A Badora Dance Company új bemutatója, az Időn kívül irodalmi és zenei inspirációk nyomán haladva különleges témáról beszél. A nehéz terhekben rejlő felemelő erőről is beszélgettünk az együttes vezetőjével, a Harangozó Gyula- és Seregi László-díjas érdemes művész, Barta Dóra koreográfussal. Az előadást október 20-án este a Müpában láthatja a közönség.
– David Grossman Falling Out of Time című kötete az új bemutató kiindulópontja, melyben az izraeli szerző saját gyermeke elvesztését dolgozza fel. Hogyan talált rá a könyvre?
– Először Osvaldo Golijov csodálatos zeneművével találkoztam, és ez vezetett el a könyvhöz. Nem a konkrét téma megjelenítése, hanem az abból fakadó lélektani és gondolati tér kibontása érdekel igazán, továbbá az idő szempontjai és annak különleges dimenziója. Olyan anyagot kerestem, ami a Liszt Ünnep kiemelkedő rangjához kapcsolódik, ugyanakkor mint bölcseleti felvetés is kuriózum. Amikor az engem foglalkoztató gondolatoknak partnert találok egy műben, és megtörténik az inspiráló találkozás, akkor indul el bennem az alkotás vágya. Ez a téma lélektani mélységekben olyan terepre küld, ahol nagy fontossága lehet a mozdulat kifejező erejének. Grossman szövege erősen beindította a fantáziámat, inspirál és felszabadult asszociációkra késztet.
– Mitől különleges a könyv?
– A könyv tartalmát továbbgondolva megvolt az az erős érzetem, hogy milyen az, amikor olyan útra lép az ember, ahol az emberi fájdalom kivételes mélysége nyílik meg, olyan szembesülést idézve elő, amelyben minden új értelmet nyer. Szembesülés, ahol a lelki tartalmak kapui a szélsőséges fájdalom által tárulnak fel. Nem a történetmesélés az érdekes, hanem az a lélektani attitűd, amely segítséget ad egy hasonlóan nehéz helyzetben. Az extrém eltérésből fakadó világlátás az új történetünk.
– A kötet középponti témája tehát nem pusztán a gyászmunka.
– Valóban, az Időn kívül cím is azt a különleges logikai és élettani attitűdöt keresi, amikor minden megszokott eltávolodik a valós létezés ellenére. A táncosaimmal olyan pontot járunk körül, ami a legnagyobb emberi traumák egyike. De valójában a kibillenés ténye a gondolati forrás, amely arra késztet, hogy mássá légy, mást tapasztalj meg a környezetedből, ennek közös érzetében kell a tánc nyelvén dolgoznunk. A módszerem előadásról előadásra változik, de mindig beszélgetéssel kezdődik a folyamat. Korán megvan a vízióm, amit elég erősnek látok, képeit, érzetét, mozgásstílusát tekintve. A konkrét koreográfia a napi munka során alakul ki.
Minden mozgás belőlem fakad, de nem szeretem magam ismételni: kényszerként élem meg, hogy minden koreográfiámnak meglegyen a maga saját, a témából fakadó eredeti és új karaktere.
Ahogy haladunk, a saját érzetemet terjesztem szét az alkotóműhely minden résztvevőjére: ha ez megtörténik, kezdődik az a fajta strukturált munka, amely létrehozza a konkrét mozgásanyagot.
– Mennyire számít a táncosai ötleteire, improvizációira a munka során?
– Jellemzően én határozok meg minden lépést. Úgy érzem, hogy a mozdulat újjászületéséhez kell az a formagazdagság iránti intenzív vágy, amely bennem van. Amikor már a lábán áll a darab, nagyon kíváncsi szoktam lenni, szívesen fogadom a táncostól érkező hozzáadott értéket, ha az önazonos az eredeti gondolattal: abban a fázisban közös a munka. A munkafolyamat végéhez közeledve rendezőként ismét az elsődleges célom lesz a vízió megvalósítása.
– Utalt rá, hogy nem cselekményes balett születik: töredékeket, képeket, jeleneteket látunk?
– Mintha egy kiállítás tágas, kényelmes terében sétálnánk, ahol nagyívű gondolatokra nyílik lehetőség. Ilyenkor az embert megfogja az az erő, amely egy-egy alkotásból árad. Lesznek megjegyezhető és felismerhető alakok, köztük is a legfontosabb a sétáló ember karaktere. Olyan sétáról van szó, amely nem hagy megállni, hajtóerőről, amely haladásra késztet. Ez a táncban képileg, fizikailag is erőteljesen megjeleníthető gesztus. A sétáló ember ismétlődő mozdulatai mögött ott feszül az a furcsa világ, amit stílusában máris érzek. Egy emberrel nem történhet annál fájdalmasabb dolog az életében, mint hogy elveszíti a gyermekét, mégsem depressziós darabot készítünk. Hiszem, hogy a nehéz terhek magasra emelhetik az embert akkor is, amikor a fájdalommal nehéz elszámolni.
– Alkotóként nem tart attól, hogy a közönség megriad a témától?
– Mint mondtam, a téma igazából kiindulópont, és arra törekszünk, hogy a nehéz létezés attitűdjén túlláthassunk a nézővel közösen. Minden darabnak kell, hogy legyen súlya, akkor is, ha ezzel az egyes ember máshogy néz szembe. Aki hatásos színházi élményre vágyik, amely kizökkenti az élet hétköznapi problémáiból, jó helyen jár: ő már tudja, hogy mindez egyfajta tisztulással is végbe mehet.
Nem cél, hogy az előadás további súlyokat pakoljon a nézőre. Engem a szembenézés érdekel, annak felismerése, hogy a témával dolgunk van.
– Amiben segít a markáns zeneválasztás: Osvaldo Golijov Grammy-díjas argentin komponista 2020-as albumát Grossman nagyhatású könyve inspirálta.
– Nem ez az első találkozásom Golijovval: Ainadamar című operájával többször dolgoztam. Gyönyörűen csengő zenéje nagyon intenzív, rendkívül változatos érzelmi tájakon át vezető világot teremt. Érzékeny, magas minőségű zene, amely sok esetben hatással van rám, hiszen kiválóan segíti az univerzális gondolkodást.
– Többedszer dolgozik Tihanyi Ildi díszlet- és Kovács Andrea jelmeztervezővel is.
– Igen, mert szeretem azt az általuk teremtett világot, amelyben minden gondolatot képviselni tudnak a látványon keresztül. Letisztult, minimalista jellegű, ugyanakkor monumentális elemekből épül a színpadkép. Ami a jelmezeket illeti, olyan homogén világot képzeltünk el, amelyben az ember nem a ruhája által látható, mégsem lecsupaszított. A díszlet és a jelmez is a kompozíció része, mert segítenek abban, hogy a képek, érzetek, pillanatok mélyen bevésődjenek. A mozgás mindig jelen idejű, de ami megmarad belőle, az olyan többletet adhat, ami évekkel később is előhívható az emlékezetből.
A Liszt Ünnep további programjairól blogunkban tájékozódhat ide kattintva.
