Körner Tamás, a magyar komolyzenei élet egyik meghatározó alakja blogjában legemlékezetesebb személyes történeteit osztja meg velünk, ezen a héten párizsi éveiről.
Az 1989 és 1992 között Párizsban eltöltött három év szép és izgalmas volt. Nagy Imre újratemetését ’89 júniusában még a Hősök terén élhettem át, ősztől már csak a francia televizióból követhettem nyomon az otthoni rendszerváltás eseményeit. Kiérkezésemkor a Párizsi Magyar Intézet (PMI) és a nagykövetség még az „átkosban” kinevezett munkatársakkal dolgozott, de a vezető posztokon hamar megtörtént a váltás. Az újonnan jöttek szemében az előző rendszer káderei gyanúsak voltak, a régiek féltették az állásukat, kölcsönös volt a bizalmatlanság. Ez gyakran vicces helyzeteket szült. Emlékszem a frissen kinevezett helyettes kulturális államtitkár látogatására, aki nem volt megelégedve szállodai szobájával, amit foglaltunk neki, és vagy öt percig üvöltözött a szálloda halljában, kommunista szabotázst emlegetve.
Zenei referensnek küldtek a PMI-be. Ilyen poszt korábban nem létezett, a koncerteknek nem volt igazi gazdájuk. Visszagondolva szerencsém volt, hogy a zenéhez a stábból senki nem értett. Szabad kezet kaptam, sőt egy kis költségvetést is: bízva abban, hogy rangosabb zenészek iránt az érdeklődés is nagyobb lesz, duplájára emeltük a jegyárakat, és elértem, hogy a jegybevétellel szabadon gazdálkodhassak. Sokra nem volt elég, de ki tudtuk fizetni a művészek repülőjegyét, az Intézet vendégszobáiban ingyen lakhattak, a zongoristáknak már nem a ház lepusztult Steinwayén kellett játszaniuk, hanem profi bérelt zongorán, erre már lehetett építeni.
Már az első évben sikerült néhány nagyágyút megszerezni, eljött Perényi Miklós, Csaba Péter, a Bartók vonósnégyes, Kováts Kolos, a Liszt-verseny győztes Mocsári Károly, a Kodály Kvartett. Híre ment, hogy van a Magyar Intézetben egy komplett őrült, akit nem lehet lerázni, és lyukat beszél a művészek hasába, lépjenek fel a sorozatában. A jó bornak nem kell cégér, pár hónap után már sorba álltak a jegyekért, aki nem foglalt előre, hoppon maradt. A második évben jött Kocsis Zoli, a Keller-vonósnégyes, az újra felfedezett Rév Lívia, a Kurtág házaspár, a fénykorát élő barokk kamarazenekar, a Concentus Hungaricus.
Nehéz válogatni a párizsi három év sok élményéből. Ma is átfut a hátamon a hideg, ha eszembe jut, hogyan fuvaroztam az Intézet Volkswagen kombiján a Bartók vonósnégyest a repülőtérről a szállodába. A hangszerek, köztük Komlós Péter Stradivarija a csomagtartóban utaztak. A szállodához érve kiszálltunk, Péterék kivették a hangszereket, indultunk a bejárat felé. Három lépést sem tettünk meg, amikor egy teherautó hátulról belerohant a leparkolt Volkswagenbe. Ha tíz másodperccel előbb jön, a hangszerek miszlikre törnek. Vagy ma is jól emlékszem a beszélgetésre a Châtelet Színház igazgatójával, Stephan Lissnerrel (később a Milánói Scala, majd a Bastille Opera nagyhatalmú főnöke lett), akit hosszan győzködtem, jöjjön el a koncertünkre, egy nem akármilyen fiatal szoprán lép fel, hallania kell. Lissner eljött, hallotta, amit hallott, pár hónappal később a pályakezdő Rost Andrea megkapta a felkérést a Traviata főszerepére.
Nemcsak sikerélmények voltak persze. Fischer Annie ügynökét, André Furnot nem sikerült rábeszélnem, engedélyezze művésze fellépését a PMI-ben. Ritka ellenszenves ember volt. „A gatyámat is ráfizetem a koncertjeire, fél ház sincs, csak nem fogom ingyen odaadni maguknak?” – üvöltötte a telefonba. A maga módján igaza volt: két Fischer Annie-koncerten is voltam a Salle Pleyelben, bizony kevesen voltak. Ami persze nem a világcsoda zongoristanőt minősítette, hanem őt, a rendezőt.
Kínos emlék a Pa-dö-dő meghívása is. Fontosnak tartottam, hogy a PMI koncertjein ne csak komolyzenészek lépjenek fel, ezért hívtam meg a népszerű duót. Megbeszéltem a kommunista napilap, az Humanité fesztiváljával, hogy előbb náluk lépnek fel honoráriumért, másnap nálunk gratis. Az Humanité honoráriuma azért volt fontos, mert a duó mindenhova egy erősítőket-hangfalakat-lámpákat is szállító furgonnal utazott, a kétfős műszakot, a kocsit és a sofőrt ebből tervezték fizetni, azt sem bánták, hogy nekik fillérek maradnak.
A fellépés előtti nap hívtam partneremet, Lafayette elvtársat (ilyen nevet nem felejt el az ember), kiderült, már nem dolgozik ott, a koncertről senki nem tud, egy nap alatt megszervezhetetlen, felejtsük el. A két Pa-dö furgonja már elindult Budapestről, a dolgot nem lehetett leállítani. Felkészültem a legrosszabbra, a két nő minimum felpofoz, két koncert helyett egy van, honor egy fillér sem, miközben a műszakot és a fuvart fizetni kell, nyilván saját zsebből. Megjött Györgyi és Mariann, vázoltam a helyzetet. A szemük sem rebbent, még egy ejnyebejnyét sem mondtak. „Gond egy szál se, legalább több idő lesz városnézni!” – ezzel a dolgot lezárták, indultak az Eiffel-toronyhoz. Két nap múlva szuper koncertet adtak a PMI-ben, saját pénzükön. Bámulatos nagyvonalúság, le a kalappal.
A három év egyik legszebb, egyben legszomorúbb koncertje Kozma József emlékestje volt. Joseph Kosma, így nyilván ismerősebben cseng, ezen a néven lett a franciák népszerű zeneszerzője. A Zeneakadémián zeneszerzőként és karmesterként diplomázó Kozma berlini ösztöndíjasként ismerte meg Brechtet és a társulatában dolgozó két zeneszerzőt, Hanns Eislert és Kurt Weillt. Elvarázsolta Brecht színháza, Eisler és Weill songokra építő, a komoly- és könnyűzene határain bravúrosan át-átlépdelő stílusa, csatlakozott a társulathoz. Megnősült, zsidóként német feleségével 1933-ban menekülnie kellett a nácik elől. Párizsban kötött ki (egy szót nem tudott franciául), 1935-ben itt ismerkedett meg a költő Jacques Prévert-rel. Több mint 80 versét zenésítette meg, de Apollinaire, Aragon és Éluard számos versét is dalba öntötte. Amivel világhírű lett, az a Prévert szövegére írt Les Feuilles Mortes (Hulló falevelek). Először Marcel Carné 1946-os filmjében, Az éjszaka kapuiban csendült fel és lett minden idők egyik legnépszerűbb dala. Franciaországban Yves Montand, Juliette Gréco és Édith Piaf, az angol nyelvterületen Autumn Leaves címen Sinatra, Nat King Cole és Oscar Peterson tette világhírűvé. Az örökzöldet 1980-ban „a francia filmművészet legszebb dalának” választották.
Kosma-Prévert: Les Feuilles Mortes – Yves Montand
A filmtörténet egyik legfoglalkoztatottabb zeneszerzője volt, 1935 és 1965 között 130 filmhez (!) komponált kísérőzenét, olyan korszakos rendező zseniknek, mint Marcel Carné és Jean Renoir, de írt zenét a pantomimes Marcel Marceau-nak és Sartre színpadi darabjaihoz is. Életművében operák, operettek, szimfonikus alkotások, kórusművek is találhatók: minden műfajban kvalitásos volt, de amiben zseniális, az a sanzon és a filmzene.
Az 1969-ben meghalt Kozma özvegye nem sokkal Párizsba érkezésem után keresett meg, nem rendeznénk-e koncertet férje alkotásaiból. Boldogan mondtam igent. A hangversenyt tervezendő többször találkoztunk, feleségemmel ebédre hívott meg minket. Szerény körülmények között élt, egy bérház legfelső emeletén. Itt valamikor az alsóbb szinteken lakó családok cselédjei laktak pár négyzetméteres lyukakban, ide már a lift sem ment fel, az utolsó liftes szintről hátsó cselédlépcsőn lehetett feljutni. Chambres de bonne, cselédszobák, így hívták ezeket az odúkat, valamikor több mint 100.000 volt belőlük Párizsban. Marie, Kozma özvegye egy alighanem több cselédszoba összenyitásával kialakított parányi lakásban lakott.
Szeretetre méltóbb lényt azóta sem ismertem, olyan volt, mint egy jóságos, madárcsontú anyóka a mesék birodalmából. Ebédre a csirkéhez egészben megfőzött spenótot készített, istenien fűszerezve, feleségem azóta is az ő receptjét használja. Utólag megtudtam, miért ilyen szerény körülmények között élt: Kozma hivatalosan soha nem vált el német feleségétől, Marie csak az élettársa volt három évtizeden át. A Kozma-művek jogdíját a feleség örökölte, Marie semmit nem látott belőle. Valamikor énekesnő volt, picike nyugdíjból élt.
Az emlékkoncert legapróbb részletét is gondosan eltervezte: a műsort, a fellépőket. A Színiakadémia tehetséges növendékeit kérte fel a Kozma-sanzonok előadására. A diákok tudták, hogy szerény nyugdíjból él, nem tud honoráriumot fizetni, mindenki első szóra ingyen vállalta. Örömmel mesélte, zongorista is van már, egy impresszárió ismerőse ajánlott egy magyar pianistát, aki épp Franciaországban lesz. Ő az egyetlen, akinek honoráriumot is tud fizetni, mindent megbeszélt az ügynökével.
Szép este volt, nagy siker, Madame Kozma volt a világ legboldogabb mesebeli anyókája. Két hét múlva újra találkoztunk. Megköszönte a hangversenyt (miközben mindent ő intézett-fizetett): olyan volt, amilyennek megálmodta, csak a zongorista viselkedése esett neki rosszul. Nem értettem a dolgot, a koncerten minden rendben ment. Bicskanyitogató történetet mesélt el. Amikor a főpróba után diszkréten átadta a zongoristának a megbeszélt honoráriumot, az közölte: ilyen éhbérért nem hajlandó játszani. Vagy kap még 1500 frankot, vagy nincs koncert. Marie, akinek ez komoly összeg volt, nem mert szólni, nem akart botrányt, inkább csendben fizetett.
Majd elsüllyedtem, égett az arcomon a bőr, de tudtam, hiába jelentenénk fel az illetőt, letagadná, tanúk nem voltak, nem tudnánk bizonyítani. Él még, talán olvassa ezeket a sorokat. Üzenem neki: gazemberség volt, amit tett, remélem, élete végéig nyomasztani fogja.
