Beckett „Godot-ra várva” című műve jutott eszembe, mikor megláttam a tegnap esti koncert második részének nyitóképét. Várdai István játszotta Bach D-dúr csellószvitjét, amelyre a Győri Balett adott elő koreográfiát. Ha Bach szól, akkor túl sok minden nem kell ahhoz, hogy tartalommal telítődjön meg a üres tér, és a balett alkalmazkodott a zenéhez, a látvány kiemelte azt.
Persze, a tér csak félig-meddig volt üres. A színpad bal oldalán egy, a levegőben lebegő kopár fa lógott, szimbólumként Föld és Ég között. Számomra ez volt az a fa, ami sok mindent jelképez a Godot-ban, csak itt és most nem szöveg, hanem zene és tánc kíséri a jelenlétét. Ráadásul nem túl bonyolult zene ez, elég hozzá egy hangszer, és a világ talán legjobb, szóló csellóra írott műve, amely egyszerű és eszköztelen, magától értetődően természetes.
Ezzel a természetességgel nyújtja át az egyik főszereplő táncos Várdainak a vonót, hogy játsszon az addig a földön fekvő hangszeren. Ez a mozdulat tűnhet közhelyesnek, kimódoltnak akár, a közönség soraiból halk kuncogás is hallatszik. De abban a pillanatban, amikor megszólal a cselló, és elkezdődik a tánc is (Velekei László koreográfiájára), minden apró részlet megkapja a neki járó értelmet, a hangszer és a táncosok egyetlen egészet alkotnak. Mindez nemcsak a magas minőségű zenei és színpadi előadásnak köszönhető, hanem annak is, hogy
Várdai úgy kommunikál a táncosokkal, mintha világéletében ezt csinálta volna.
Figyelme nem is marad viszonzatlan, mozgás és zene összhangzik, együtt „szól”.
A lebegő fa és Bach muzsikája azt az érzést kelti, hogy valóban fontosat látunk-hallunk a színpadon, természetesen és szépen, és mi már csak egyszerűen jól érezzük magunkat. Valami ilyesmi lehet a művészet jövője. Korántsem biztos, hogy sokan mennének el olyan koncertre, ahol Bach csellószvitjeit játssza akármilyen kiváló szólista. A közönség az ingerek gyorsaságának, az egyre több információnak áldozata lett, a kamarazene kevesek öröme már. Ehhez a zenéhez csak hozzátesz a jól átgondolt, színpadkép és koreográfia.
Ezért nagyon fontos Várdai élő kapcsolata a többi előadóval. Érezteti, hogy megértette, kísérletezni kell, meg kell találni azokat a kifejezési formákat, amelyek kihozzák a klasszikus zenét a múzeumból, és a jelen élményévé varázsolják.
Az egész este különleges volt. Bachot hallottunk ugyan, de nagyon másképp. Ki gondolta volna, hogy Bach nyitányai megszólalhatnának netán egy francia matrózkocsmában, harmonikával? Ha pedig kételkednénk abban, hogy a szerző zenekari szvitjeinek finomságát nem adja vissza egy szaxofonkvartett, akkor ne tegyük!
Sőt, Bach még szalonzene is lehet. Meg vagány is. Minden is.
A „Bach másként”-élmény után nem sokkal már jazzt hallgatok a Szivárvány Kulturális Központban. Más a műfaj, bár, ha azt nézzük, hogy mitől érvényes és hiteles egy előadásmód, akkor már nem különböznek annyira egymástól. Oláh Krisztián Quartetje laza, intelligens, dallamos jazzt játszik, meg-megvillantva a névadó kivételes zeneszerzői képességét, néha pedig csatlakozik hozzájuk a fuvolaművész-fesztiváligazgató Hornyák Balázs is.
A tegnapi nap jelezte azt, hogyan képzeli el az új vezetés a Kaposfestet. Itt mindennek helye van, ami hozzá tud tenni valamit az élményhez, és magas színvonalat képvisel, műfaji határok pedig nem léteznek. Él, lélegzik a város is, fiatalok táncolnak Bachra, valahol a sétálóutcán Beethoven épp megfordul egy csinos nő után, Popeye barokkot játszik, éjjel pedig kikérjük a sört a jazzhez, később cigánymuzsikát hallgatunk a szálloda teraszán. Ennyi.
