A Kultúrpanda „Családi örökség” című interjúsorozatának következő vendége Kun Ágnes Anna mezzoszoprán, a Magyar Állami Operaház magánénekese, aki református lelkész is egyben.
– Ahogy a címből is kiderül, te nem „csak” énekművész, hanem református lelkész is vagy. Ebben a sorozatban kifejezetten olyan embereket kérdezek, akiknek az útja a zenéhez valami látszólag távoli dologgal párosul. Nálad ez a dolog egy különleges hivatás: a lelkészség. Mesélj nekem picit a családodról. Hogyan vezetett az utad ehhez a két különleges hivatáshoz?
– Nagyapám református kántortanító, nagyanyám óvónő volt. A családunkat mindig is körbevette a zene. Mindenki játszott valami hangszeren, nem volt olyan családi vagy baráti összejövetel, ami ne közös zenélésbe torkollott volna. Igazából sokáig azt sem tudtam, hogy létezik olyan otthon, ahol nincs zongora a nappaliban. Természetes volt tehát, hogy szolfézsra, zongorára járjak, amint erre lehetőségem volt.
A zongoratanárnőm pályára akart állítani, de én úgy éreztem, nem vagyok ahhoz elég tehetséges, hogy zongoraművész legyek. Amúgy is, egészen más álmaim voltak: valójában színésznő akartam lenni. Nálam ez nemcsak egy kislánykori álom volt. Egész kamasz koromban rengeteg időt töltöttem színházakban, különböző előadásokon. Psota Irén volt számomra a bálvány. Mindeközben a Kecskeméti Református Kollégium Gimnáziumába kerültem, ami akkoriban egy nagyon kemény iskola volt. A gimnáziumi évek alatt folytattam a zongorát, és édesapám elvárásának megfelelően még érettségi előtt kántorvizsgát is tettem, amire nyaranta készültem Debrecenben. Mivel ott az utolsó évben tanultunk hangképzést, kiderült, hogy érdemes lenne énekelni tanulnom.
Akkor már a lelkészi hivatás is felsejlett előttem, s úgy éreztem, akár lelkész leszek, akár színésznő, az éneklés mindenhez jól jön. Az érettségi évében elkerültem Schultz Katalin énekművész-tanárhoz, aki nagyon hamar közölte a szüleimmel, hogy szeretne a Zeneakadémiai felvételire felkészíteni. Édesapám persze erre azt felelte, hogy nyilván mindent lehet, ha szereztem egy „rendes” diplomát, orvosit, jogit vagy teológusit. A teológia adta magát, nemcsak a Református Gimnázium miatt, hanem mert az öcsém keresztapja, aki református lelkész, számomra egy idol volt, szóval családon belül is láthattam élő példát. Úgyhogy elvégeztem a teológiát. Miután lediplomáztam, felvettek a Zeneakadémiára is. Az első két évben párhuzamosan a magánénekesi nappali tanulmányaimmal végeztem a segédlelkészi-, a következő háromban pedig a doktori képzést, a teológián.
2009-ben aztán döntenem kellett a lelkészi minőségem további sorsáról, és végül ún. rendelkezési állományba vonultam. Úgyhogy a maglódi gyülekezet „bekebelezett lelkésze” lettem, és vagyok ma is.
– Mit jelent az, hogy „bekebelezett lelkész”?
– Ez annyit tesz, hogy a gyülekezet „a keblére ölel”, befogad mint lelkészt, végzek szolgálatokat, esketek, temetek, keresztelek, tartok istentiszeteletet, de nem én vezetem a gyülekezetet. Itt van egy főnököm, Bálint Klára lelkész, akivel 12 éve kifejezetten gyümölcsöző a kapcsolatunk.
– Térjünk kicsit vissza a doktoridhoz. A zeneakadémiai éveid alatt doktoráltál a teológián?
– Nem egészen. Abszolutóriumot csináltam, de aztán elvitt az énekes-lét. Egyre több felkérésem volt, szerepeket kaptam, kezdetben a debreceni Csokonai Színházban, aztán más vidéki Operákban, 2014 után pedig a Magyar Állami Operaházban. Mindemellett egyre több koncertem is volt.
Aztán úgy adódott, hogy 2016-ban a Református Egyház felkért, hogy a Reformáció 500 éves évfordulójára tervezett új Jubileumi kommentár (A Szentírás magyarázata) Énekek énekéről szóló részét én írjam meg. Mivel ez a kutatási területem, addigra már rengeteg anyagot gyűjtöttem. A kommentár végül még nem jelent meg, viszont annyi anyagom lett kész a tervezett disszertációból, hogy úgy döntöttem, akkor már befejezem a doktorimat.
Az Énekek éneke teológiai mondandóján túl a zenetörténetre gyakorolt hatásaival foglalkoztam, de mivel 2200 zeneművet sikerült összeszednem az Énekek énekéről, végül arra a 11 kortárs magyar zeneszerzőre szűkítettem a kört, akik ebben a témában alkottak. A doktori disszertációm 2019 nyarára el is készült. Sosem felejtem el azt a nyarat.
Ekkor történt ugyanis, hogy az orvosok közölték velem, hogy a közel húsz éves endometriózissal folytatott küzdelmem következtében sajnos sohasem lehet gyermekem.
Egészen pontosan emlékszem a napra: augusztus 29-e volt… Ekkor határoztam el, hogy komplex művészetterapeuta leszek. Megvettem az összes felvételihez szükséges könyvet, és akkor szeptember negyedikén az én kisfiam egyszerűen befúrta magát a méhembe, amit azóta sem tud senki semmivel magyarázni. Ez az, amit orvosi csodának hívnak mások, én pedig isteni kegyelemnek. Mindenesetre ez a történés felülírta az egész életemet.
– Ekkor indítottad el a pszichiARTist oldaladat a Facebookon?
– Azt már a kisfiam születése után. Olyasmi járt a fejemben, hogy énekesként van még úgy tíz jó évem, amiből nyilván a nagyobbik részt szeretném a kisfiam nevelésével tölteni, és találni szeretnék valamit, amivel akár nyolcvanéves koromban is foglalkozhatok. A komplex művészetterápia szerintem ilyen. Engem a zenén kívül mindig érdekeltek a társművészetek. A pszichiARTist oldalt ennek a „brand”-nek a felépítése céljából hoztam létre.
– Nehéz elhinnem, hogy az éneklést teljesen parkolópályára készültél állítani. Gyönyörű szerepeid voltak, mielőtt várandós lettél.
– Igen. Valójában bármire is készültem, Kovács János karmester úr közbeszólt. Megtalált egy felkéréssel tavasszal, hogy Huszár Lajos: Ikonok című kantátáját Pilinszky János emlékére – melyet lemezre vettünk vele a várandósságom előtt – egy novemberi koncerten mindenképpen velem szeretné bemutatni. Gondolkodási időt kértem.
Egy hónap múlva felhívott, hogy „ha már jól kigondolkodtam magam”, akkor mondjak igent, hiszen attól, hogy anyuka lettem, még énekes maradtam.
Jót mosolyogtam magamban. Aki ismeri a karmester urat, tudja milyen hajthatatlan, és mennyire megérzi, kinek mikor mire van szüksége. Úgyhogy igent mondtam. Aztán rájöttem, ha már ezt elvállaltam, nem kell mindenre nemet mondanom. Nem az éneklést, hanem pusztán azt az életet nem kívánom vissza, amikor minden este máshol voltam. Megvolt a kiszámíthatatlanságnak is a szépsége, de édesanyaként nem szeretném ezt tovább folytatni. Úgyhogy most sokkal tudatosabb lettem: alaposan megválogatom, mi az, amit édesanyaként is el tudok vállalni.
– Hol lehet téged hallani a közeljövőben?
– A Huszár kantáta novemberi előadása mellett az Operaház is megkínált szerepekkel a 2022/23-as évadra, a Zeneakadémián elvállaltam egy Vidovszky: Nárcisz és Echo előadást októberben, és egy Operabeavató előadás-sorozatot is az Óbudai Danubia Zenekarral szintén novemberben, továbbá rendszeresen énekelek Nógrádi Gergely barátommal, aki énekesi karrierjét zsidó főkántori hivatásra változtatta.
– Hol érnek össze a szálak? Kicsoda Kun Ágnes Anna?
– Valójában az identitásomnak egyetlen gyökere van, és mindenhol ezt próbálom megvalósítani: az emberi lelkeket egy stabilabb, jobb, talán magasabb állapotba vinni.
Az utam egyértelműen erre vezet. Rengetegen találnak meg a problémáikkal, sokszor az utcán álldogálva is. Minden, amit tanultam, és amit teszek, az emberi lélek gyógyítását szolgálja. Komplex művészetterapeutaként is ezt az egységet fogom majd megteremteni, hiszen ahogy Kodály Zoltán is mondta: „A jó művészettel való foglalkozás eredménye: lelki egészség.”
