Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Gramofon Renata & Renato

Renata & Renato

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Röviddel egymás után két operafelvételt is készített az EMI Londonban 1980 nyarának utolsó két hónapjában. A három főszereplőből kettő azonos bennük, Renata Scotto és Renato Bruson. Ugyanaz a zenekar és az énekkar – Philharmonia Zenekar, Ambrosian Opera Chorus -, megegyezik a felvételek helyszíne – Kingsway Hall -, sőt a hangmérnök is, Peter Bown személyében.

A Warner Classics kínálatában most mindkét felvétel újra megjelent. A Traviata az elegáns Legendary Opera Recordings, a Tosca a The House of Opera sorozatban.

- hirdetés -

Először a Traviata felvétele készült el. Karmestere a fiatal Riccardo Muti. Legjobb korszaka volt ez, inspirált és felettébb kontrollált előadások, nagyon precíz betanítás. Deklaráltan szakított az énekesi önkénnyel, persze nemcsak ő, hanem például Solti is ugyanezt tette. Kidolgozott stúdiófelvételeket készített jó énekesekkel, míg később – számomra érthetetlen módon -, élő előadások felvételeit adta ki, amelyeken ráadásul sokszor kevésbé jó énekesekkel dolgozott.

Scotto egyik nagy szerepe volt Violetta, 18 évvel korábban is készült lemeze róla, Antonino Votto vezényletével, a Scala együttesével, Gianni Raimondi és Ettore Bastianini közreműködésével.

A Muti-felvétel készítésekor Scotto hangja érettebb volt. Egyfajta középnek tekinthető az olasz szopránok között, talán Mirella Frenire mondható még ez, bár pályájuk nem egyformán alakult a hang, és ennélfogva a repertoár alakulását tekintve. Scotto középen van a lírai és a drámai részt illetően. Ami a hangvételt illeti, erőteljesebb lett idővel, és e két felvétel ezt a stádiumot mutatja. Scotto Violettája kifejezetten temperamentumos, testes, de ez még a szerep megkívánta területen belül mozog.

Muti lemezén minden idők egyik legnagyobb Alfredója hallható: Alfredo Kraus. A gramofontörténet legszebb esetei közé tartozik, hogy fiatalon Callas oldalán örökítették meg vele e szerepet (a Franco Ghione vezényelte 1958-as lisszaboni előadáson), majd már idősebben, mikor már csak kevesek képesek ilyen teljesítményre, még egyszer felvette lemezre (Zubin Mehta vezényletével, Kiri Te Kanawa és Dmitrij Hvorostovszkij partnereként, a Muti-felvétel után 12 évvel). Előadása kivételesen elegáns. Ennek hagyománya van, részben épp a Traviata kapcsán.

Egészen más hanggal, de hasonló líraisággal és eleganciával énekelte a szerepet Cesare Valletti (aki Rosanna Carterivel lemezt is készített róla, és színpadon többször volt Callas partnere is, ezek közül két előadásról felvétel is fennmaradt). Megítélésem szerint Ferruccio Tagliavini volt még e kompánia tagja, de ő sajnos lemezt nem készített, magam mindössze egyetlen élő felvételéről tudok. Kraus előadásának magasságát, az eleganciát, a finomságot tekintve csak Valletti és Giacomo Aragall érte el, ők voltak képesek a szerep par excellence megjelenítésére, de Domingo és Pavarotti ugyancsak kiválóak voltak. Ez Mario del Monaco és Domingo Otellójának esete, mikor a szerep és a szereplő kivételesen erős átfedéséről beszélhetünk.

Renato Bruson a nagy baritonok egyike, ami csak azért tűnik felé kevésbé, mert kiváló baritonok mindig is voltak, és még ma is vannak. Hangja a volument illetően kevésbé volt impozáns, de színét tekintve kivételes, s ehhez jött Bruson remek stílusa, amelyben az olaszos határozottság eleganciával párosult. Bruson ebben az előadásban igyekszik a lehető legerősebben énekelni. Szép és ízléses, de én a magam részéről kicsit visszavettem volna belőle. Ennek ellenére a II. felvonásban Scotto Violettáját érezzük erőteljesebbnek. Scotto alapból elevenebb és a Violetták spektrumán relatíve erősebb, sokáig harcol szerelme apjával szemben, míg Bruson finomabb és kevésbé parancsoló megjelenésű, ugyanakkor jobban törekszik tekintélyének érzékeltetésére.

Muti kiválóan vezényel. Érdekelne, hogy a II. felvonás elejének szép kimért tempója tőle vagy Kraustól származik-e. A Lunge da lei a Ghione-féle előadásban is kimért, de itt még lassabb és szebb. Muti Traviatája egészében véve az energikus, kontrollált, összeszedett kategóriába tartozik.

Scotto és Bruson Toscája hasonló is, más is. A karmester ezúttal James Levine, a tenorista pedig Domingo. Ám a két, szinte egymást követően ugyanott, részben ugyanazokkal a közreműködőkkel készült bejátszás összehasonlítása roppant érdekes tanulságokkal szolgál. Már-már hihetetlenekkel.

Levine zenekara jobban magára vonja a hallgató figyelmét. Vajon gondosabban kidolgozta a zenekari hátteret, mint Muti? Nem hiszem. Bár talán nagyobb gyakorlata volt, ráadásul a Tosca volt az első opera, amelyet a Metropolitanben vezényelt még fiatalon. Magam az eltérő producer jelentőségére gyanakszom, valamint meghatározó a karmester személye is. Az énekesek jobban beolvadnak a zenekarba Levine lemezén, míg Mutién jobban kiemelkednek. Scotto Toscaként is nagyon erőteljes, de más a keverés, a zenekar jobban körbejárja a magánéneket.

Bár kitűnni nehéz, érdemes megjegezni, hogy a Toscáról sok remek lemez készült, és ez is közéjük tartozik. Levine igényes hátteret nyújt, kapcsolható ez Karajan korábbi törekvéséhez, amikor kiemelte a zenekart a háttérből, és növelte jelentőségét az énekesekhez képest. Domingo szokás szerint remekül jeleníti meg a figurát, jelenléte erőteljes, és az éneklés szépsége terén is jeleskedik.

Nézzen meg, hogyan ünnepelte 76. születésnapját Plácido Domingo!

Ez a középső Toscája a stúdiófelvételeket illetően, korábban Zubin Mehta, később Giuseppe Sinopoli lemezén énekelte még Cavaradossit. Scotto itt is az eleven és a finom közti átmenetet képviseli. Valójában semmi sem hiányzik ebből az előadásból, és a centrális jelleg akkor is igazi kvalitás, ha nehezebb szavakba önteni, mivel a szélsőbb pozíciók karakteresebb kifejezéseket vonnak maguk után, Callas és Freni hevesebb megszólalása, Te Kanawa líraibb megjelenése.

Nagyon jó, hogy az EMI pályájának ezen a még ideális pontján két teljes operát is felvett Scottóval. Nemcsak a Traviata tartozott fő szerepei közé, hanem a Lammermoori Lucia is, melyről számos élő felvétele maradt fenn (szinte minden jelentősebb tenoristával énekelte), de stúdiófelvétele csak egy korai maradt fenn, 1959-ben Nino Sanzongo vezényletével. Bruson nekem jobban tetszik a Toscában, mint a Traviatában, kicsit visszafogottabb és elegánsabb, ami azért érdekes, mert Scarpia szerepe durvább. De nem kell túlzottan érzékeltetni, ami úgyis nyilvánvaló.

Eddig ismeretlen kulisszafotók kerültek az Operaház birtokába egy rajongó hagyatékából. Ide kattintva tekintse meg a galériát.

Különös, hogy az újrakeverések során sem tűnt el a túl erős dinamikai ingadozás, amely különösen az I. felvonás II. képénél érezhető. A II. és III. felvonás egységesebbnek tűnik előadásban is. Jópofa apróság, hogy a börtönőr szerepében Itzhak Perlmant halljuk. Általában nem az igazi, amikor hangszeres művészeket vagy karmestereket egy-egy felvételen énekelni hallunk (Glenn Gouldot például), de itt most másról van szó.

Katalógusszámok: Warner Classics – 02564648318, 0190295934200 – magyarországi forgalmazó: mTonKft.

Érdemes visszarepülni az időben 1980 nyarának végére, s meghallgatni Scottót és Brusont a Traviatában és a Toscában. Igen jó időszaka volt ez az operajátszásnak és a lemezkészítésnek.

 

Promóció

Mit keres a fizikus a múzeumban?

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X