A Bridgerton elsöprő sikerének nyomában a modernizált kosztümös feldolgozások korát éljük. Az 1800-as éveket fülledt szexualitásba és intrikába burkoló sorozat után több műre is rápróbálták ezt a mintát – változó sikerrel. Július végétől a Netflixen Bocaccio Dekameronja érhető el sorozat formában. Megnéztük, hogy működik az olasz klasszikus a képernyőn.
Úgy tűnik, a készítők felfedezték, hogy ha néhány száz évet visszamennek az időben és nem a régenskori Angliába helyezik a sztorit, hanem a reneszánsz Itáliába, akkor még a szexet sem nekik kell hozzátenni a történethez, hiszen Boccaccio már megtette. Ahogy a tragédiát, a hétköznapi nyelvezetet, a humort, a társadalom- és valláskritikát is. Két évvel a COVID-járvány után a firenzei pestisjárvány idejére a világtól elzárkózó társaság története kapcsán az egyetlen kérdés, hogy miért csak most filmesítették meg?
Boccaccio 100 rövid, stílusban és hangvételben meglehetősen széles skálán mozgó történetével a magyar diákok a középiskolai tananyagban találkoznak. Igaz, a fejlődő gyermeki lélek számára csak néhány kiválasztott novella szerepel a szöveggyűjteményben, a többi azonban bármelyik könyvtárban pótolható. A Netflix legfrissebb feldolgozása mégsem a novellákra, hanem a kerettörténetre koncentrál. Ellentétben Pasolini 1971-es filmverziójával, ahol az elbeszélések közül választottak kilencet a sztori alapjául.
A sorozatban Firenzében járunk, 1348-ban, amikor az országban tombol a bubópestis, szinte minden családot érint a fekete halál. A város tele van halottakkal vagy haldokló betegekkel. Ekkor érkeznek meg Leonardo úr meghívói, aki vidéki kastélyába, a Villa Santába invitálja rokonait és ismerőseit, hogy velük együtt múlassa az időt távol a fertőzött várostól. Pampinea és szolgálója, Misia különleges vendégekként érkeznek – a lány Leonardo jegyese, így minden ingóságát és hozományát is felpakolják, hogy egyből meg is kezdhessék a közös életet.
Tindaro, egy nemesi család egyetlen életben maradt tagja orvosa, Dioneo rábeszélésére hajlandó csak vidékre menni. A puhány, hipochonder, önmagát lángésznek gondoló arisztokrata és betegségtudatát viselkedésével és kotyvalékaival erősítő doktora hamar a cselekmény középpontjába kerülnek. A nemes Filoménát inkább fárasztja utolsó élő családtagja, apja haldoklása, így belezsarolja szolgáját, Liciscát, hogy ők is tegyenek eleget a meghívásnak. A villa vendégei között találjuk a mélyen vallásos – de folyamatosan felajzott állapotban lévő – Neifilét és férjét, Panfilót, akivel cölibátusban élnek. A ház személyzete – tekintettel a körülményekre – mindössze két főből áll: Siriscóból az intézőből/ gondnokból és Stratiliából a szakácsból/szobalányból.
A széria COVID után érthetően könnyű azonosulási pontot nyújt a nézőknek. Ehhez hozzájárul a cirkalmas kifejezések mellőzése. Pasolini részben amatőr szereplőkkel idézte meg Boccaccio eredeti művének szellemét, ami nem az emelkedett magasirodalom (latin), hanem az egyszerű nép nyelvén szólt, vagyis olaszul, pontosabban firenzei nyelvjárásban. A friss adaptációban ezt a köznyelviséget, hétköznapiságot a modern kifejezésekkel, a többségében a mai szóhasználattal beszélő karakterekkel érték el.
A készítők teljesen mellőzték a novellákat és a kerettörténetre koncentráltak, amely érzésük szerint számos ponton rímelt arra, hogyan hatott a koronavírus a társadalomra és az egyes emberekre. A sorozat showrunnerét, Kathleen Jordant elsősorban az inspirálta, hogyan viselkedtek a hatalmas luxusbirtokaikon elzárva tengődő és erről folyamatosan panaszkodó gazdagok – miközben a járvány hatására rengetegen elvesztették a megélhetésüket. A sorozat egyszerre mutatja meg a nemesek és szolgák közti egyenlőtlenséget, és azt, hogy a betegség szempontjából itt nincs kivétel. Szinte mindegyikük családját kiirtotta a kór.
Emellett olyan kérdéseket is érint, mint hogy hogyan reagálunk a szélsőséges helyzetekre. Ezek alkalmat adnak a fennálló rend újragondolására – akár új játékok kitalálására egy toszkán villában, akár egyházi fanatikusok militarizálására. Mivel csupán a kerettörténet maradt, így a békés mesélés helyett szereplőink maguk keverednek kalandokba többek közt a számos, a külvilágból érkező látogató felbukkanásával vagy épp a villa hátrahagyásával. A nyolc, egyenként 50-60 perces epizódban az egymás közötti dinamikáik is folyamatosan változnak, a karakterek alkalmat kapnak háttértörténetük, motivációik feltárására és a jellemfejlődésre.
A történelmi kosztümös filmek kötelező kellékei, az autentikus helyszín és a csodás ruhák tökéletesen működnek, ahogy a színészek is hitelesek még abban is, hogy némelyiküket őszintén utáljuk a végére. A show egy pillanatra sem veszti szem elől a Boccacciótól kölcsönzött értékeket: egyszerre van jelen a halál és a tragédia az életörömmel, a szexualitás felfedezésével, a moralitás és a hitehagyottság, az önfeláldozás és az önérdek. A humor és a nyersesség sajátos keverékével a készítők elérték, hogy a feldolgozás egyszerre idézze meg az alapművet és illeszkedjen a korszellembe.
