Körner Tamás, a magyar komolyzenei élet egyik meghatározó alakja blogjában legemlékezetesebb személyes történeteit osztja meg velünk. Ezen a héten egy izgalmas salzburgi beugrás történetét ismerhetjük meg.
A Salzburgi Ünnepi Játékokon fellépni minden zenész álma. Sok rangos komolyzenei fesztivál van, Edinburgh, Luzern, a londoni BBC Proms, de Salzburg az Salzburg. Óriási dolog volt, amikor az épphogy állandósult Fesztiválzenekar 1993-ban meghívást kapott az Ünnepi Játékokra, rögtön két koncertre, egy Kurtág és egy Liszt–Bartók–Kodály műsorral.
A meghívásban döntő szerepe volt Hans Landesmann-nak, a fesztivál üzleti- és koncertigazgatójának. Furcsa párosítás, a két posztot szinte soha nem tölti be ugyanaz a személy. Hogy mégis így történt, arra Landesmann életútja a magyarázat. Gazdag bécsi nagypolgári családba született 1932-ben, apjának jólmenő hús nagykereskedése volt. Az 1938-as Anschlusst követően a zsidó család Magyarországra menekült (cseberből vederbe…), 1945-ig Budapesten éltek. Hans, aki tökéletesen megtanult magyarul, itt ismerkedett meg a komolyzenével, zongorázni tanult Székely Arnoldnál. Emlékirataiban elmeséli, hogy élete meghatározó élménye volt Fischer Annie hangversenye egy Klemperer vezényelte koncerten a Városi Színházban.
Amikor 1944-ben a németek bevonultak Magyarországra, apja biztonságos rejtekhelyet keresett a családnak és addig is, amíg megoldást talál, egy svábhegyi szállodába költöztette őket, ott senki nem fogja őket keresni. Pechére a szálloda a Majestic volt, ahova másnap új vendégek érkeztek: Eichmann és csapata. Ha egy kalandfilmben jön ilyen fordulat, a néző csóválja a fejét, hogy ez azért túlzás, de az élet túltesz a forgatókönyvírókon. Az idősebb Landesmannak elképesztő manőverekkel kellett kimentenie családját a Gestapo székhelyévé lett Majesticből, végül a Vadász utcai svájci védett házban vészelték át a háborút.
A család visszatért Bécsbe, Hans vegyészmérnöki diplomát szerzett, apja halála után átvette a nagykereskedés irányítását, kiváló üzletembernek bizonyult. Üzletemberként került a bécsi Konzerthaus munkáját felügyelő kuratóriumba, majd lett 1977-ben a koncertterem főtitkára. 1986-ban Abbadóval ő alapította meg a nagyszerű Gustav Mahler Ifjúsági Zenekart. Meggyőződése volt, hogy az őskonzervatív Salzburgi Ünnepi Játékoknak nyitnia kellene a 20. századi és kortárs zene felé (és felszámolnia az egész fesztivált átható korrupciót). Már a Karajan-éra végén bejelentkezett reformgondolataival, de Karajan szó szerint kidobta. Salzburg teljhatalmú diktátora 1989-ben meghalt, utódja a belga Gérard Mortier lett, aki Landesmannt kérte fel üzleti igazgatónak és a koncertprogramok felelősének. Salzburgban új időszámítás kezdődött, ennek jegyében kaptuk mi is a meghívást a két koncertre.
Gőzerővel készültünk a zenekar addigi életének talán legfontosabb két hangversenyére. A Kurtág-műsor összeállítására és vezénylésére Eötvös Pétert kértük fel, a másik programhoz (Liszt: Esz-dúr zongoraverseny, Kodály: Psalmus Hungaricus, Bartók: Cantata Profana, Kodály: Galántai táncok) a karmester Fischer Iván a legjobb erőket hívta meg: Kocsis Zolit, Gáti Istvánt, a Rádió Énekkarát és Gyermekkórusát, a Psalmus és a Bartók mű kutyanehéz tenor szólójára pedig a fiatal, de már jó nevű kanadai tenort, Ben Heppnert (világhirű énekes lett belőle, 2014-ben vonult vissza).
A felkészülés részeként a Kurtág-műsort 1993 tavaszán a Zeneakadémián is eljátszottuk, rácáfolva a kétkedőkre: senki nem hitte, hogy egy Kurtág-darabokból összeállított koncert telt házat tud vonzani és bomba siker lesz. Már a főpróba is emlékezetes volt. Kurtág, aki tökéletesen megbízott Eötvös Péterben, a próbákra nem jött el, de a főpróbára igen. A főpróba a Quasi una fantasiával indult. Itt a zenészeknek több csoportban, egymástól távol kell játszaniuk, hogy a zene térhatása érvényesülhessen. Péter és műszaki stábunk jó előre eltervezték, mely hangszerek kerüljenek a színpadra, melyek a két oldal erkélyre és melyek a második emeletre, ahol amúgy a diákok helye van. Elkezdődött a próba, Péter beintette a zenekart, Kurtág a harmadik ütemnél leállította: rossz a hangszerek elosztása. Ami a második emeleten van, menjen a baloldali erkélyre, a baloldali erkély a jobboldalira, a jobboldali hangszerek a második emeletre.
Péter már sokat dolgozott Kurtággal, ismerte, a szeme sem rebbent, szünetet rendelt el, a műszak pedig nekiállt a hangszerek átcipelésének. Hogy fogalmunk legyen: egy timpani 60-70 kiló, csak ebből négy volt, a több tucat egyéb hangszerről nem is szólva. Lezajlott a költözés, minden a helyén, Péter másodszor is beintette a zenekart, most négy ütemet tudtak eljátszani, Kurtág megint leállította. Mégis az előző megoldás a jobb, csináljuk vissza. Kezdtem megérteni a színigazgatókat, akik a szerzőt kitiltották a próbákról, de Gyuri bácsinak olyan nimbusza volt minden zenész és a stáb előtt, hogy neki ezt is megbocsátottuk, csak én imádkoztam, nehogy felmondjon a műszak.
Jött a következő mű, a Grabstein für Stephan, ez a gitárra és kis zenekarra írt gyönyörű darab, ahol egy adott pillanatban néhány zenésznek sípot kell megfújnia. Jó előre megvásároltuk a sípokat, olyanokat, amilyeneket a meccseken a bírók szoktak használni. Jött a fújás, Kurtág a fejéhez kapott, leállította a próbát. Nem jók a sípok, olyat szeretne, amit valamikor a villamoskalauzok használtak, annak szebb a hangja. A koncertre meglettek a kalauz sípok: sikerült megszereznünk a Közlekedési Múzeum egyetlen darabját és éjszaka egy kisiparossal (kisebb vagyonért) legyártatni öt másolatot – szerző és közönség akár a régi 15-ös villamoson érezhette magát a Pozsonyi úton.
Mire a Kurtág-műsor eljutott Salzburgba, minden klappolt, Gyuri bácsi is boldog volt, kevés kortárs zeneszerzőnek adatik meg szerzői est az Ünnepi Játékokon. Ha a Kurtág-esttel már nem is volt probléma, annál inkább a másik koncerttel. Heppner már hónapokkal korábban megnyugtatott minket, minden a legjobban alakul, tanulja a Kodály-darabot, fantasztikus a mű (először énekli), szépen halad, még magyar nyelvtanárt is szerződtetett, hogy jó legyen a kiejtése. Megérkeztünk Salzburgba (a Rádiókórussal, a Rádió Gyermekkarával együtt több mint kétszázan, nem kis logisztika volt ennyi embert mozgatni), mindenki a nagy esemény izgalmában élt: először lépünk fel az Ünnepi Játékokon, csak minden rendben menjen.
Jött a próba a koncert előtti nap délelőttjén, lement a Psalmus, Heppner tényleg kiválóan énekelt. Iván megkérdezte, mikor akarja a Cantata Profanát próbálni, még a szünet előtt, vagy után. Heppner visszakérdezett: „Mit?” „A Bartók-darabot” – magyarázta Iván. Mire Heppner: „Nem értem, én nem tudok semmilyen Bartók darabról.” Nem hittünk a fülünknek: állította, hogy neki senki nem mondta, hogy mást is kell énekelnie a Psalmus mellett. Nyilván nem mondott igazat, lehetetlen, hogy az ügynökségével váltott több tucat levél, megbeszélés, egyeztetés, aláírt szerződés mellett nem tudta, mire kérik fel. Bár ez most már kinyomozhatatlan, az történhetett, hogy a Bartók-darabot túl későn kezdte el tanulni, és amikor szembesült a szólam nyaktörő magasságaival, technikai nehézségével, késő volt, kifutott az időből. Kínos lett volna bevallani, szégyellhette is magát, nem mert szólni, jobb híján kitalált egy történetet az adminisztrációs hibáról.
Részlet (Grál-elbeszélés) Wagner Lohengrin című operájából Ben Heppner előadásában:
Ott álltunk 36 órával a zenekar történetének legfontosabb koncertje előtt szólista nélkül, készülődött a méretes botrány. Honnan akasszunk le valakit? Ez nem olyan, mint egy rutin tenor szerep, amibe bárki beugorhat, kevesen éneklik, jól talán négyen-öten. Egyikük Molnár András, hátha ráér, ő Magyarországról talán kiér a másnap reggeli főpróbáig. Turnémenedzserünk, Gedényi Ildikó elemében volt: más bedobta volna a törülközőt, ő nem ismert lehetetlent. Kiderítette, hogy Molnár Szentbékkállán nyaral (örökre megtanultam a falu nevét…), de nem lehet elérni, elment vadászni. Ildikó három válság csapatot alakított: az egyik azt szervezte meg, hogyan juttassuk el Molnár Budapesten hagyott útlevelét Szentbékkállára, egy másik azt mérte fel, hogy lehetne elérni Molnárt az erdei magasálláson (ha egyáltalán ott van), egy harmadik a BM-mel tárgyalt arról, hogy ha nem lenne meg Molnár útlevele, hogy jut át a határon útlevél nélkül.
Még gyerekkoromban láttam egy filmet, az volt a címe, hogy „Ha mindenki ilyen jó lenne a világon”. Egy kisgyerekről szólt, aki halálos beteg és csak egy több ezer kilométerre lévő gyógyszer mentheti meg az életét. Százak fognak össze, hogy a gyógyszer időben célba érjen, persze happy end a vége. Itt is mindenki segített. Szentbékkállán összesen két telefon volt, az egyik a postán, jobb híján ezt hívtuk fel: távhívás még nem létezett, másfél óra alatt már be is jött. A postás néni csapot-papot otthagyva gyalog ment el a több kilométerre levő vadászleshez és riadóztatta Molnárt. Meglett az útlevél is, Molnár autóba vágta magát, egész éjszaka vezetett és a reggeli főpróbára Salzburgban volt. Még egy frakkot kellett szerezni neki, de az már gyerekjáték volt, levettük az egyik zenészről.
A koncert óriási siker lett, mindenkiben dolgozott az utolsó nap izgalma és az adrenalin. Molnár kiválóan énekelt, Heppner is, ennek ellenére felkerült a zenekar tiltólistájára: lehet, hogy jó tenorista, de nem szeretnénk újra látni. Landesmann és a rendezők boldogok voltak, pár héttel később meg is érkezett a visszahívás Salzburgba.
