétel miatt – az emigrációt választotta: 46 évesen gyakorlatilag a nulláról kellett kezdenie mindent. Feleségével először Ausztriába mentek, majd Olaszország és Svájc következett, közben hangversenykörutak Nyugat-Európa számos országában. A vándoréletnek egy amerikai meghívás vetett véget: Takács az Ohio állambeli Cincinnati Konzervatórium professzora lett, s végül két évtizedet töltött Amerikában. Cincinnatiban többek között növendéke volt egy 13 éves, Takács szerint „kissé puhány és elkényeztetett, de rendkívül jó zenei érzékű” kisfiú, bizonyos James Levine, a New York-i Metropolitan Opera későbbi zeneigazgatója. 1970-ben hazatért Cinfalvára és haláláig, 2005-ig ott élt.
Nem gyakran fordul elő, hogy egy aktív magyar zeneszerző 100 éves lesz, így Fischer Iván is rábólintott a születésnapi koncert gondolatára. Sikerült a gazdag életművet sokoldalúan bemutató műsort összeállítani: szólódarab, kamarazene, vokális mű, zenekari darab. Kiderítettük, hogy Takács Partitáját 1954-ben a híres osztrák zongorista, Paul Badura-Skoda mutatta be, őt kértük fel a darab előadására, és bár már nagyon idős volt, igent mondott. Divertimentójának hegedű szólamára a Takácsot jól ismerő Ágoston Andrást, az ’56-os magyar menekült zenészekből alakult Philharmonica Hungarica korábbi koncertmesterét nyertük meg, de fellépett a teljes Fesztiválzenekar Fischer Ivánnal és a Rádió Énekkara is. Helyszínnek a Millenáris Teátrumot választottuk.
Elkészült a költségvetés és kiderült, hogy az ambiciózus és szép műsor csaknem 18 millió forintba kerül. Vállaltam, hogy ennek egyharmadát kifizetjük, Szőcs pedig azt, hogy A Dunánál kiadója a fennmaradó összeget előteremti. Annak rendje és módja szerint megkötöttük a szerződést: a koncert után 60 nappal kellett megkapnunk a honoráriumot.
A hangverseny nagyon szépen sikerült, komoly visszhangja volt, csak azt sajnáltuk, hogy Takács megromlott egészsége miatt végül nem tudott ideutazni. Eltelt két hónap és gazdasági vezetőnk riadóztatott, hogy A Dunánál 12 millió helyett csak 4 milliót fizetett. Küldtem egy sürgető e-mailt Szőcsnek, aki elnézést kért és megígérte, pár héten belül rendezi a tartozást. Eltelt újabb két hónap, és a pénz nem jött meg. Újabb e-mail, újabb elnézéskérés, eredmény nélkül. Felhívtam Gézát és kértem, találkozzunk. Eljött és bár láthatóan nehezére esett, végül kibökte, hogy a 12 milliós hozzájárulást a miniszter, Rockenbauer Zoltán ígéretére alapozta, aki vállalta, hogy az összeget a miniszteri keretből megtéríti a kiadónak. Rockenbauer 2002 végén lemondott, az új kulturális kormányzat pedig szóbeli ígéretét nem tartja magára nézve kötelezőnek. Hosszas hercehurca után kapott négymillió forintot, ezt át is utalta, de nyolc továbbra is hiányzik, és egyelőre nem látja, hogyan tudná ezt előteremteni.
Őszintén sajnáltam, tudtam, mennyit dolgozott önzetlenül a Takács-centenárium sikeréért. Megbeszéltem gazdasági vezetőnkkel, hogy a ki nem fizetett nyolc milliót egyelőre kintlevőségként állítjuk be a zenekar mérlegébe, a szigorú könyvvizsgálóknak pedig azt mondtuk, hogy bár késik a pénz, előbb-utóbb megjön. Csóválták a fejüket, de tudomásul vették, miközben tudtam, hogy ezzel csak időt nyerünk: ha csak csoda nem történik, előbb-utóbb le kell nyelnünk a veszteséget. Eltelt egy fél év, amikor az egyik kuratóriumi ülés után, ahol a zenekar gazdálkodása volt a téma, félrehívott az elnök, Hetényi István. Volt pénzügyminiszterként nála jobban senki nem ismerte az előírásokat. Nagyszerű ember volt, rengeteget tett a zenekarért egy nehéz időszakban, amikor folyamatos háborúban álltunk a fővárossal, amely vissza akarta vágni a zenekar támogatását. A maga finom, elegáns, de lényegre törő stílusában elmagyarázta, hogy csak úgy nem lehet veszteségként leírni egy be nem folyt tartozást, ehhez igazolni kell, hogy minden jogi lehetőséget kimerítettünk. Más szóval nekem, mint a zenekar igazgatójának, kötelességem beperelni a nem fizető kiadót.
Nem volt mit tenni, felhívtam Szőcs Gézát, és elmondtam, be fogjuk perelni. Mit mondjak, nem repesett az örömtől. Ügyvédünk beadta a keresetet, és vártunk. Mint minden per Magyarországon, ez is csigalassúsággal haladt, de végül csak megszületett az ítélet. A Dunánál kiadójának (Szőcs Gézának) egyetlen vagyontárgya volt, egy lestrapált, százéves bogárhátú Volkswagen (ezzel fuvarozta volna Takácsot Cinfalváról, ha az nem betegszik meg), ezt el kellett adnia a tartozás csökkentésére, a kiadót pedig, mivel még mindig maradt egy többmilliós, fedezet nélküli tartozás, felszámolták. A Dunánál megszűnt, a folyóirat utolsó száma 2006-ban jelent meg.
Eltelt négy év, és 2010-ben Szőcs Géza lett az Orbán-kormány kulturális államtitkára. Fel voltam készülve a legrosszabbra. Görgey Gábor rövid minisztersége alatt, még 2002-ben, kormányzati támogatást adott az addig csak a főváros által támogatott zenekarnak, és ezt utódja, Hiller István is megtartotta. A szomorú és kínos szerep után, amit A Dunánál megszűnésében játszottunk, biztos voltam benne, hogy kritikus idők jönnek, a zenekar léte is veszélybe kerülhet, ha visszavonják az állami támogatást.
Szőcs két hete volt még csak hivatalban, amikor üzent, beszélni akar velem. Az irodájában fogadott, leültetett, kávéval kínált (ami jól jött, mert éjszaka nem sokat aludtam), és megajándékozott legújabb verseskötetével. Én közben csak arra tudtam gondolni, mikor jön a kávénál is keserűbb feketeleves, mert hogy jönni fog, abban halálbiztos voltam. Szőcs előbb komótosan dedikálta nekem a könyvét, majd rátért a lényegre. „Tamás, te is, én is jól emlékszünk a történtekre. Nekem nagy csapás volt A Dunánál felszámolása, azóta sem hevertem ki. De tudom, hogy te csak a kötelességedet teljesítetted. Te felelsz a zenekar gazdálkodásáért, azt tetted, amit kellett, ezért kapod a fizetésed. Ha tehát azt hiszed, hogy most eljött a hosszú kések éjszakája, nyugodj meg, bennem semmilyen revansvágy nincs, a Fesztiválzenekar és te is számíthattok a támogatásomra.”
Állta a szavát, míg le nem mondott, ha csak lehetett, segített. Boldogabb országokban akár jó politikus is lehetett volna belőle, nálunk nem: hiányzott belőle az ellenoldal gyűlölete, az érték érdekelte, és nem annak pedigréje. Államtitkárként is javíthatatlan alanyi költő maradt.
