Magyarországon hosszú ideig volt hatvan év a nyugdíjkorhatár, de minden okunk megvan abban reménykedni, hogy a Liszt Ferenc Kamarazenekar sem most, alapításának hatvanadik évfordulóján, sem később nem tervezi a visszavonulást. Aki – a vonatkozó névmás személyes alakja szándékos – ilyen állapotban van egy ilyen tiszteletet parancsoló korban, az tevékenykedjen minél tovább.
Az együttes április 23-i, zeneakadémiai hangversenye fiatalos lendületet és jó értelemben vett tapasztalatot is mutatott – nem a gépies rutinra gondolok. Műsorukat hallgathattuk hagyományos, nyitány(nak alkalmas darab) – versenymű – szimfónia felépítésű zenekari koncertként, az est ugyanakkor az LFKZ saját, korábbi előadási gyakorlatát is felidézte: az első darab karmester nélkül, a második szólistával (aki karmester is), a harmadik karmesterrel hangzott el. Mindez szép emlékeket ébreszthetett fel a közönség idősebb részében és az együttesnek a nézőtéren helyet foglaló alapító tagjaiban, akikből hármat láttam.
A nyitó darab, a kétcsellós vonósötösből a szerző által vonós kamarazenekarra átírt Éjjeli őrjárat Madridban (G. 324; 1780) karikatúraszerű, szélsőséges ábrázolásra csábító zsánerképsorozat. Az együttes ellenállt Boccherini programzenei csalogatásának, és a madrigalizmusokat – harangkongás, botladozó tánc, gitárszó, menet érkezése és távozása stb. – jól felismerhetően, ám minden harsányság nélkül, távolságtartó iróniával rajzolta meg, s a finom humor érezhetően megértésre talált a nézőteret és a kórusülést is színültig megtöltő hallgatóságban. A darab széles dinamikai skáláját gazdag árnyalatokkal, forszírozottság nélkül játszották. A záró variációsorozat a zeneszerzői program ismerete nélkül is az „abszolút” zene teljes élményét adta.
A túlzás nélkül pompásnak nevezhető előadás után mégis inkább a feszült várakozás, mint az elégedett bólogatás volt jelen a teremben – de hát másképp zizeg a közönség, amikor kivételes tudású vendégművészt vár izgatottan. A zenekar ezzel a meghívással is réges-régi hagyományát folytatta, Maurice André, Jean-Pierre Rampal, Hansjörg Schellenberger és Emmanuel Pahud után (hogy csak néhány fúvóst említsünk) ezúttal a klarinét nagymestere, Martin Fröst lépett fel az LFKZ-val.
Ha Boccherini harsányságra csábít, mit lehet mondani Weber klarinétdarabjairól? Az f-moll versenymű (op. 73, 1811) mindhárom tétele szinte húz a bravúroskodás felé, de ha a szólistának természetes közege a virtuóz klarinétjáték, akkor nem háló nélkül végrehajtott akrobatikus kunsztok sorát produkálja, hanem muzsikál, sőt kamarazenél a vele elragadtatottan és egyenrangú partnerként játszó zenekarral. A nyitó Allegro izgalmas, mély érzelmeket kifejező, ugyanakkor a cselekményt is előrelendítő operaáriaként hangzott, amelyben a szólista történetesen klarinéthangon énekelt.
Gyakran hallgatunk úgy operaáriát, hogy nem tudjuk pontosan, mit is mond a szövege – a svéd művész ezúttal úgy játszott, hogy pontosan érteni véltük a szólóhangszer és a kísérő együttes dialógusát. Az Adagio non troppo második tétel egy Schubert-dal intimitásával szólalt meg, a záró Rondo pedig feledtette azt a korábbi tapasztalatot, hogy ennek a versenyműnek kissé magamutogató a fináléja. Dehogyis – finoman örvendező zene ez, életigenlése egyértelmű, de ízlésesen visszafogott. Fröst irányító tevékenysége – mert fél kézzel, klarinéttal vagy csak testmozgással ő dirigálta a versenyművet – olyan benyomást hagyott maga után, hogy ezzel az apparátussal minden zenei problémát (és általában a problémákat) meg lehet oldani.
A Klarinétversenyt pártkongresszusok záróülését megszégyenítő tapsvihar fogadta, amivel két ráadást tudott kiprovokálni a lelkes közönség. Martin Fröst először a testvére, Göran a klezmer ízeivel gazdagon megrakott kompozícióját, pontosabban feldolgozását adta elő a zenekarral, majd egy rögtönzésszerű darab következett, melynek, mint az a jazzben nálam iskolázottabbak sustorgásából kiderült, Nat King Cole Nature Boy című száma adta az alapját.
A versenymű is, a két ráadás is nyurga, hajlékony kamasznak láttatta az 52 éves művészt, aki játék közben, főleg a ráadásszámok alatt, spontán módon (vagy tudatosan? – mindegy) mozog, mintha uppsalai pontozót vagy dél-svéd dobbantóst járna, hiszen a tánc a zene része, ha nem szakítjuk le róla mesterségesen. A Fröstről szóló írásokból tudható, hogy valóban vonzódik az összművészeti megoldásokhoz. Hangszerjátékával pedig azt állítja, hogy klarinétozni nagyon is lehetséges, sőt érdemes, hiszen ez a legjobb dolog a világon – a második legjobb pedig klarinétot hallgatni.
A szünet után – mint a versenyműhöz is – emelt létszámmal érkezett a pódiumra a zenekar. Mendelssohn IV., A-dúr, Olasz szimfóniájához (op. 90, 1833) szükség van kisegítőkre: fúvóskarra és alaposan megerősített vonós szekcióra. Ezt az evidenciát azért szükséges megemlíteni, mert az alkalmi tagságban számos zeneakadémistát is lehetett látni, folytatódik tehát az Egyetem és a zenekar Mesterjáték nevű szakmai programja, amely a zenekari játék és fellépés lehetőségét és élményét nyújtja a növendékeknek.
„A legboldogabb darab, amit eddig írtam, főleg az utolsó tétele” – számolt be levélben nénjének, Fannynak a zeneszerző az Olasz szimfónia komponálásáról, és valóban, ha valaki ódzkodik a komolyzenei hangversenyek látogatásától, aligha lehet jobbat ajánlani, mint hogy ezzel a napsugaras művel kezdje. Sodró lendület, ropogós staccatók és könnyedén ívelő legatók, lendületes dallamvezetés és üdeség jellemezték az előadást Martin Fröst pálcája alatt. A fúvósok közül ki kell emelni Ács Ákos bátorságát, hiszen egy klarinétóriás irányítása mellett kellett első klarinétosként fellépnie, és kiválóan állt helyt. És szólni kell Jóföldi Anett ihletett, gyönyörű fuvolajátékáról, sokszor azt lehetett érezni, hogy ez az a hangszín és formálás, melynek révén egyből Mendelssohnra ismerünk.
A nyitó Allegro vivace tételben egyes témák belépésekor, új motívumok megjelenésekor egyszer-egyszer megtörtént, hogy a karmester gyorsított az egyébként is gyors tempón, ami éppen hogy csökkenti a dramaturgiai feszültséget, mintha az előadó nem hinne az új anyag jelentőségében. Hová tetszenek szaladni? – kérdezte volna a hallgató, azzal a meggyőződéssel, hogy klarinéttal a kezében ilyesmi elő nem fordulhat Martin Frösttel. De ez az apróság nem vetett árnyékot az előadásra, a záró Saltarellótól a betegek is táncra perdültek volna.
Csodálatos muzikalitás és csodálatos hangszeres tudás ritka szerencsés együttállását hozta az este, sokáig emlékezetes, remek hangulatú koncertet hallottunk.
