Câmpinától egészen Nagyváradig Erdély minden szegletét érinti a Sárik Péter Trió júniusban induló 12 állomásos koncertkörútja, melynek keretében a jazzformáció Bartók-feldolgozásokkal lepi meg a közönséget. Sárik Péterrel a sepsiszentgyörgyi Szimplában beszélgettünk.
– Miért tartottad fontosnak Erdélyben bemutatni a Bartók X című lemez anyagát?
– Azon túl, hogy vagy húsz éve minden új anyagunkat először Erdélybe hozzuk, számunkra nagyon fontos, már lehet mondani, hogy „mániám” összehozni a magyarokat és a románokat, ami nálunk nagyon jól működik, hiszen bárhová mentünk Romániában az elmúlt évtizedekben, ez sikerült. Koncertjeink során soha nem éreztük az ellentétet a két nemzet között, szerintem nincs is ezen a szinten, ha Bartókot vesszük célkeresztbe akkor ő az az ember, aki maximálisan képviselte mindig ezt a közösséget. Szerintem Bartók és az ő zenéje az, ami leginkább összeköti ezt a két országot és a két nemzetet.
– Milyen műveket fogunk hallani a koncerteken?
– Alapvetően a 2018-ban megjelent lemez anyagát és új feldolgozásokat is. Ezek leginkább zongoradarabok, kezdve a Mikrokozmosszal, ami egy nagyon fontos része a koncertnek. Ezzel szoktunk kezdeni, mivel aki tanult zongorázni, annak nem feltétlenül a legkellemesebb emlékei vannak ezekről a művekről, mi pedig megpróbáljuk eloszlatni az esetleges gyerekkori rossz élményeket.
A műsorban a könnyedebb és a nehéz darabok váltják egymást: pl. a kevésbé ismert, nagyon ritkán játszott és rettenetesen nehéz Első etűd után a közönséggel együtt énekeljük a Csillagok, Csillagokat, de minden feldolgozásban hangsúlyos a dob és a bőgő, mely hol oldja, hol feszíti, hol lágyítja, hol pedig még dinamikusabbá teszi az eredeti műveket.
– Jazz-zongoristaként mit javasolsz a klasszikus zene kedvelőinek, hogyan hallgassák Bartókot?
– Általában könnyű dolgunk van ebben az esetben, hiszen ők már szeretik ezt a műfajt. Emlékszem, amikor még tizenéves voltam, volt egy srác a szomszédban, aki jóval idősebb volt nálam és Queent hallgatott, többek között a Bicycle című dalt rajongva mutatta nekem. Számomra hallgathatatlan volt, egyáltalán nem tetszett. De láttam rajta, hogy ő mennyire szereti és azt mondta, hogy higgyem el neki, hogy vannak zenék, amelyek első hallásra nehezebben befogadhatók, mert egy más szintet képviselnek. Aztán ahogy meghallgattam négyszer, ötször, már a hatodikra annyira elkapott, amit a könnyű slágerzenék nem tudnak, mert megunod őket, mert könnyen feldolgozhatók. Ugyanez a helyzet Bartók zenéjével. Ha valakinek feltett szándéka, hogy közelebb akar kerülni a zene megértéséhez, akkor az a módszer, hogy többször hallgassa meg, különböző előadóktól, meg vadásszon a YouTube-on, mert ott látni is lehet a felvételeket, előadókat. Látszólag ez lényegtelen, de szerintem nagyon nagy akadály a klasszikus zene esetében, hogy nem találkoztunk a szerzőkkel.
Nekünk ők amolyan szobrok, akikre fel kell nézni. Emlékszem a Beethoven-szoborra a zeneiskolából, ahol olyan nagyon szigorúan néz a bácsi, aki megfoghatatlan távolságban van, csak azt tudjuk róla, hogy nagyon kell tisztelni, és nagyon kell félni, mert ő azokat a darabokat megírta és azokat pont úgy kell eljátszani. Szerintem például segíthet, ha látjuk az előadót játék közben, mert akkor valahogy emberibb lesz az egész. Az is közelebb hozhat egy zeneszerzőhöz, ha minél többet megtudok az életéről, a hétköznapi dolgairól és a korról, amiben élt. Abban a pillanatban, ahogy az embert meglátjuk és azt a miliőt amiben alkotott, amikor született az a bizonyos darab, akkor érthetőbbé válik a zenéje is.
– Mit javasolsz a jazz zene kapcsán, hiszen ebben a műfajban is vannak nehezebb stílusok.
– Az a jó, hogy könnyebbek is! Ha valaki nekem azt mondja, hogy nem szereti a jazzt, tudom, hogy egyáltalán nincs képben. A jazznek rengeteg fajtája van. Kis túlzással ahány fajta zenei stílus, annyifajta jazz is létezik, és biztos, hogy ezek közül legalább egy tetszeni fog.
A jazz úgy működött a kezdete óta, hogy mindig felcsipegetett valamit az aktuális kor zenéjéből. Abban a pillanatban, hogy megjelent a rock, már meg is született a jazzrock. A „jazzisták” akik megszerették a rockot, felvették a stilisztikai jegyeit, és nyilván ráimprovizáltak. Ugyanígy van a népzenével kevert jazz, vagy a smooth jazznek hívott valami, amit leginkább a hotelek liftjében lehet hallani. Nem beszélve a klasszikus zenei jazz-feldolgozásokról.
Biztatnék mindenkit, hogy adjon egy esélyt ennek a műfajnak és menjen el egy jazz-koncertre! De arra is biztatom, hogy ha nem tetszik, amit hall, ne kínozza magát, a szünetben elegánsan el lehet szökni. Mert lehet, hogy ez a jazz nem az övé, vagy még nem az övé. Időt kell adnunk önmagunknak. Mindenki találja meg a saját jazzét. Nem szeretnék ünneprontó lenni, de az is előfordulhat, hogy valaki kifog egy csapnivaló jazz-zenekart. Ilyenkor a hiba nem a mi készülékünkben van! Ne feledjük, hogy a jazz alapvetően az improvizációra, rögtönzésre épülő műfaj, legtöbbször nagyon kevés az előre megírt, fix dolog. Ez is óriási különbség a jazz és a klasszikus zene között, ahol minden hang pontosan rögzítve van. Ha azt látjuk egy plakáton, hogy valaki például Rachmaninov 3. zongoraversenyét adja elő, akkor nagyot nem tévedhetünk, hisz aki azt a darabot képes eljátszani, biztos, hogy nagyszerű zongorista, míg például egy free-jazz műsor előadásához gyakorlatilag nulla zenei tudással is neki lehet fogni. A jazzben mindenkinek a kóstolgatást ajánlom, próbálkozzon, hallgasson bele sok mindenbe és, ha valamelyik műfajon belüli stílus megtetszik neki, akkor abban az irányban haladjon tovább.
– Te mint jazz-zongorista képes vagy megfogni a hallgatókat a koncertjeid során. Mi ennek a titka?
– Azt gondolom, hogy jelenleg a magyar jazz világban a zongoristák a legerősebbek. Elképesztően komoly a mezőny. Számtalan olyan tudású, tehetségű pályatársam van, aki felkészültsége alapján a világ bármely pontján megállná a helyét, és én csak bámulom, hogy mire is képes. A legfiatalabbaktól a nagy öregekig. Közben pedig furcsa látni, hogy sokszor ez a hatalmas felkészültség nincs összhangban az elért eredményekkel. Zseniális zenészek pár embernek játszanak és filléreket keresnek. Sokat gondolkoztam és elemeztem, hogy miért van ez így, és a választ azokon a versenyeken találtam meg, ahol zsűriztem. Ott tudtam kívülről látni magunkat és egyszerre szakértő és egyszerre laikus füllel figyelni egy produkciót. Ott ásítoztam titokban akadémikus tudású produkciókon és ujjongtam félamatőr előadókon, akiknél kisütött a nap, amikor színpadra léptek.
A zenében és főleg a jazz-zenében a tudás, legyen az bármekkora, közel sem elég. Kell egy kisugárzás, egy olyan fajta energia, ami érdekes a közönség számára. Ami elkapja az embereket, feltüzeli, extázisba emeli őket. Amitől borzongsz, kacagsz és zokogsz. Ha ez nincs meg, akkor a szakmai tudást csak a kollégák, illetve egy nagyon szűk hallgatói réteg értékeli.
Azt gondolom szerencsés vagyok, mert Fonay Tibivel és Gálfi Attival egy olyan csapatot alkotunk, mely rendelkezik azzal a képességgel, hogy hassunk a közönségünkre. Nem tudom, mi a titok, de azt tudom, hogy mindhárman nyitott, pozitív, szenvedélyes, mélyérzésű emberek vagyunk, és kellőképp gátlástalanok is, legalább is a színpadon. Tudunk és merünk a zenénkben meztelenre vetkőzni, magunkat adni, őszintén, pózok nélkül.
És talán hétköznapibbak vagyunk az átlag jazz zenészeknél, civilebbek maradtunk. „Normálisak vagyunk”, de ezért is tudunk nyitottak maradni. Ez adottság, ezt nem lehet kifejleszteni. Én szeretem a Bee Gees-t, de szeretem a Bartókot is. Boldogan játszom Neoton-feldolgozást és a Kékszakállút is. És mindegyiket őszintén szeretem. Valószínűleg a jazz-zenészek nagy része lecikizi a Bee Geest, mert szerintük nyálas, de nekem nem az, és nem tehetek róla. Valószínűleg a mi zenénk, illetve néhány zenénk sok „vérbeli” jazz-zenész számára giccses, ciki. Ez már ízlés dolga és ugye ízlésről nem vitatkozunk. Boldog vagyok, hogy hosszú évek óta teltházak előtt játszunk és szívből drukkolok minden kollégának, hogy élje meg ezt a csodás érzést.
– Sokszor előkerül, hogy szükséges-e különösebb képzettség vagy kottaolvasási tudás ahhoz, hogy valaki sikeres zenész legyen. Te mit gondolsz erről?
– Vannak a világon tehetségtelen zenészek, közepes tehetségűek, nagyon tehetségesek és vannak az ufók, akik minden területen olyan képességekkel születnek, amelyek gyakorlatilag behozhatatlanok. Ismerek személyesen egy vagy két lyen ufót, akinek nem kell tudnia kottát olvasni, mert meghallgatnak egy tíz perces darabot egyszer és másodszor játszhatják lemezre. Ha valaki nem született ilyen ufónak, akkor az a rossz hírem, hogy kénytelen lesz elsajátítani a kottaolvasást, mert az egy olyan alapvetés, mint az olvasás. Hiába vagyok zseni egy szakterületen, amikor egy témához hozzá kéne szólnom és kapok egy ötven oldalas jegyzetet, ha nem tudok olvasni, vagy minden második szót ki kell böngésznem, ez nem fog menni. Ha felolvassák nekem és első hallásra megjegyzem, akkor nincs probléma, de ugye ez viszonylag ritkán fordul elő. Másrészt ma már közel sem úgy van, mint az 1940-es években volt, hogy kávéházakban játszanak hihetetlen jó technikával, nagy színvonalon négy negyedben, háromnegyedes ütemekben, ma már a legelvetemültebb dallamok és ritmikai képletek vannak a jazzben is, ami nagyon komoly technikai felkészültséget és bizony komoly kottaolvasási képességet is igényel.
A modern jazz és a kortárs klasszikus zene már kéz a kézben jár, elmúltak azok az idők amikor a jazzistáknak elég volt csak a „lókottát” (csak dallamot és akkordjelzéseket tartalmazó kotta) tudni olvasni. Ha nem vagy ufó, bizony mindent el kell tudnod kottából játszani.
A turné helyszínei:
- 06.01. Nagyvárad
- 06.02. Marosvásárhely
- 06.03. Székelyudvarhely
- 06.05. Csíkszerda
- 06.07. Pürkerec
- 06.08. Kézdivásárhely
- 06.09. Sepsiszentgyörgy
- 06.10. Câmpina
- 06.11. Brassó
- 06.12. Déva
- 06.14. Nagykároly
- 06.15. Szatmárnémeti