Körner Tamás, a magyar komolyzenei élet egyik meghatározó alakja blogjában legemlékezetesebb személyes történeteit osztja meg velünk, ezen a héten Kocsis Zoltánról.
Hát akkor vágjunk bele. Nehéz szülés lesz, sokáig halogattam, hiszen jól tudom, sokan fel fognak horkanni, de fesztiválzenekaros emlékeimből mégsem maradhat ki az egyik kulcsszereplő, Kocsis Zoltán. Bár ez csak egy blog, Tacitus erre is érvényes: sine ira et studio, harag és elfogultság nélkül nyüstöljük a klaviatúrát. Ha valami az igazság része, nem illő elhallgatni, akkor sem, ha kellemetlen.
Zolival először Párizsban találkoztam, meghívtam a Párizsi Magyar Intézet koncertsorozatába. A hangverseny szenzációs volt, ha addig nem tudtam volna (tudtam, hiszen hallottam budapesti koncertjeit, lemezei ott voltak a gyűjteményemben), újra meggyőződhettem róla, nem akármilyen zongorista. Beethoven Op. 2. No. 1-es szonátája is ment, azért tudom, mert főnököm ki akarta hagyatni a műsorból, mondván, hogy fiatalkori zsengéknek (?) nincs helyük egy rangos koncertsorozatban. Zoli – mennyire jellemző – visszaüzent, vagy Op. 2., vagy nem jön. Maradt az Op. 2.
Mint a sorozat minden vendégművészét, feleségemmel őt is meghívtuk hozzánk vacsorára. Emlékszem, a francia bagett kapcsán a kenyérsütésre terelődött a szó. Leesett az állunk: mindent tudott róla, egy profi pék elbújhatott mellette, félórás kiselőadást tartott a a kovász titkairól, a helyes dagasztásról, a sütési hőmérséklet rejtelmeiről. Első, de annál szemléletesebb példája volt elképesztő agyának, amely szivacs módjára mindent magába szívott, olyan témákban is pontos és átfogó ismeretei voltak, amelyeknek semmi közük nem volt a zenéhez.
Kávézás alatt mi másról, kávékról beszélgettünk. Amikor elmondtuk, hogy mi a Lavazzát szeretjük, lebiggyesztette az ajkát és lesajnálóan kifejtette, az Illy a legjobb, aki Lavazzát iszik, lúzer, fogalma sincs róla, mi a jó kávé. Fura volt, én biztos nem így fogalmaztam volna vendégségben. Ha a kenyérsütés Zoli bámulatos agyáról volt első személyes élményem, a kávétörténet már akkor megmutatta személyiségének gyengeségét: csak neki lehetett igaza. A világot folyamatosan skatulyázta, a viszonyítási pont ő maga volt. Voltak a vele egyetértők, őt csodálók, ezekkel nagyvonalú és segítőkész tudott lenni, és voltak a más véleményen lévők, akiket lesajnált, nem ritkán megsértett. Öntudatosan tudta magáról, hogy zseni, de ezt nem tudta demokratikusan megélni, elfogadva, hogy mellette más zsenik is lehetnek, és azokat sem szabad lenézni, akikkel szűkmarkúbban bánt a genetika vagy a sors.
Folyamatosan deklarálta, hogy a Fesztiválzenekarnál betöltött szerepét a minőség és a zenészek védelmében látja. Ez már eleve problematikus volt, mert az, hogy ki mit tart minőségnek, szubjektív, másrészt kitől kell védenie a minőséget és a zenészeket? Fischer Ivántól? Tőlem? Zoli hozzászokott, hogy már tizenévesen egy ország Kocsis Zolija lett, a legfiatalabb Kossuth-díjas, az enfant terrible, ha megszavaztatták volna a népet, ki a leghitelesebb ember Magyarországon, sokan őt jelölték volna meg. Kiváló zongorista, okos, fiatal, sikeres. De ami kifelé harmóniaként jelent meg, befelé más arcát mutatta. Öntörvényűsége, hatalmas egója folyamatos konfliktusok forrása volt, miközben tudtuk, hogy a zenekar sokat köszönhet neki, olyan nagyformátumú művész, akivel türelmesebbnek kell lenni.
Ennyi moralizálás után jöjjön minden kommentár nélkül négy történet. Mint cseppben a tenger, talán rávilágítanak ennek a különleges művésznek emberi gyarlóságaira.
Amikor a zenekar 1992-ben állandósult, nemcsak az addig külsős zenészeknek kínáltunk állást, de nekem, mint a munkáltatói jogokat gyakorló igazgatónak, állásba kellett vennem a két művészeti vezetőt, Ivánt és Zolit is. Először Ivánnal ültem le tárgyalni a fizetéséről. Mint minden ilyen alku, nehéz volt, Ivánnak határozott elképzelései voltak, nekem spórolnom kellett, de végül létrejött egy elfogadható kompromisszum. Másnap Zolival ültem le. Még mielőtt bármit mondhattam volna, közölte, nem fog kofa módjára alkudozni, közli a feltételeit. Nem tudja, hogy Ivánnal milyen fizetésben állapodtam meg, nem is érdekli, ő ugyanannyit kér, plusz egy forintot. Először tréfának véltem a dolgot, de kiderült, nagyon is komolyan gondolja. Nem is értette, miért tiltakozom. „Apám, vagy megadod, vagy itt sem vagyok!” (Gúnyos megjegyzéseit többnyire ilyen „Apámmal” indította.) Megadtam, majd másnap Iván fizetését felemeltem egy forinttal, azért én sem a falvédőről szálltam le.
1995-ben Schiff Andrással előbb Budapesten, majd Bécsben, az újévi koncertek helyszíneként ismert Musikvereinsaalban három Bach-Bartók-Beethoven koncertet adtunk. Az első részben egy-egy Bach- és Bartók-zongoraverseny ment, szünet után egy Beethoven-szimfónia. Hangos siker volt. Andris, aki utolsó nap az egész zenekart, vagy 100 embert meghívott vacsorára, levélben gratulált és felvetette, szívesen játszaná lemezre velünk a Bartók-zongoraversenyeket. Kocsis Zolival még 1984-86 között a Philips számára felvettük a darabokat, de azóta eltelt tíz év, miért ne, nem akárki hív minket. Amikor Zoli ezt megtudta, elképesztő botrányt csinált, csak úgy zengett az irodám, ragaszkodott hozzá, hogy társulati ülésen kérdezzük meg a zenekart a Schiff-projektről, amely „megkérdőjelezné az ő felvételének etalon értékűségét.” Ma sem értem, miért kellett a zenekar elé vinni a vitát. Alighanem Zoli is érezte, hogy ez az etalon értékűség kicsit ciki, és azt hitte, ha fellázítja a zenekart, az mellé fog állni, Ivánnal kisebbségben maradunk. Csalódnia kellett, a zenekar kimondottan lelkes volt, hogy Schiff-fel lemezt csinálhat, el is készült, be is sepert minden lehetséges díjat, csakúgy, mint annak idején, megérdemelten, Zoli felvétele.
1996 őszén Japánba voltunk hivatalosak. A Japan Arts az ilyen turnékra mindig két szólistát kért fel, az egyiket mi ajánlhattuk, a másikat ők adták az ügynökségüknél levő művészekből válogatva. Mi Zolit „neveztük”, vállalta is. Indulás előtt két héttel kaptuk meg a menetrendet, kiderült, hogy a tíz koncertből Zoli kétszer játszana, a másik szólista nyolcszor. Zoli megsértődött, közölte, nem megy, nem ül repülőre. Indokként az akkoriban történt lockerbie-i légiszerencsétlenséget hozta fel, bár az érvelés gyengéje az volt, hogy ez miért épp akkor jutott az eszébe, amikor megjött a turnéprogram. Magyaráztuk neki, hogy ebből botrány lesz, ő nem egyszerűen egy szólista, hanem a BFZ művészeti vezetője, nem teheti meg a zenekarral, hogy napokkal a turné előtt visszalép. Hajthatatlan volt, végül már csak azt kértük, a lemondást ő írja meg a japánoknak. Elment a levél, bár ne ment volna, kb. az volt benne, hogy a japánok sem akarhatják, hogy egy ilyen formátumú művész kockára tegye az életét. A japánok vérig sértődtek, lenyelték a békát, de egy hét múlva udvarias levél kíséretében elküldték a számlát az elkészült plakátok újranyomtatásáról (immár Kocsis nélkül), horribilis összeg volt. A számlát továbbküldtem Zolinak, kérve, hogy fizesse ki. Zoli azt felelte, hogy neki ehhez semmi köze, nem neki van szerződése a japánokkal, hanem a zenekarnak, fizessen a zenekar. „Ha nem tetszik, forduljatok az ügyvédemhez”. Nem pereltük be, fizettünk, hiba volt.
A zenekarnál szigorú szabályozás volt arról, hogy egy-egy koncert vagy lemez előtt mennyit lehet próbálni. A zenészeket órabérben fizettük, a tervezés fontos volt, hogy ne szálljon el a költségvetés. Zoli ekkor indította a Mozart-zongoraversenyek sorozatát a Philipsnél, a terv az volt, hogy az összes zongoraversenyt lemezre játssza a BFZ-vel, végül csak az első CD készült el. Kisírta nálam, hogy a szokásos három felvételi nap helyett négyet kapjon, de a munka olyan jól ment, hogy a felvétel két és fél nap alatt elkészült. Bejelentettem a zenekarnak, hogy a szabályok szerint mindenkit a teljesített óraszámnak megfelelően honorálunk. Zoli nekem esett: „Ha az igazgató úr azt hiszi, kivehet másfél napi
Amikor úgy döntött, elmegy a zenekartól, nem titkolom, fellélegeztem. Ez is rá jellemző módon történt. Amikor a konfliktusok közte és Fischer Iván között már-már kezelhetetlenné váltak, Iván közölte a kuratóriummal: nem tudja folytatni a kettős művészeti vezetést. Döntsön a kuratórium, vagy Zoli, vagy ő. Napokig folytak a tárgyalások, a kuratórium szerette volna elkerülni a teljes szakítást, Iván ragaszkodott az önállósághoz, Zoli maradt volna, de feltételei voltak. Végül az a kompromisszum alakult ki, hogy a zenekar művészeti vezetője egyedül Iván lesz, Zoli pedig első vendégkarmester, szólista és kamarazenész. Ezt mindenki, Iván, Zoli és a kuratórium is jóváhagyta, hivatalosan be is jelentettük.
Pár hónap múlva az újságokból tudtuk meg, hogy Zoli elfogadta a Nemzeti Filharmonikusok fő-zeneigazgatói posztját. Azt a fáradságot sem vette, hogy előtte szóljon róla.
Megszakadt köztünk a kapcsolat, a koncertjeire persze jártam, próbáltam követni a pályáját, meggyászoltam fájdalmasan korai halálát. Csak remélni tudom, hogy saját zenekaránál megtalálta azt a boldogságot, amit a Fesztiválzenekarnál maradéktalanul soha.
