Szinte már nem is tudom, mióta először, végre ismét élő zenét hallgatok a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében. A „Hommage á Széchényi”-koncertsorozat programjai múzeumalapító Széchényi Ferencnek állítanak emléket. A Budapest Sound Collective és Dubóczky Gergely koncertjén elhangzó műveket az ő személye és kora kapcsolja össze.
Furcsa érzés újra emberek között. Mindenkin maszk, mindenki nagyon fegyelmezett, és örül, hogy hamarosan akusztikus hangszerek fognak megszólalni, egy térben velük, velünk. Ez csodának tűnik most. Több, mint egy év telt el azóta, hogy a közönség élőben hallhatott hangversenyt. Látszik az öröm az arcokon, illetve a tekintetekből. A székek is egymástól távol még, de így is nehezen bírunk felszabadultságérzésünk kifejezésével, ami talán nem is baj.
Varga Benedek főigazgató bevezetője sok érdekes információt adott, közben lehet a maszk alatti lélegzetvétel technikáit próbálgatni, rákészülve a Budapest Sound Collective és Dubóczky Gergely koncertjére.
Jó név az, hogy „Budapest Sound Collective”. Nem is klasszikus zenére számítunk a hallatán, inkább várnánk jazzt vagy épp reggae-t, a magukat „great cool” érző zenészek tolmácsolásában. Szokatlanul cseng ez a név a klasszikus zenei együttesek sorában, remélem, hogy nem is véletlen a választás. Talán arra utalhat, hogy nem létezik határ a különböző korok és műfajok zenéi között. A zene a lényeg. Az üzenet a lényeg. És az az öröm, ami az alkotás közben keletkezik. Ez pedig besorolhatatlan.
A zenészek is izgatottak. Azonos ajtón jön be mindenki, a közönség is, ők is. Jó ez is, jobb rendhagyóan, NYÁRON, remélhetőleg a soha vissza nem térő járvány után elkezdeni a zenei évadot.
Haydn 80. szimfóniája az első darab. A díszterem szép ugyan, akusztikája nem a legjobb, de Dubóczky (aki többek között alkalmazott matematikus diplomával is rendelkezik) csodát tesz a hangzással. Megfelelő tempót választ, meg még ki tudja, mit bűvöl, de minden egyes motívumot, hangszercsoportot külön és egyben is hallani lehet. Közben mintha egy kicsit újra fel is fedeznénk Haydnt.
A karmester analitikus megközelítése, a darab szerkezete megmutatásának igénye hatásos.
Nagyon régen hallottam Haydn-szimfóniát ennyi részletgazdagsággal, sőt, humorral megszólalni. Jan Kott után szabadon mondhatjuk, hogy „Kortársunk, Haydn”, ahogy Széchenyi kortársa is volt.
A koncert második és egyben utolsó darabja Mozart d-moll zongoraversenye, Fejérvári Zoltán, korunk egyik legkitűnőbb zongoraművésze szólójával. Ami rögtön feltűnik, az a két fiatal művész közötti összhang. (A karmester elmondása szerint még zeneakadémista korukból ismerik egymást.)
Mozart megint máshogy szólt, mint szokott.
A visszafogottabb tempók ellenére úgy éreztem ismét, hogy közvetlen és laza elegancia irányít, zenei „bandázás”, a zenészek jókedvűek, Dubóczky mosolyog, arca rezdülésével is követi Fejérvárit, aki tőle szokatlan módon, hasonlóan reagál. Ezek a fiatal művészek, bármilyen elcsépelten is hangzik, de visszahoztak valamit abból a Mozart-képből, amit Milos Forman Amadeusából ismerhetünk. Amikor Mozart Salierit parodizálja, fejjel lefelé játszva a zongorán.
A koncert végére már el is felejtettem, hogy maszkban vagyok. Frissnek éreztem magam, ahogy a közönség, vagy érezhetően a zenészek is. Nagy kő esett le most a szívekről, eljött végre ismét az élő zenélés korszaka. Ahogy a koncert megmutatta, újra lehet valami izgalmasat, szokatlant csinálni, és dinamikát hozni a megszokott és megmerevedett keretek közé. De azokat el is felejtettük a pandémia alatt, és ahogy a Budapest Sound Collective bizonyította, talán nem is kéne ezeket visszahozni a kiszellőztetett, friss levegőjű zenetermekbe.
