Az Angliában született, de évtizedek óta főleg Németországban tevékeny kiváló karmester, Marcus Creed január végén a Haydneum meghívására előbb Székesfehérváron, majd Budapesten vezényli legkedvesebb Bach-művét, a monumentális h-moll misét. A régizene titka mellett arról is beszélt, karmesterként hogyan készül a művel való újabb találkozásra.
– Érdekes időbeli egybeesés, hogy bár a hetvenes évek első felében Angliában épp elindult a régizenei mozgalom, ön 1977-ben mégis úgy döntött, Németországba költözik, ahol azóta is él és dolgozik. Az okok érdekelnek: lehet, hogy a régizene akkor még nem állt az érdeklődése középpontjában?
– Egyetemistaként a cambridge-i King’s College kórusában énekeltem, ahol a repertoár jelentős része reneszánsz és korai barokk muzsika volt. Vagyis igaz, hogy a régizenei mozgalom akkortájt épp csak kezdetét vette, de a stílus iránti érzékenység és fogékonyság már intenzíven jelen volt. Azért mentem Németországba, hogy először korrepetitorként, majd karmesterként dolgozzak a berlini Deutsche Operben. A zenei világ egy olyan szegmensébe csöppentem, amely nem is különbözhetett volna jobban attól, amit addig tapasztaltam. 1987-ben lettem a szintén berlini RIAS Kamarakórus művészeti vezetője, és Németországban nagyjából ekkor kezdett szélesebb körben ismertté válni a régizenei mozgalom. Elkezdtünk együttműködni a Freiburgi Barokk Zenekarral, illetve a berlini Akademie für Alte Musikkal. A hangversenyeinken leggyakrabban felbukkanó szerzők Händel és Bach voltak. Nekem akkor a legfontosabb a „learning by doing” módszere volt: szorosan együttműködtem olyan zenészekkel, akik minden idejükben a barokk stílussal foglalkoztak.
– Gazdag pályáján végigtekintve feltűnő, hogy mégsem horgonyzott le végérvényesen a régizenénél, újabb korok muzsikájával is gyakran volt dolga. Kifejezetten a karmestert kérdezem: miben ragadná meg a különbséget az egyes korok zenéje között?
– Számomra a barokk stílus a korai hangszerek technikai aspektusai (például a vonókezelés) és a zeneiség kivételes kombinációját jelenti. Világosság, szöveg, kifejezés kéz a kézben jár, és ami ezek mellett rendkívüli fontosságú, az a frazeálás – az, ahogyan a zenei frázis csúcspontjához elérkezünk, miközben a kevésbé lényeges hangjegyeket kissé lazábban kezeljük. De ezek valójában olyan elvek, amelyek a zene minden formájánál, legyen az régi vagy új, meghatározó fontosággal bírnak.
– Bach nagyszabású h-moll miséjét január végén két alkalommal vezényli Magyarországon. Több korábbi interjújában említette, hogy ez a mise a kedvenc műve a teljes Bach-életműből. Miért?
– A h-moll mise egészen kivételes műalkotás, amelynek tételei minden lehetséges kifejezési formát magukban foglalnak. Gondoljon a Kyrie fúgájára, a Gloria ujjongására, a Credo stiláris változatosságára, az Agnus Dei intimitására vagy a Dona nobis pacem csodálatos befejezésére! Ugyanakkor ezek természetesen csak az én személyes, karmesteri preferenciáim, a műben magában minden lehetséges zenei érzelem benne van. Először 1990-ben vezényeltem a misét, és ha jól emlékszem, léteztek már hangfelvételek, amelyeket akkoriban alighanem meg is hallgattam. Az azóta eltelt három évtizedben több ízben volt már szerencsém vezényelni, és persze gyakran hallgattam is, így aztán az idő múlásával az interpretációban lehetnek változások, de ezek csupán apró, „személyes” módosítások.
– A h-moll mise különleges helyet foglal el Bach életművében. A terjedelme, a zenekar mérete és sok más jellemzője teszi kivételessé. Milyen kihívásokkal kell szembenéznie annak, aki vezényli?
– Igyekszem külön próbálni a kórussal és a zenekarral: ha a felkészülésnek ez a része jól sikerült, akkor már nem okozhat különösebb gondot a nagyszabású tételek összerakása. A szokásosnál nagyobb kihívást jelent, hogy ennyi hangszer és énekhang mellett a partitúra tisztaságát és világosságát megőrizzük – a korabeli, barokk hangszerek használata itt óriási előnyt jelent.
– Lessünk be kicsit a kulisszák mögé! Hogyan dolgozik együtt a szólistákkal, milyen instrukciókat ad a kórusnak, illetve a zenészeknek?
– Olyan szólisták lépnek fel a magyarországi koncerteken, akik már számos alkalommal énekelték a h-moll misét. Az ő munkájukba így aztán nem szólok bele, hacsak nincs valamilyen különleges kívánságom, de hát miért lenne: ők mindannyian kiváló művészek. A Purcell Kórussal már dolgoztam korábban, jó élmény volt. Vendégkarmesterként ugyanakkor mindig nagyon kevés a próbaidő, így az ember vezénylési módjának, ha úgy tetszik, a koreográfiának azt a hangzást kell tükröznie, amit hallani szeretne. Karmesterként ugyanis az ember általában azt hallja, amit a zenekar és a kórus lát.