2023. október 20-án, 100 éves korában, ausztriai otthonában csendben elhunyt Csobádi Péter professzor, újságíró, történész, zenei menedzser, zenei óriások közvetlen munkatársa, barátja és mecénása.
Csobádi Péter (1923–2023) az európai zenei élet egykori nagyjainak közeli munkatársa: leghíresebb munkáltatói közé tartozott Fricsay Ferenc Herbert von Karajan. Magyarországon született, ahol 1956-ig újságíróként, zenekritikusként dolgozott. A forradalom után emigrált, Bécsben, majd Berlinben, később Salzburgban dolgozott: rádióműsorokat szerkesztett, volt a bécsi Kurier munkatársa és zeneműkiadói lektor, igazgatta a magyar emigránsok zenekarát, a Philharmonia Hungaricát. Fricsay Ferenc legközelebbi munkatársául választotta, s a karmester haláláig mellette dolgozott. Ezt követően Karajan felkérésére a Berlini Ünnepi Hetek sajtófőnöke lett, miközben a kölni Deutsche Welle zenei osztályát is vezette. A salzburgi Húsvéti Ünnepi Játékokon az alapító Karajan sajtófőnöke, s a művész haláláig egyik legbensőbb munkatársa. Nyugdíjba vonulásáig egyetemi kurzusokat tartott Salzburgban. Visszaemlékezéseit hangoskönyvként is kiadták Ausztriában.
A „Sírj, sírj, ó szegény nép!” (Salzburgi beszélgetés Csobádi Péterrel) című interjú a Muzsika folyóiratban jelent meg 1994-ben, majd 2019-ban a Salzburgi Ünnepi Játékokról szóló könyvben (Székely György: A muzsika valódi hangja).
A Salzburgi Ünnepi Játékok idején a Salzburgi Egyetem nemzetközi szimpóziumot tartott a fenti mottóval és az alábbi alcímmel: Becsapott és félrevezetett nép a színpadon. A diktátorok és a nép szerepét a színház és opera műfajában 80 meghívott előadó elemezte a nyári szabadegyetemen. A szimpózium fő szervezője a Salzburgi Nemzetközi Társaság, amelynek főtitkára Csobádi Péter. Ezzel egy időben mutatták be Herbert Wernicke rendezésében Muszorgszkij Borisz Godunov-ját. Itt a bolond a becsapott népről énekel, hiszen Borisz halála után egy szélhámos kerül a trónra. A Claudio Abbadó vezényelte előadás Samuel Ramey (részben Anatolij Kocserga) főszereplésével hatalmas siker lett.
– Hogyan indultak a salzburgi nyári szimpóziumok?
– A szimpóziumokat egy kiváló professzorokból álló testület hozta létre, melynek vezetője Ulrich Müller, a Salzburgi Egyelem germanisztika-tanára. fesztiválnak mindig van egy szellemi súlypontja, mely köré a szimpóziumot rendezzük. Az első szimpózium főtémája – négy éve – a régi mítoszok az operaszínpadon (Elektra, Antigoné, Oreszteia) volt. A Mozart évben a Don Giovanni szerepelt fő témaként. Az előadók Európán kívül Amerikából, sőt például Indonéziából is jönnek. A szimpóziumok anyagából készült antológia világszerte jól felhasználható, értékes anyagokat tartalmaz. Az idei fő téma – úgy érzem – nagyon aktuális. Borisz Godunov bolondja, aki elsiratja a népet, a félrevezetett, manipulált tömegre hívja fel a figyelmet. Az első előadó én voltam, témám: a szocialista realizmus volt. Érdekes volt megint Révai József, Lukács György és Horváth Márton írásait olvasni. Történelemtudománnyá vált, ami fiatal koromban a kellemetlen valóság volt.
– A Nemzetközi Salzburg Társaság nemcsak e szimpóziumot támogatja. Mint a Társaság alapító tagja és főtitkára, kérem, foglalja össze a társaság feladatait.
– A Társaság tagjai magánszemélyek és intézmények, akik szponzorálnak bizonyos kulturális tevékenységeket. Elnöke Salzburg tartomány mindenkori vezetője. A támogatottak között fiatal művészek és együttesek szerepelnek (például a Hagen Vonósnégyes elindításában is szerepe volt a Társaságnak). Nemzetközi kapcsolatok szervezésében is részt veszünk, így Magyarországon is jártunk, és egy nemzetközi egyetem alapításáról is tárgyaltunk.
– Az ön pályája nem mindennapi. Állomásai közé tartozik a Philharmonia Hungarica megszervezése, Herbert von Karajan salzburgi Húsvéti Fesztiváljainak sajtófőnöksége, zenei könyvek írása, szerkesztése és a Salzburgi Egyetemen a magyar irodalom és zenetörténet oktatása. Hogyan kezdődött?
– Most, 71 évesen (1994-ben szerk.) igen sok munkával járó életútra tekintek vissza. Egyetemi tanulmányaimat követően Magyarországon a külügyminiszter titkáraként, majd a Magyar Nemzet és a Magyar Rádió munkatársaként dolgoztam. Közgazdaságtudományt, bölcsészetet és zenét is tanultam, de érdeklődésem középpontjába a zene került, bár kifejezett zenei tehetséggel nem rendelkeztem. Zongorát és zeneszerzést is tanultam, az utóbbit Lajtha Lászlónál. A zene struktúráját, természetét tehát ismerem, ha nem is váltam aktív zenésszé vagy zeneszerzővé. 1956-ban sok százezredmagammal távoztam az országból. Bécsben nagyon sok zenésszel találkoztam, akiket – mint a Rádiózenekar korábbi referense – jól ismertem. Itt született meg az elképzelés (egy bécsi rokon konyhájában Rozsnyai Zoltán, Kulka János és Kertész István társaságában), hogy kellene alapítani egy magyar menekültzenekart. A nevét a Psalmus Hungaricusra gondolva végül én találtam ki: Philharmonia Hungarica. Én lettem a zenekar első igazgatója. 1957 tavaszán kezdtük meg a zenészek kiválasztását, aminek során megismerkedtem Herbert von Karajannal, aki részt vett a szelektálásban.
Máig sem értem, hogyan sikerült egy rongyos, pénztelen menekült zenészcsoportból Karajan és mások asszisztálásával egy jól működő, hosszú életű zenekart létrehozni. Nem értem, miképpen történhetett meg, hogy egy magyarnak, akinek csak egy szál esőkabátja volt, egy nagy bank kifizetett százezer dollárt (ez akkor hatalmas vagyon volt), hogy osszam szét a zenekar tagjai között. Annyira megbíztak bennem, hogy még aláírást sem kértek. Sándor András barátommal – korábban a Rádiózenekar híres brácsása – úgy mentünk a pénzért, hogy táskánk sem volt. Egyszerűen begyömöszöltük a zsebünkbe. Amerikai alapítványok (Ford, Rockefeller, International Rescue Committee) adták össze a pénzt, hogy létrehozzuk a zenekart. Nagy segítségemre volt Yehudi Menuhin, akivel még 1953-ban Magyarországon készítettem interjút. Az alapítványoknak is érdeke volt egy magas színvonalú zenekar létrejötte, ezért sok száz zenészből kellett kiválasztani azt a százhúszat, aki a zenekar tagja lesz. Nagyon komoly próbajátékok zajlottak a Musikverein és a Rádió termeiben. Hirdetéseken és „szájhagyomány” útján szinte minden kint rekedt zenész megtudta ezt a lehetőséget. (Ebben az időben már több százezer magyar volt Bécsben, ahol a következő vicc járta: kormánytárgyalások folynak arról, hogy Ausztria visszaadja Burgenlandot a magyaroknak, ha azok visszaszolgáltatják a Kärntner Strassét.) A próbajátékot elbíráló bizottságban kiváló zenészek voltak. Talán mindent egy különleges személynek, mentorunknak, Nicolas Nabokov professzornak köszönhetünk. Orosz származású amerikai zeneszerző, zeneesztéta volt – Igor Sztravinszkij jó barátja -, aki mindenkit ismert Többek között ő volt Eisenhower tolmácsa a potsdami béketárgyalásokon. Őt bízták meg az alapítványok, hogy legfelsőbb főnökként patronáljon minket. Tolsztoji típusú, „szív-orosz” jellem volt, aki egyszerűen felhívta Karajant, és közölte vele: „Herbert, légy oly kedves meghallgatni a magyar zenekarba jelentkező játékosokat”. Háromszáz muzsikusból kellett a legrátermettebb százat kiválasztani, és a bizottság vezetője Karajan volt. A felkérést olyan komolyan vette, hogy minden zenészt végighallgatott. Minden egyéb munkáját félretette ebben az időszakban, és így az ő nevével is fémjelzett zenekar egy ragyogó karrier elé nézett.
Később a tiszteletbeli elnök Doráti Antal lett. Egy idő múlva – tipikus emigráns jelenség – intrikák, széthúzások miatt megváltam a Philharmonia Hungaricától. Nabokov hasonlóképpen döntött, és a Philharmonia Hungarica életében válságos periódus következett. Bécsben a német nagykövettel tárgyaltam a zenekar jövőjéről, hiszen tudtuk, hogy Bécs nem lesz képes sokáig eltartani ennyi zenekart (Filharmonikusok, Szimfonikusok, Rádió- és Operazenekar). A nagy eufória elmúlt, és a zenekar 1959-ben elkerült a németországi, Ruhr-vidéki bányászvárosba, Marlba. Az intendánsok egymást követték – Rozsnyai sem maradt sokáig karmesterként ott – , én pedig már csak külső szemlélőként figyeltem a zenekar munkáját, de ahol tudtam, segítettem nekik, írtam róluk. A zenekar a mai napig is működik, de félő, hogy már nem sokáig (2001-ben szűnt meg szerk). 1961-ig Bécsben éltem, ahol a neves Doblinger zeneműkiadónál lektorként dolgoztam, a komolyzenei katalógust készítettem. A cég patinás volt – a fizetésem kevés. Mozart kortársainak zeneműveit adtunk ki, közöttük Haydn Mária Terézia-miséje is szerepelt. A művek előadását is megszerveztük. Véletlenül eszembe jutott Fricsay Ferenc neve – akit személyesen nem ismertem -, és írtam neki, nem volna-e kedve bemutatni a művet. Kisvártatva egy telefont kapok: Fricsay Bécsbe jön és szeretne velem találkozni. A mise ugyan szóba került – később el is vezényelte – , de amiért jött, az a következő volt: szüksége van egy titkárra, aki sok nyelven beszél, ért a magyar történelemhez, zenéhez, tud kocsit vezetni, gépírni és éjjel-nappal a rendelkezésére áll. Kissé szerénytelennek tűnt, de elvállaltam a megbízást. Azonban a kiadónál hat hónap volt a felmondási időm. Fricsay – aki lángoló tehetség és intellektus volt, karrierje tetőpontján – mindent azonnal szeretett volna. Legnagyobb megdöbbenésemre másnapra mindent elintézett, és így csodálatos álláshoz jutottam nála. Berlinbe utaztunk, és e gyönyörű munkát – valóban mindent: autóvezetést, tárgyalásokat művészekkel, a legkülönfélébb megbízatásokat – szinte éjjel-nappal végeztem. Sajnos csak egy évig, mivel Fricsay Ferenc 1963-ban, 49 éves korában elhunyt. Egy évig szenvedett – egy bélátfúródást műtétek sorozata követett. Betegsége alatt Karajan üzent neki, hogy szeretné, ha Salzburgban vezényelne egy operaelőadást, amelyet Karajan rendezne. Karajantól karmester pályatárs ilyen elismerést nem kapott sem előtte, sem utána. Ezután Berlinben évekig a rádiónál dolgoztam. Legnagyobb csodálkozásomra felkértek, hogy legyek a Berlini Ünnepi Játékok sajtófőnöke: az Ünnepi Játékok új intendánsa ugyanis Nicolas Nabokov lett. Éveken át szerveztem a sajtókonferenciákat, így elhatároztam, hogy Karajan hangversenyeinek alkalmából is rendezek ilyet. Mindenki elképedt, mivel Karajanról ismert volt, hogy nem szereti az újságírókat, sőt éppen akkor írták róla, hogy megpofozott egy újságírót. (Ez nem volt igaz: egy arcába vakuzó fotóriportert lökött kissé arrébb). A sajtókonferenciát mégis megrendeztem. Meghívtam kétszáz újságírót, harminc-negyven fotóst, televíziósokat. Karajannak szóltam, hogy mindenki megjelent. A fotósokat küldje haza – közölte. Elsápadtam, és megmondtam neki, hogy ezt nem lehet, legfeljebb a konferenciát lemondani. Rám nézett – állítólag ez idő tájt már senki sem mert ellentmondani neki -, és végül belement a konferencia megtartásába. A rendezvény jól sikerült, én viszont biztos voltam abban, hogy szereztem egy újabb ellenséget. Karajan itt, a konferencián (1966-ban) jelentette be nagy szenzációt keltve, hogy új fesztivált indít Salzburgban: a Húsvéti Ünnepi Játékokat.
Három évtized Herbert von Karajannal
A konferenciát követő napon telefonüzenet érkezett tőle: keressem meg a lemezstúdiójában. Kimentem, felkészülve a legrosszabbra. Karajan közölte velem, hogy nagyon meg volt elégedve a sajtókonferenciával, és szeretné, ha én lennék a Húsvéti Ünnepi Játékok sajtófőnöke. 28 évig – még Karajan halála után is – tartott ez a feladatom: most vonultam vissza.
– Mennyi munkát adott évente ez a megbízatás?
– Általában két hónapot. Szezononként lejárt a szerződésem, így minden évben feltettem a kérdést Karajannak, hogy jöjjek-e jövőre. Erre ő csodálkozva mondta, hogy természetesen, ne tréfáljak. Ezután nem kötöttünk szerződéseket. Sokat utaztam vele, a kapcsolatunk végig kitűnő volt. Elkísértem a Berlini Filharmonikusok szovjetunióbeli turnéjára is 1968-ban. Az itt szerzett benyomások, élmények és események külön könyvet érdemelnének – Karajanról szóló könyvemben írtam is erről. Mint magyar menekült, kissé félve mentem – bár Karajan személyesen garantálta biztonságomat. A minket kísérő nagy KGB-s csoport természetesen már az első napon tudatta velem, hogy tudják, hogyan jutottam nyugatra.
– Karajan törekedett arra, hogy zenekarával egyfajta kulturális kapcsolatot hozzon létre a keleti országokkal is.
– Természetesen, hiszen ismert volt Berlin különlegesen függő helyzete. Ez a fajta zenei diplomácia valamiféle enyhülést szeretett volna hozni ezekben az igen kemény időkben. Ugyanakkor Karajan a keletnémetek „feje felett” folytatta ezt az alkut – azok nagyon megorroltak rá – , és Kelet-Berlinbe élete végéig nemcsak hogy nem tehette be a lábát, de még a keletnémet légtérbe sem repülhetett be. Ezért életének az a vágya sohasem teljesülhetett, hogy Salzburgból saját repülőjével térjen haza Berlinbe. Ő viszont törekedett arra, hogy a keletnémet területen élő művészeket is foglalkoztassa, Peter Schreier, Theo Adam rendszeres közreműködője volt koncertjeinek és operaelőadásainak. Szimbolikus jelentősége volt annak a legendás nyugat-berlini lemezfelvételnek, amelyen Beethoven Hármasversenyének szólamait Ojsztrah, Richter, Rosztropovics játszotta. (A lemez kísérőszövegét én írtam.) Karajan nemzetközi tekintélyére jellemzőek a szovjet turnén történtek. A szovjet szervezők, azt gondolván, hogy Kelet-Berlinben is hasonló nevű a zenekar, minket Nyugat- berlini Philharmonikusokként hirdettek. Mikor közöltük velük – a tárgyalásokat nekem kellett folytatnom – , hogy a Berlini Filharmonikusok néven egyetlen zenekar működik (megnyugtatva őket, hogy a keleti zenekart másképp, Staatskapellének hívják), a Kreml előadótermében különös esemény történt. Kiállt egy műsorközlő: „a zenekar és Karajan kívánságára közöljük, hogy a Nyugat-berlini Filharmonikusok neve helyesen: Berlini Filharmonikusok”. Nagy nevetés fogadta a közlést, mindenki tudta, mi van a bejelentés mögött. Fő munkám ebben az időben – 16 éven át – a Deutsche Welle rádió zenei osztályának vezetése volt Kölnben. Ha Karajan hívott, egy-két óra múlva ott termettem kocsival vagy repülővel.
– A Húsvéti Játékok létrehozása a Bécsi Filharmonikusokkal való szakítás következménye is volt?
– A szakítás 1964-ben következett be. Éppen jelen voltam. Strauss: Az árny nélküli asszony című operáját adták elő. Ekkor Salzburgban Karajan már művészeti vezető volt. Oda tette át székhelyét, majd két év múlva indította el a Húsvéti Játékokat. A Borisz Godunov vezénylése alatt jutott eszébe, hogy nemcsak nyáron kellene ilyen monstre operaelőadásokat rendezni, hanem ki kellene használni más időszakban is a Festspielhaus csodálatos adottságait. A Bécsi Filharmonikusokkal azonban többé nem játszott.
– Karajan később a Berlini Filharmonikusokkal is összetűzött. Ilyen nehezen elviselhető egyéniség volt?
– A zenekari tagokkal való kapcsolata furcsa volt. Emlékszem, mindig korán jött a próbákra. Amikor a zenészek is elkezdtek szállingózni, ő már a partitúrát tanulmányozta. Mindet agyon tudnám ütni- mormolta egyszer. A zenészek megölése büntetőjogilag tilos – válaszoltam tréfálkozva. Tudom-, és csak ezért nem teszem meg. Ilyen volt az ő sajátos humora. A zenészekkel azonban nem volt agresszív, egyszerűen ő volt a generális, a zenészek a közkatonák.
– Ismert az ő náci múltja, erről miképpen vélekedik?
– Karajan életének célja a karrier volt. Zenészként kihasználta a Goebbels és Göring közötti ellenségeskedést, és a művészeket pártoló Göring védelme alá került. Felszólították, hogy váljon el második feleségétől, mert az nem volt teljesen árja- amit ő megtagadott. Karajan világnézete egy Nietzschéhez közel álló, mágikus, misztikus gondolkodás volt. Érdekelte a metafizika, a pszichológia- a filozófia azonban kevéssé. Könyvet nem, csak partitúrát olvasott, de mindenről tájékozott volt, még a legfiatalabb írókról is tudott. Mindennel a saját testi és lelki szuggesztivitását akarta fokozni, befelé irányultsága művészi küldetéstudattal társult. Máskor azt mondta, ha nem lett volna zenész, ugyanolyan jól elvezetne egy autógyárat is. Jó szervezőképessége, nagy fantáziája volt. Halála után – oly sok művésszel ellentétben – nem csökkent, hanem nőtt lemezeinek népszerűsége. Neve összekapcsolódik egy sereg kulturális újítással. A Grosses Festpielhaus csodálatos koncerttermének felépítéséért a kancellárral és a kormánnyal hadakozott az ötvenes évek végén. A Karajan Alapítvány – amelynek igazgatásával engem bíztak meg – aktívan közreműködött sok technikai újításban. Jelentős szerepe volt a sztereofónia bevezetésében. A compact disc első prototípusának sajtóbemutatója itt Salzburgban volt, Karajan részvételével. Kiharcolta, hogy itt hozza létre a Sony cég az első CD-gyárát. Minden téren síkra szállt a zene minősége mellett, így élharcosa volt annak, hogy a zeneművek kifogástalan hangi adottságok között, a vokális darabok pedig eredeti nyelven szólaljanak meg.
– Mennyire érdekelték a társművészetek?
– A festészetet nagyon szerette, egy teljes napot töltöttünk például az Ermitázsban. Életeleme azonban a zene volt. Érdekelte a magyar zene is – bár nem tudtam elérni, hogy Magyarországon fellépjen. Azonban Bartók Concertójának repertoár darabbá válásában, valamint Ligeti György egy művének bemutatásában nekem is szerepem volt.
– Állítólag a muzsika fiziológiájának kutatásában is közreműködött Karajan.
– A Karajan Alapítvány a zene hatását vizsgálta a testi-lelki működésre. Több neves professzor nyújtott ehhez segítséget. Szimpóziumot rendeztünk, amelyen a Nobel díjas fizikus, Manfred Eigen is részt vett. A zenekari muzsikusokat nehéz volt vizsgálatra rávenni, maga Karajan viszont lelkesen hagyta, hogy vezénylése közben szív-és agyműködését is regisztrálják. Bizonyítékot nyert teóriája, hogy vezénylés közben, valamivel a csúcspont elérése előtte észlelhető a maximális izgalmi állapot, tehát a csúcspontokra előzetesen kell felkészülni. Ez az úgynevezett anticipatív effektus, fizikailag és pszichikailag is kimutatható. Ő bizonyítékát látta ebben a vezénylési technikájának is, amely mindig kissé előbbre jelzett. Észrevette egyszer, hogy a harsonás fals hangot fújna, de ezt ő erős szemkontaktussal még korrigálni tudta. Minden muzsikus individuumként ült előtte, és egyenként tudott velük kontaktust kiépíteni. Hogy azután agyon akarta csapni őket, ha nem ment valami jól, ez más kérdés…
– Vezénylése hogyan viszonyult kortársaiéhoz, például Furtwȁngleréhez?
– Furtwängler analitikus, Karajan viszont, ha lehet így mondani, „pszichovegetatív” módon vezényelt. Ezt a fogalmat ugyan most találtam ki, de talán ő nem ellenezné. Számára a mű szerkezete, vertikálisan és horizontálisan is egyértelmű volt. Nem kellett tercekről, kettős fugáról beszélni, számára a zenemű nyelve teljesen világos volt. A hogyan volt a fontos, nem az, hogy mit csinálnak. Ő ezt a hogyant nem egyszerűen művészi, hanem pszichológiai világba, lelkének, szellemiségének nívójára próbálta emelni.
– Mit jelentett számára a siker?
– Erre egy történettel tudok válaszolni abból az időből, amikor a berlini televízió zenei szerkesztője voltam. 1964-ben a művészek még nem nagyon érdeklődtek az elektronikus média iránt, lealacsonyítónak találták. Egyedül Fricsay volt, aki a berlini tévé számára több felvételt készített, köztük Kodály Háry János-szvitjét is. Így megmaradt az erre szánt pénz egy része, és én felvetettem, hogy hívjuk meg Karajant vezényelni. Kinevettek. Karajan? Számára szóba sem jöhet ilyen munka. Én mégis felkerestem Karajan titkárát, előadtam a tervet, melyet követően hamarosan Karajan üzent, látogassam meg. Elmondta, hogy éppen van néhány szabad napja, mivel a Berlini Filharmónikus Zenekar Karl Böhmmel turnézik. A Till Eulenspiegelt elvezényelné, de gyűjtsek össze annyi muzsikust, amennyi megfelel egy nagyzenekar igényeinek. Hosszas telefonálások, szervezés után 120 zenészt gyűjtöttem össze Berlin többi zenekarából, akik között még szórakoztatózenész is volt. Szinte nem is ismerték egymást. Az első próbán még teljes volt a kakofónia, majd a zenekar megszólalt, és a stúdió felvétel már olyan színvonalúra sikeredett, mint bármelyik Karajan produkció. Minden szólammal kitartóan próbált, a zenészek persze nagy odaadással és izgalommal játszottak. A végeredmény elképesztő volt. Egyik zenész odajött hozzám: „Én nem értem ezt. Én nem tudok így zenélni, ahogyan most játszottam.” És ugyanez volt a többiek érzése is. Karajan a sikerorientáltságot a keze alatt dolgozó zenészekbe is átplántálta, képes volt arra, hogy magával ragadja őket, és felszabadította rejtett képességeiket. Karajan azonban tudatában volt annak, hogy a Berlini Filharmonikusok világsikere neki volt köszönhető, a zenekar, a fesztivál, a lemezgyár az ő „tulajdona” volt. Az az autokratizmus, amit szemére hánynak, azt a célt szolgálta, hogy az általa nagyra tartott értékeket megőrizze. Nem igaz, hogy nem vezényelt modern zenét, több kortárs műveket is bemutatott. Karajannak élete vége felé is évtizedes elképzelései voltak. Mondogatta, hogy ha van isten, akkor kutya kötelessége lenne még egy életet adni neki, annyi még a dolga. Karajan 1968-ban, 60. születésnapján jelentette be, hogy alapítványt hoz létre, és letett az asztalra – akkor hatalmas értéket jelentő – százezer márkát. Ennek az alapítványnak fő célja a kiemelkedő tehetségű karmesterek támogatása. Az alapítvány kezelésével engem bízott meg, és ezt a munkát ma is végzem. Nemcsak a Karajan-karmesterverseny, hanem ösztöndíjak, zenekari találkozók és tudományos ülések is az alapítvány működési körébe tartoznak. Ez nagyon hálás feladat, hiszen száz karmester közül kell azt az egyet koncerteken, versenyeken kiválasztani, akit Karajan szellemének megfelelően támogatni tudunk.
– Karajan karrierjének háború utáni folytatásában jelentős szerepe volt egy magyar származású hölgynek, a Salzburgban élt Elsa (Elza) Schillernek. Hogyan ismerkedett Ön meg vele?
– Fricsay Ferenc által ismertem meg Elzával, A Deutsche Gramofon Gesellschaft (DGG) lemezcég programigazgatójával. Ö mindig ott volt, ahol Fricsay vezényelt. A Bécsi Ünnepi Heteken akkoriban több zeneszerzői ciklust vezényelt Otto Klemperer, Bruno Walter és Fricsay Ferenc. Elza néni – ahogy neveztük- a nagy betegségből feljavult, de húsz kilót lefogyott Fricsayra, mint egy pótmama vigyázott. Fricsay egészségéért mindenki aggódott, Elza jóvoltából lemezre került szinte valamennyi produkciója. Schiller Elza eredetileg zongoraművész volt – Dohnányi Ernő tanítványa. Nagy jövőt jósoltak a kicsiny, kövérkés alkatú művésznőnek. Magyarországról még a háború előtt került Németországba, ahol származása miatt hamarosan életveszélybe került. A náci időkben a Siemens család tagjai rejtegették. Elza egy idő múlva úgy érezte, nem kockáztatja barátai életét, és feladta magát. Terezienstadtba került, de túlélte a borzalmakat. A háború után a Siemens család révén az amerikai zóna rádiójának (RIAS) zenei osztályvezetője lett. Jellemző volt rá, hogy saját felvételeit nemhogy közölni nem hagyta, de le is töröltette. Éveken át készített gyönyörű műsorait a teljes keleti szektor hallgathatta. 1952-1963 között igazgatta a DGG-t és ebben az időszakban alapozódott meg a klasszikus repertoár, készültek el az első teljes operafelvételek, és indult meg a sztereo lemezek kiadása. Ebből a pozícióból Elza egy zenei birodalmat épített fel, és természetes, hogy sok magyar művészt is foglalkoztatott. Fricsayval felvette Mozart nagy operáit, Bartók, Kodály, Dvorák igen sok művét. Minőségükre jellemző, hogy CD sorozatban ismét megjelentek, és kitűnően szólnak. A zongoraművész sztárok között volt Anda Géza és Vásáry Tamás, de a Fischer Annie – Tóth Aladár házaspár is gyakran járt nála. Ezekben az években készült Fricsay vezényletével Fischer Annie ritka DGG felvétele – Beethoven c-moll zongoraversenye. Kodály Zoltánnal levelezésben volt, nemritkán telefonon is beszélgettek.
– Milyen volt Schiller Elza mint munkatárs és magánember?
– Hiába volt Frau Professor Schiller, mindenki csak Elsie-nek szólította, az üzemben népszerű ember volt. Szakmai tudása biztosította számára a tekintélyt. Fricsay súlyos betegsége idején elment Karajanhoz, és rávette, menjen át a DGG-hez, tudta, hogy Fricsay nem lesz képes folytatni saját tervét, és hasonló nagyságú művészre lesz szükség. Elza ritka jó kapcsolatot alakított ki Karajannal. Mindig adott a mester az ő véleményére, és számára bármikor rendelkezésre állt. Magázódtak, de mintha Karajan a tanácsadójának tartotta volna (pedig nem volt idősebb nála). A teljes Beethoven – (első sztereó), Brahms-, szimfóniák felvételei igen intenzív munkakapcsolatot hoztak létre.
– Egy szép kiállítású, vaskos könyv fekszik előttem: Mozartról szól.
– Mozartról írni – főleg Salzburgban – feleslegesnek tűnhet. A Mozart- év kapcsán olyan könyvet szándékoztunk összeállítani, amely nem csak szakemberek, hanem növendékek, laikusok számára is érdekes lehet. Egy tudományos szerkesztőbizottság a könyvet újszerűen hozta létre. Megpróbáltuk Mozart életét, muzsikáját tudósok, alkotó és előadóművészek segítségével úgy felidézni, hogy a sok kis tanulmányból úgy álljon össze élete, munkássága, egyénisége, mint a kaleidoszkóp színei. Külön rész szól Mozart műveinek kritikai fogadtatásáról; újabb adatokat kutattunk fel Mozart anyagi helyzetéről; Angermüller professzor tanulmányt írt a Mozart-irodalomról, melyből kiderül, hogy több mint 12 ezer (csak a Mozart-évben másfélszáz) publikáció jelent meg róla. Büszkén mondhatom, hogy könyvünket a Neue Zürcher Zeitung egy Mozart-kottakiadással együtt az év két legjobb publikációjaként minősítette. Azóta jónéhány országban kiadták – Magyarországon sajnos nem.
– Milyen tervek foglalkoztatják?
– Kari Richter, a fiatalon elhunyt német orgonaművész-karmester életéről szóló monográfiára kaptam felkérést. Christa Ludwig életrajzi írásainak szerkesztését már befejeztem. A jövő évi tudományos szimpózium témája a fesztiválok története lesz a régi rituális eseményektől a modern fesztiválokig.
