Körner Tamás, a magyar komolyzenei élet egyik meghatározó alakja blogjában legemlékezetesebb személyes történeteit osztja meg velünk, ezen a héten néhány felejthetetlen búcsúról.
A zenészek minden koncert végén búcsúznak. A jól megválasztott ráadás nemcsak köszönet a közönségnek a tapsért, nemcsak lezárja a hangversenyt, de segíti is a hallgatót abban, milyen emléket vigyen haza. Szervesen kapcsolódik az est hangulatához, üzenetéhez. Nem véletlen, hogy a legtöbb művész jó előre eltervezi, mi lesz a ráadás, nem bízza a spontán intuícióra.
A mindennapos búcsúk mellett van egy egyszeri, megismételhetetlen búcsú is: a pálya lezárása, az utolsó fellépés, a maga fájdalmával és keserédes szépségével. Keserű, hiszen valami véget ér, lezárul, de a fájdalmat megszépítik az emlékek, a karrier felidézett legszebb pillanatai. Mai blogunk ilyen kisebb és nagyobb, szép és kevésbé sikerült búcsúkról szól.
Az ügynökségek a legritkább esetben szokták előre megírni, milyen ráadást játszik a vendégművész. Furcsa is lenne, hiszen elvben csak akkor jön ráadás, ha nagy a siker, előre inni a medve bőrére nagyképűség lenne. Ezért is volt szokatlan, amikor a híres japán hegedűművész, Midori ügynöksége 2005-ös budapesti koncertjei előtt jelezte, ráadásnak Bach d-moll partitájából a Chaconne-t fogja játszani. Midorit a Sibelius-hegedűversenyre hívtuk meg a Fesztiválzenekarhoz, ha van ráadás, ami nem megy ehhez a későromantikus darabhoz, az Bach Chaconne-ja. A probléma nem is annyira a nyilvánvaló stílustöréssel volt, hanem a hosszakkal: egy 27-28 perces versenymű után nem lehet ráadásként eljátszani a 15-16 perces Chaconne-t, a szólóhegedű-irodalom egyik legmonumentálisabb darabját. Visszaírtam, hogy ha már Midori Bachot akar ráadásként játszani, szerencsésebb lenne a partiták vagy szólószonáták valamelyik rövidebb tétele, egyik sem hosszabb 4-5 percnél. Az ügynökség egy darabig még próbálkozott, majd beadta a derekát, maradtunk egy rövid Bach-tételnél.
Indult a koncert, nekem csalódás volt, Midori technikailag hibátlanul játszott, de az a fojtott tűz, ami Sibeliushoz kell, hiányzott az interpretációból, túl fegyelmezett és hideg volt. Nagy tapsot kapott, de a közönség inkább a nevet és nem a produkciót tapsolta meg. Jött a ráadás, a második hangnál világos volt, hogy ez a Chaconne. Majd’ szétrobbantam, ebben a szakmában ritkán fordul elő, hogy valaki ilyen látványosan megszegi az adott szavát. Bár el kell ismerni, hogy Midori Bachot sokkal jobban játszott, mint Sibeliust, a darab vége felé már nagyon mocorgott a közönség, mindenki ment volna a büfébe. Persze gratuláltam Midorinak, a ráadást szóba se hoztam: úgyis mindent az ügynökségére kent volna, nem szóltak neki, hogy nem játszhatja a Chaconne-t (ami nyilván nem lett volna igaz), de már akkor tudtam, egyhamar nem fogjuk újra meghívni.
Bach: d-moll partita: Chaconne – Midori
Jöjjön még egy félresikerült ráadás, ez a 2011-es Schubert-maratonon történt. Aki nem tudná: a Fesztiválzenekar egy-egy zeneszerzőt bemutató, reggeltől késő estig tartó maratonjai 50 perces koncertekből állnak, váltakozva a Müpa nagy és kis termében. Az 50 percet nem szabad túllépni, mert a közönség nem érne át a következő koncertre. Egyetlen csúszás a teljes menetrendet felboríthatja, jön a káosz, van aki még odaér a következő koncertre, van aki lekési, nincs idő a mosdóba menni. Minden fellépővel ezért megbeszéltük: ha esik, ha fúj, nincs ráadás. Következett a Pannon Filharmonikusok hangversenye a karmester Peskó Zoltánnal. Tudtuk, hogy a 3. szimfónia és a Wanderer-fantázia együtt 48 perc, tapssal 50, pont az ideális hossz. Nem is volt baj, amíg Zoli be nem intette ráadásnak Schubert egyik Német táncát. Öt perc volt csak (nekem egy örökkévalóságnak tűnt, Zoli még az ismétléseket is mind benne hagyta…), de ahhoz elég, hogy a nap hátralevő részét logisztikailag romba döntse. Ma már bánom, milyen felemelt hangon kiabáltam Zolival, nem kellett volna, de nem könnyű tolerálni, amikor valaki mások többhetes munkáját lehetetleníti el.
Két rosszul elsült búcsú után két szép: Alfred Brendelé és Pauk Györgyé. Egyiküket sem kell bemutatni, mindketten a nemzetközi zenei élet meghatározó személyiségei voltak, bár a jelen idő helyénvalóbb, hiszen ha aktív zenész pályájukat be is fejezték, szerencsére ma is köztünk vannak. Együtt említésük azért is indokolt, mert mindketten karrierjük csúcsán vonultak vissza, amihez nem kis bátorság kell. Estig lehetne sorolni a rossz példákat, amikor valaki nem veszi észre, hogy már fáradt a hang, pontatlan az intonáció, elnehezedtek a futamok. Szörnyű emlékeim között van az idős Tito Schipa 1960-as fellépése a Zeneakadémián, kínos volt egy csodálatos énekest romjaiban látni, már akkor sem értettem, miért van erre szükség.
Brendel 2008-ban, 77 évesen döntött úgy, abbahagyja a koncertezést. 15 éven át próbáltuk meghívni a BFZ-hez, soha nem ért rá, annál nagyobb volt az öröm, hogy Budapestet is beillesztette a búcsúturné állomásai közé. A nagyon várt esemény előtt váratlan akadály lépett fel. A Zeneakadémia jelezte, Brendel nem játszhat a zongorájukon, mert amikor utoljára náluk lépett fel, hogy a hangszer hangja puhább legyen, egy kötőtűvel annyira teleszurkálta a kalapácsok fejét borító filcréteget, hogy teljes kalapácsfej-cserére volt szükség, majd’ egymillió forintba került. Szerencsére a Fesztiválzenekar saját Steinway D modellje (amit még Kocsis Zoli választott ki a hamburgi gyárban) az ország egyik legjobb zongorája, és bár épp a hangszer védelmében soha nem adtuk kölcsön más koncertrendezőknek, most kivételt tettünk. Azért jobb óvatosnak lenni, megérkezése után megkértem Brendelt, ha állítani akar a hangszer hangján, ezt bízza a zongorát karbantartó Mácsai Jánosra. Értette a célzást: „Nincs nálam kötőtű!” – mondta.
A három pesti koncert nagy siker volt, Brendel Mozart c-moll zongoraversenyét játszotta, gyönyörűen. Jó érzés, hogy ha az utolsó pillanatban is, még együtt zenélhettünk vele. Amikor elbúcsúztunk, azt hittem, ez volt utolsó kapcsolatunk, de tévedtem. Pár nappal később e-mail jött tőle: annyira elégedett volt a zenekar Steinwayével, hogy szeretné, ha ezen játszhatna a búcsúturné utolsó állomásán, a bécsi Musikvereinben is (ahol, zárójelben, féltucat jobbnál jobb Steinwayből és Bösendorferből válogathatnak a fellépők.) Egy ilyen kérésre nem lehetett nemet mondani. Így fordult elő, hogy minden idők egyik legnagyobb zongoristája pályája utolsó hangversenyén, 2008. december 19-én a Fesztiválzenekar zongoráján játszott. Bécsben Mozart Jeunehomme-zongoraversenyével búcsúzott, szerintem tudatos fricska volt, amikor műsornak a „fiatalember” névre hallgató zongoraversenyt választotta.
Az élet még egyszer egymás közelébe sodort minket. Ekkor már nyugdíjba mentem a Fesztiválzenekartól, és kis ügynökségem művészeit impresszáltam, köztük Várjon Dénest. A pódiumtól visszavonult Brendel rendszeresen tartott előadásokat, az egyik legérdekesebbet karrierje emblematikus darabjáról, Liszt h-moll szonátájáról. Ismerte Dénes az ECM-nél megjelent nagyszerű felvételét, ezért őt kérte fel arra, hogy illusztrálja az előadást, majd az est második felében, immár egyben, játssza el a monumentális darabot. Először Londonban ment le a Brendel–Várjon műsor, majd Olaszországban. Szép projekt volt, nem sok zongorista mondhatja el magáról, hogy egy Brendel benne látja az ideális előadót.
És most Pauk György. Gyuri már akkor kedvenc művészeim közé tartozott, amikor még semmi közöm nem volt a Fesztiválzenekarhoz. A hetvenes-nyolcvanas években Frankl Péterrel és Ralph Kirshbaummal alkotott triója rendszeresen fellépett Budapesten, egyetlen koncertjüket sem mulasztottam volna el. Fischer Iván is nagyra becsülte, érthető, hogy a Fesztiválzenekar gyakori vendége lett, megannyi szép közös koncert emlék itthonról és külföldről. Élvezet volt vele muzsikálni: semmi fakszni, semmi magamutogatás, csak zene, de az felsőfokon. A szakma és a közönség is megdöbbent, amikor 70 évesen bejelentette visszavonulását. Megtisztelő volt, hogy azt kérte, Budapesten, a Fesztiválzenekarral búcsúzhasson a pódiumtól, pályája emblematikus darabjával, Bartók Hegedűversenyével. A búcsúkoncert 2007 karácsonyán elvben a BFZ Titok-koncertje lett volna, ahol a közönség nem ismeri előre a műsort és a fellépőket, de Gyurival kivételt tettünk. Fontos volt, hogy a közönség is tudja, most köszönhet el ettől a nagy művésztől.
Bartók: 1. rapszódia: Friss – Pauk György /NHK Zenekar/ Fischer Iván
A Bartók-versenymű pazar volt, Gyuri a szűnni nem akaró tapsot egy rövid Bach-tétellel köszönte meg, ha jól emlékszem, a C-dúr szólószonátából a Largót választotta. (Midori, figyelsz?) Ez volt az ő búcsúja, de meglepetésként még hátra volt a zenekaré. Tudtuk, hogy Gyuri nagy operabolond (ennél csak a futballt szereti jobban), ezen belül is egyik kedvence a Così fan tutte. A koncert zárásaként Fischer Iván visszahívta Gyurit a színpadra, beültette a zenekar közepére. Bejött három meglepetés énekes, és felcsendült a Mozart-operából a csodálatos tercett: Fiordiligi és Dorabella búcsúznak hajóra szálló, az ismeretlenbe induló szerelmeiktől, a tenger és a szellők jóindulatára bízva a két férfit. „Soave sia il vento” („Baráti szellők, segítsetek!”) szólt a szépséges búcsúdal, Gyuri pedig ott ült a zenészek között, hallgatta, és potyogtak a könnyei.
Hát így is lehet búcsúzni.
