Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Egy hályogkovács emlékei Aki kétszer született – Rév Lívia

Aki kétszer született – Rév Lívia

Körner Tamás a magyar komolyzenei élet egyik meghatározó alakja blogjában legemlékezetesebb személyes történeteit osztja meg velünk, ezen a héten a július 5-én 105-éve született Rév Lívia zongoraművészről.

- hirdetés -

Amikor 1989-ben kineveztek a Párizsi Magyar Intézet kulturális referensének, lakást kellett keresnünk, mert az elődöm részére bérelt kis lakás négyünknek (feleséggel és két gimnazista-egyetemista gyerekkel) kicsi lett volna. Feleségemmel három napig jártuk a várost, megnéztünk vagy ötven lakást, hol drága volt, hol lerobbant, hol parkolni nem lehetett. Végül a 11.kerületben sikerült egy szép két és fél szobás lakást találni, a környék nyugodt és csendes volt, a metróállomás is csak két-három percre.

- hirdetés -

Volt még egy napunk a hazautazásig, gondoltuk bemegyünk majdani munkahelyemre körülnézni. A kapun szerény plakát hirdette, hogy este koncert lesz: Kodály-dalok. Nem volt más programunk, délután sétáltunk az Intézet melletti Luxembourg-kertben (ahol Marius először látta meg Cosette-t és ahol az egyre betegebb Jean Valjean rótta napról-napra rövidülő sétáit), utána beültünk a koncertre.

Ide kapcsolódik:
„Ajtaja folyton nyitva állt mindenki előtt" – Rév Lívia

Az első benyomás rémes volt. A 100-120 fős teremben öt-hat ember lézengett. Kezdődött a műsor: bejött a színpadra egy sudár nő, mögötte egy legalább két fejjel alacsonyabb törékeny idős hölgy, a hóna alatt kottákkal, nyilván ő lesz a zongorista. Jöttek egymás után a Kodály-dalok, az énekesnő kínosan középszerű volt (az üres terem sem lehetett túl inspiráló), de a zongora kísérettől elállt a lélegzetem: az apró nénike keze alatt a szólam nem egyszerűen életre kelt: kivirágzott, ragyogott, ha kellett drámai volt, máskor humoros, megint máskor éteri, minden hang, minden frázis tökéletesen Kodály szellemében. És az a billentés! Fogalmam sem volt, ki játszik, egy ismerőstől tudtam meg, hogy egy Párizs melletti kisvárosban élő 73 éves zongoratanárnő, Rév Lívia. Ha nincs Budapestről érkező neves zongorista a szólista kíséréséhez, jobb híján őt kérik meg a feladatra. Ingyen, mert a budapesti művész gázsiért lép fel, de a helyi kisegítőre már nincs keret.

Rév Lívia 2006-ban a szegedi zsinagógában
Rév Lívia 2006-ban a szegedi zsinagógában

Rév Lívia nevét előtte soha nem hallottam, de játéka annyira megragadott, hogy amikor pár hónappal később családommal immár hivatalosan megérkeztünk Párizsba, egyik első dolgom volt felhívni és találkozót kérni. Nem messze a fővárostól, La Celle-Saint-Cloud-ban lakott. Kávéztunk és beszélgettünk, időnként felugrott, odaszaladt a zongorához és illusztrálta a mondottakat. Megállás nélkül beszélt, elképesztő energiával szinte ömlöttek belőle az emlékek, történetek, magáról, francia diplomata férjéről, két gyerekéről, a háborúról, a jóbarát Fischer Annie-ról, a zsidómentő Wallenbergről és az őt annyira szerető Sir John Barbirolliról.

Rólam is mindent tudni akart, amikor szóba került, hogy lányomnak sikerült jó párizsi gimnáziumot találnunk, azonnal meghívta Antibes-i nyaralójukba. Miközben öt perce még azt sem tudta, hogy van lányom! De amikor leült a zongorához, egycsapásra más ember lett. Eltűnt az ego, és maradt egy csodálatosan letisztultan játszó, minden külsőséget, önmutogatást mellőző varázsló. Amikor befejezett egy darabot és látta megrendülésemet, lekapta a szemüvegét, csibészesen rámkacsintott és azt mondta: „Nem is volt olyan rossz, ugye?” Ha olykor melléütött, mint akit rajtakaptak, felkiáltott: „Jujj!” Majd egy húszéves energiájával kirohant a konyhába, hogy behozza a süteményt, hangosan kiabálva, mi fog érkezni, mert időközben megjelent nagyothalló férje is.

A történetek zuhatagából nem mindennapi élet tárult fel. Az 1916-ban született Rauchwerger Lili pályája csodagyerekként indult, kilenc évesen már koncertezett. Mint kiugró tehetség, Varró Margitnál és Máthé Kláránál tanult, majd a Zeneakadémián Weiner Leó és Székely Arnold tanítványa volt. 1938-ban diplomázott, a vizsgabizottságban ott ült Bartók, Kodály és Dohnányi. Zsidó származása miatt a háborút Wallenberg svéd Schutzpass-szával élte túl, édesanyjával és húgával. 1946-ban Párizsba utazott egy zenei versenyre, és bár egy szót sem tudott franciául, ott ragadt a francia fővárosban. Karrierje üstökösként emelkedett, Franciaország mellett különösen népszerű lett Angliában, de fellépett Japántól az USA-ig megannyi fontos koncertsorozatban és fesztiválon. A kor minden nagy karmesterével játszott: Sir Adrian Boult, André Cluytens, Walter Süsskind, Jascha Horenstein, Eugen Jochum, Josef Krips, Rafael Kubelík, Hans Schmidt-Isserstedt, Sir John Barbirolli, Sir Thomas Beecham – elképesztő nevek, most is beleborzongok.

Nem túlzás, hogy világsztár lett, miközben itthon elfelejtették. 1949-ben férjhez ment Pierre Aubé báróhoz (házassági tanúi a volt miniszterelnök Georges Bidault és Marguerite Long voltak – igen, a híres verseny Marguerite Longja…). Két lánya születése után felhagyott előbb a turnézással, majd a koncertezéssel is, főleg lemezeket készített, tanított és mesterkurzusokat tartott. Ha a koncertpódiumon nem is lehetett vele találkozni, neve időnként fel-felbukkant. A BBC 1992-ben furcsa versenyt rendezett. A rádióhallgatóknak úgy kellett dönteniük, ki szerintük a legjobb Chopin játékos, hogy nem tudták, kinek a felvételét hallják. A nyertes az akkor már évtizedek óta nem koncertező Rév Lívia lett. (A “futottak még” kategóriában volt Rubinstein, Pollini, Cortot, Lipatti…) A legtöbb hallgatónak fogalma sem volt, ki az a nyertesnek kihozott “Livia Rev”.

Úgy éreztem, tenni kell valamit. Az nem lehet, hogy Lívia néniről (ő kérte, hogy így hívjam: „Végül is már elég öreg vagyok, nem?” – tette hozzá) ne tudjon mindenki. Bizsuk és féldrágakövek csinálnak szép karriert, mi pedig nem vesszük észre, hogy az orrunk előtt egy gyémánt van. Pár hónappal később volt esedékes a Keller kvartett fellépése az Intézetben és még nem volt műsor. Felhívtam Keller Andrást, mi lenne, ha egy Mozart zongoranégyes is menne. „Ki a zongorista?” – kérdezte. „Rév Lívia” – mondtam. Hosszú csend a vonal végén, majd „Az ki?” Elkezdtem magyarázni, hogy nagyon jó zongorista, személyesen garantálom, hogy meg lesznek elégedve, de éreztem, hogy nem győztem meg. Szerencsére Andrásék, akiknek a karrierjüket elindító Evian-i vonósnégyes versenyen a helyszínen drukkoltam, és akiknek épp akkor sikerült lemezszerződést szereznem az Erato-nál, le voltak nekem kötelezve, kínos lett volna nemet mondani. Majd csak túléljük valahogy, gondolhatták.

Az első próba feszülten indult. Lívia néninek évtizedek óta nem volt komoly koncertje, iszonyúan drukkolt, a három kvartett-tag pedig nem értette, miért kell nekik ismeretlen öregasszonyokkal játszani. Ami ezután következett, olyan volt, mint egy Fellini-filmjelenet. A három zenész a kottába dugva fejét elkezdte a darabot, még véletlen sem akartak a zongoristára nézni. Jött a zongora belépése és a három fej lassan, egymás után emelkedett fel és fordult a zongorista felé. Nem akartak hinni a fülüknek, ilyen Mozartot talán még soha nem hallottak. A próba nagyszerűen ment le, a koncert pedig egyenesen szenzációs volt, elképzelhetetlen siker, tíz percig tapsoltak, az utolsó tételt kétszer kellett megismételni. (Lapozónak az akkor Párizsban élő kiváló zongoristát, Krausz Adrienne-t kértem meg. Adrienne azóta is élete egyik meghatározó élményének tartja az előadást.)

Valami megmozdult. A koncertnek híre ment, Amikor állandósult a Fesztiválzenekar és Fischer Iván hívására visszaköltöztem Budapestre igazgatónak, Lívia nénit ajánlottam az egyik Titokkoncert szólistájának. Aki nem tudná: minden évadban rendeztünk egy olyan hangversenyt (pontosabban kettőt, mert a műsort másnap megismételtük), ahol a közönség nem tudta, mit és kivel fog hallani. Ezek voltak a népszerű Titokkoncertek. Iván rábólintott és Lívia néni, aki akkor már 88 éves volt, őt és a zenekart is elvarázsolta, csakúgy mint a közönséget és a kritikusokat (Mozart K.488-as A-dúr zongoraversenyét játszotta). Innen már sínen volt a dolog. Egymást követték a magyarországi meghívások, szólóest a Művészetek Palotájában, Márton Árpád interjúkötete, Mácsai János és Pálos György egy órás dokumentumfilmje a 90.születésnapra. Utolsó magyarországi fellépésére 2012-ben Szegeden került sor, ekkor 96 éves volt. Azt kérte, hogy honoráriumát a zsinagóga felújítására fordítsák.

Ide kapcsolódik:
Életének 102. évében elhunyt Rév Lívia zongoraművész

Élete utolsó egy-két évében már nehezen tudta magát ellátni, tudata sem volt mindig tiszta, de halálig minden nap leült a zongorájához és kedvenc darabjaiból játszott, Chopint, Debussyt és Mendelssohntól a Dalokat szöveg nélkül. Akik hallották, állítják: tökéletesen, lemezre lehetett volna venni. 102 évesen, 2018. március 28-án halt meg, remélem abban a boldog tudatban, hogy nem mindennapi sors adatott meg neki: kétszer született.

Promóció

- hirdetés -
- hirdetés -

Ne maradjon le semmiről!

Hírlevelünkben minden csütörtökön megkapja a legfontosabb kulturális híreket és a következő hét legjobb programjait.

A feliratkozással elfogadom a Papageno Consulting Kft. adatvédelmi tájékoztatóját!