Idesereglik ami tovatűnt – Óda az énekes madárhoz címmel kerül sor a Magyar Állami Népi Együttes legújabb táncszínjáték bemutatójára szeptember 17-én a Hagyományok Házában. Mihályi Gábor, az együttes vezetője, a darab egyik koreográfusa vallja, hogy a színpadi népművészetnek, és egyáltalán a tradícióból táplálkozó művészeteknek elkerülhetetlen küldetésük, hogy a művészi alkotások létrehozása mellett az identitás kérdéséről is beszéljenek.
Felelősségérzete azért is fokozottabb, mert úgy gondolja, hogy az általuk színpadra állított daraboknak nem csupán önmagukban kell hatást gyakorolniuk a nézőre, de azok a gyökereinkre, identitásunkra is kihatással vannak. Hiszi, hogy a világ változásával neki is folyamatosan változnia kell, hogy képes legyen megtalálni a fogódzót ahhoz, hogy a nézőt művészileg és identitás szempontjából is megérintse mindaz, amit lát. Az új bemutató előtt beszélgettünk vele.
– Mivel ajánlaná az előadást az érdeklődőknek?
– Azt gondolom, hogy ez az előadás túlmutat önmagán. Túlmutat azon a látszólagos vagy valóságos képen is, amit a Magyar Állami Népi Együttes mutat. Ez az előadás annak egy újabb erős példája, hogy a mi hagyományaink a jelen világunkban élő emberek számára is revelációként, megélhetőként jelennek meg. Jó fiatalnak lenni, jó szerelmesnek lenni, jó látni tiszta szeműn a jövőt, azt, hogy van remény.
– Mai témát boncolgat ez a darab. Össze lehet-e foglalni röviden azt, hogy miről is szól?
– Három testvérlány közül a legfiatalabb a főszereplő, neki van két idősebb testvére. Két idősebb férfi és a fiatal lány kedvese is szerepelnek a darabban.
A két idősebb hölgy és úr „kapunyitási” pánikban szenved, nem tudják, hogy összeházasodjanak-e vagy sem.
És ez a kétségbeesés már majdnem végletes gonoszságokra is hajlamossá teszi őket. De azt már Shakespeare óta tudjuk, hogy amíg a fiatalok csak önmagukra hagyatkoznak, addig nem történhet baj. És ez a két fiatal szerencsére okosabb mint a híres, tragikus sorsú szeretők.
– Hogyan talált rá erre a témára?
– Az épületünk újjáépítése után, amikor a Hagyományok Háza átadója volt, Kutszegi Csaba is itt volt a megnyitón és beszélgettünk. Azt mondta nekem, hogy annyira jól néz ki ez a ház és csinálni kellene Budán egy színházat. Abban biztos voltam, hogy színházat nem tudunk csinálni, mert az nem a mi dolgunk, de azért tehetünk e felé egy lépést. Felajánlottam, hogy ha van ötlete, hogy mit lenne érdemes színpadra állítani, akkor szívesen látjuk itt. Így ez az ötlet nem az enyém, hanem Kutszegi Csabáé volt.
– Miért kellett változtatni az eredeti darab történetén? Ebben az előadásban elmarad a tragikus vég.
– Egyszer olvastam egy filmrendezőtől egy mondást, miszerint nem hajlandó olyan filmet csinálni, aminek szomorú a vége. Túl sok ilyen készül a világban, a szomorúságot pedig el lehet intézni a film közben is. A darab végén erőt és optimizmust kell adni a nézőknek. Ez motivált engem is, de nem csupán ez, hanem az is, hogy nekünk, egyszerű átlagembereknek az élete is arról szól, hogy lehetnek ugyan nagyon sötét pillanataink, kerülhetünk nagyon nehéz helyzetekbe, kaphatunk durva betegségeket, meghalhatnak embertársaink, szüleink, de az élet mégis megy tovább. És
az életigenlés bizonyos esetekben a néző szempontjából is fontos.
Amikor ezt az előadást színpadra állítottam, úgy gondoltam, hogy kell egy nagyon erős életigenlés. Most úgy éreztem, hogy szükségünk van pozitív végkicsengésre, és a hullámvölgyeket, kanosszákat járjuk meg inkább az előadás közben. De a végén optimizmust adjunk, hiszen itt két fiatal szerelméről van szó, az ő boldogulásukról. Nem akartam őket egy házban elégetni, mint ahogyan Tamási csinálta, hanem azt akartam, hogy a szerelem győzzön.
– A minket most körülvevő világ történései is indokolják ezt a pozitív végkicsengést, a nézők talán most hatványozottabban ki vannak éhezve erre.
– Igen, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy az előadást még a járvány előtt kezdtük el készíteni. Az előadás végén egy jakut hősi éneket mondanak el a fiatalok és a táncosaink is. A jakutok szibériai, majdnem közeli rokonaink egyébként. Nyelvileg nem mutatnak velünk rokonságot, de kulturálisan igen. Náluk találtam rá erre a szépséges hősi énekre, amelynek a központi gondolata kapcsolódik a mi székely szellemi kultúránkhoz az, hogy egy fenyőfát ültettek el akkor, amikor egy gyermek megszületett. Emlékezhetünk erre az Emberek a havason című filmből is.
A mi fánknak a törzsénél a hulló gyanta alatt fekete-fehér állatok gyülekeznek, akik megújhodnak és megifjodnak. Én azt gondolom, hogy a számunkra a legerősebb impulzus az lehet, hogy az utánunk jövők általunk lesznek az új ifjúság. Az én előadásomnak a vége abban optimista, hogy semmi másban nem bízhatunk, csak magunkban, abban, amennyi még adódott a számunkra és azokban a fiatalokban, akiket jó irányba indítunk el, mert ők visznek tovább bennünket is, ha másképp nem, az emlékeikben.
– Több irodalmi részlet is elhangzik majd az előadás során, Juhász Gyula, Petőfi Sándor és Shakespeare csak néhány példa közülük. Úgy tűnik, hogy a szépirodalom jól összekapcsolható a néptánccal.
– Az átiratot készítő Kutszegi Csabától származik ez a gondolat. Mi régóta ismerjük egymást, ő a klasszikus balett irányából érkezett és egy kritikai folyóiratnak a szerkesztője. Én megpróbáltam őt belehúzni a színpadi néptánc világába, mert úgy gondolom, hogy drámaian kevés hozzáértő kritikussal rendelkezünk.
Amikor először olvastam az ő szövegkönyvét, nem is lepődtem meg a szépirodalmi részletek megjelenésén, mert azok az általunk nem ismert paraszti költők és az általuk írt versek, illetve maguk a népdalok is, számomra sok esetben egészen természetesen rendelkeznek mindazzal az átvitt értelemmel, szimbolikus tartalommal, sűrítéssel, amit egy verstől elvár az ember.
Nekem ez magától értetődő volt már az első pillanatban, hogy igen, azoknak a hasonló gondolatoknak, amelyek számunkra versként jelennek meg, helyük lehet itt, ebben a népi, tradicionális kultúrában, mert értékben egymáshoz közel helyezkednek el. Amit viszont üdvözöltem, az annak a gondolatnak a megjelenése, hogy ezt a hagyományt érdemes kitágítani, mert ezen én már nagyon régóta gondolkodom, és azt hiszem, hogy ennek megfelelően is teszem a dolgom.
– Mivel érhető ez el?
– Vegyük észre, hogy ez a fajta kultúra nem falu kérdése, ez a gondolkodásmód ennél jóval tágabb. A hagyomány nem vödör, villa és kasza kérdése, hanem attól sokkal több.
Így lesz teljesen természetes, hogy akár olyan költők szövegei is megjelenhetnek az előadásban, akik talán soha el sem hagyták a fővárost. Bízom benne, hogy a nézők számára is kiderül majd, hogy ezek a szövegek egyáltalán nem öncélúan kerültek bele az előadásba, hanem előreviszik, építik azt.
– A táncosok prózai szövegeket is mondanak, milyen különleges felkészülést igényel ez a részükről?
– Igen, nagyon komoly szerepet kapnak a táncosok a prózai szövegek elmondásában, és a hagyománytól egyáltalán nem idegen a megszólalásuk. Gondoljunk a vőfélyekre vagy a ballada műfajára, nem idegen a mesék elmesélése sem, a színpadiasság, a színészkedés nem esik távol ettől a kultúrától, ezért gondoltam én is azt, hogy ebbe belevághatunk. Színészmesterség képzésben részesültek a táncosaink, artikulációs képzést is kaptak, ebben segítségemre voltak a nálam a prózai színházhoz jobban értő emberek. Abban reménykedem, hogy a harmadik-negyedik mondat után senki nem keresi majd a hivatásos prózai színészeket a színpadon, hanem táncosaink hitelesen fognak megszólalni az általuk teremtett világban.
– Székely népzene szól-e majd az előadás alatt, és ehhez a tájegységhez tartozó táncokat láthatunk-e?
– Így van, döntő módon székely népzenét, hiszen az inspirációs, szellemi tér onnan van, akkor jöjjenek onnan a táncok, a zenék és a viseletek is, a stilizáltabb színpadi kosztümök is. De nem csupán onnan, hiszen a mai világhoz való rendelés magával hozza azt, hogy bizonyos dramaturgiai pillanatokban a zene és a mozdulat is hozzárendelődjön a mai világunkhoz, amelyek egyébként szintén a hagyományból inspirálódnak. Még Pergolesi is meg fog szólalni, a maga spirituális, Istenhez forduló világával.
– Hogyan lehet maivá, modernné tenni Tamási Áron darabját?
– Egy nagyon mai téma az, hogy az ember egy bizonyos kor után mit kezdjen az életével, mit kezdjen a párkapcsolataival, hogyan integrálódjon a társadalomba. Nagy köszönet Csabának azért, hogy rátalált erre a darabra. Ez a kérdés egy tagadásról és egy kinyilatkoztatásról szól. A tagadás része az, hogy
nem fogadom el és nem hiszem el azt, hogy a mi hagyományainkat egy poros múzeumi tárlóba kellene betennünk.
Nem hiszem el, hogy egy valamiféle kultúrának a mai beidézéseként kellene értelmezni. Amiben hiszek, az az, hogy a mi hagyományunk képes jelen idejű lenni, tud a mi világunknak szólni és progresszív is lenni. Úgy kell hozzányúlni, hogy azzá válhasson. A hagyomány folyamatosan változott, ahogyan adódott mindig tovább. A hagyomány teljes természetessége a folyamatos változás.
