Ligeti György valóban lángelme volt. Olyan magyar géniusz, aki nem véletlenül futott be nemzetközi karriert és lett szó szerint világsztár. Ehhez persze ki kellett mozdulni itthonról a nagyvilágba, olyan impulzusokat kellett begyűjtenie, amelyekből aztán saját és teljesen új, de mégis mindig változó univerzumot teremtett. Na tessék, már megint az Űrodüsszeia. A Pannon Filharmonikusok Ligeti-koncertjén ugyan nem hangzott el részlet a film zenéjét képező munkákból, ugyanakkor alkalmas volt arra, hogy megpróbáljuk kibogozni, tanulmányozni a zeneszerző hatásait, inspirációit, gondolatait, amelyekből ez a hatalmas közlésvágy származik.
Johannes Ockeghem. Túl sokat nem hallottunk még erről a figuráról, de az biztos, hogy nagy hatással volt Ligetire. Ockeghem zenéje egy olyan világba repít vissza minket, amikor a zene még nem is művészet volt, sokkal inkább tudomány, a hét szabad művészet egyike.
Ockeghem zenéjében a rend és az egymásra épülő rendszerek magával ragadó monumentalizmusa azonnal megkapó, kérdés sem merül fel azzal kapcsolatban, mi és miért volt ilyen elemi erejű mindebben, ami megihlette Ligetit. A flamand „építőmester” a 15. században fejtette ki tevékenységét, Deo Gratias művét pedig az est karmesterének, Ajtony Csabának átiratában hallhatta a Kodály Központ közönsége. Akik ezúttal nem voltak sokan. Sőt, igen kevesen voltunk. Azon gondolkozom, ez vajon minek szól? Még mindig ilyen elrettentő a kortárs zene? Még egy Ligeti is, akinek munkásságában ott van a teremtés fele? (De legalábbis a negyede.) Vagy itt a nyár és nem befelé akarunk utazni, hanem kifelé? Vagy a jegyárakkal és sanyarú gazdasági helyzetünkkel van összefüggésben? Esetleg mindezek együttesével van dolgunk?
De térjünk vissza Ockeghem darabjához. A Requiem transzcendenciáját halljuk itt viszont. Nekünk, a generációnknak ez persze könnyű, hiszen mi, 20-21. századi emberek a moziból, a YouTube-ról, reklámokból, rövidebb és hosszabb „kontentekből” már ismerünk minden zenét és hangulatot, bármit tudunk bármihez kötni és ez nem is baj. És innen, ebből a kiváló akusztikájú hangversenyteremből könnyű előhívni emlékeinket, felidézni a hangok és képek egymásra utalt harmóniáját. A világűrt látjuk, pedig csupán egy reneszánsz darabot hallunk.
Ideális a kezdés, sőt, annyira találó, hogy az itt elkapott hangulat egészen a koncert végéig elkísér, pedig a záródarab, a Concert Romanesc már egy teljesen más világot idéz. Első hallásra nem „ligetiset”.
Kicsit olyan, mintha Ligeti Dohnányi Ernő bőrébe bújt volna, dagályos, néha giccses, és persze mindezekkel szinkronban, groteszk és elidegenítő eszközöket is használ. Mindet tudatosan. Elvégre Ligetinél semmi nem egyértelmű, ha pedig igen, akkor az már a metafizikai rend képét vetíti elénk.
Az ezt megelőző Hegedűversenyt Kelemen Barnabás szólójával adta elő a zenekar valami elképesztő energiával és tele finomságokkal. A mű igazi bravúr-telejesítményt követel, Kelemen oda is tette magát, én még sohasem láttam Barnabást így grimaszolni koncerten, ebből is látszott, hogy nem épp egy pár dallamból álló gyermekdalt fog le a húrokon. Komoly átéléssel, a zenekarral tökéletes szimbiózisban muzsikált, jelen volt mindaz, amit Ligeti magán átengedve meg akart mutatni a világból, a világ zenéiből. Én inkább egyfajta belső utazásra indultam el, amely egyik végletből a másikba csapott át, halk és hangos, lassú és gyors részek váltakozása lökdösött a nyugodt lelkiállapotomból a feszültség irányába.
Az est második darabjaként elhangzó Lontano volt az, ami számomra megtestesíti Ligetit. Persze Ligeti nem egyféle, sőt, az állandóan új utakat kereső szerző ügyelt is arra, hogy életművében folyamatosan találjunk kacskaringókat. Ám mégis, legyen ez egy szubjektív érzés: korunk konzumvilágával és sok dinamikus impulzussal és információval terhelt időszakában rám egyértelműen ez a lassan építkező, segítségért kiáltó, az univerzum semmijébe lökött hangkatedrális fog meg igazán. Ligeti zenéje itt úgy modern és kegyetlen, hogy egyszerre krémes és meleg, és azt kívánod, bárcsak ne múlna el és örökké szólna. Mint a Trisztán előjátéka, sőt mint maga a Trisztán és Izolda.