Tóth Laura Follia című darabját a 2022-es bemutató óta számos fesztiválon adták elő, a legutóbbi alkalommal a toszkánai Lariban tartott zenei, színházi és táncfesztiválon, a Collinarea Festival del Suonón.
Első meglátás
Négy piros ruhába öltözött nő megválik a nyakfodorjától. Egykoron malomkőgallérnak hívták, nyilván gúnyból. A zenét Antonio Vivaldi szolgáltatja, a La Follia (Az őrület) tempóit táncoltatja ki Tóth Laura, hogy a darabba zárjon bennünket. Együttes táncolás, hirtelen mozdulatok, remegés, vicsorgás, a kibírhatatlan gyorsaságú tempó felvétele, a harmónia elvesztése, kényszeres mozdulatok: az egyik táncos a másik táncos után táncol ki a közös táncból, végül mindenki a saját görcsös táncát táncolja. Közben hullanak a nyakfodrok. Vivaldi zenéje átalakul: közlekedési moraj, óracsörgés, utcazaj nyomja el. A táncosok a színpad átlójában párhuzamosan fájdalomig pásztáznak, ugyanazt és ugyanazt és ugyanazt a mozdulatot adják elő. Hangolva vagyunk – erénye a darabnak –, rálátunk az örömtelenségre, szenvedjük a ráhangoltság súlyát.
A monotónia tánccal már fokozhatatlanná válik, a koreográfus ezért megszólaltatja a táncosokat. Szerencsére a táncosok legalább olyan jól játszanak, mint ahogyan táncolnak. Szóhoz jut az örömtelenség: a megszólaló arról beszél, hogy a darab megrendelőjének azt kívánja elmondani, hogy ennyiért (amennyit fizetnek e darabért) ennyi térdhajlítást nem végezne el, de Klára (egy másik, színpadon lévő táncos) kevesebbért is megcsinálja. Klára bemutatja, hogy micsoda jó táncos, bármennyire igyekszik is, belefárad, magába zuhan. De a beszélő többet ajánl, kérésre akár sírni is tud, persze nem sikerül neki, a földön fekvő Klára viszont fölsír. Micsoda föltárultság! Valami egyszeri igaz és hamis. Megérinthetjük az örömtelenséget. Ezen értelmező rész második felében minden egyes táncos megszólal, nyelvtörőket hánynak egymásra, amelyek táncban járják át azokat, akikre „ráéneklik”. Nagy snitt: a mindvégig fehér fénnyel megvilágított színpad dermesztő kék színre vált. Az új szín alatt a táncosok – először csak az egyik, végül mindahány – ismétlik a játék eléjén már látott görcsös mozdulataikat, hogy a zárókép a gyengédség, az egymásra utaltság, a föl- és megtámasztás (érts jól) jeleit mutassa föl. Tóth Laura keretes szerkezettel zárja a művét azzal a csavarral, hogy a nyitóképet ismétli meg némi, de erőteljes változtatással: az egyik táncos kussoltatja a többieket, akik újra dudorászgatásba kezdenének.
Második meglátás
Elsősorban a kerekséghez remek zenét kell választani, amikor is a hangérzetek természetüknél fogva tárgyi jelenségekként mutatkoznak, aztán a táncosoknak nemcsak a zenét kell kitáncolniuk, hanem a zene adta hangoltsághoz kell hozzátenniük: eddig meg is volnánk. Az a bizonyos kerekség érzés persze hamar megszűnhetik, és meg is szűnt volna, ha nincs a rendezőnek hatásos, de egyszerű ötlete: ekkor szólalnak meg a táncosok. Éppen jó időben mentetett meg a kerekség: mélyítette, értelmezte, közelebb hozta a tánccal-zenével előkészített örömtelenséget. Másodsorban tehát kerekséghez szükségeltetik: valami mellbevágó, testbevágó. A teljességhez harmadrészt a néző-befogadónak mindennél jobban szüksége van a történet végére, arra a „vágott virágra”, amely csupán annyi, amennyi. Ahonnan az, aki nézett, elindulhat az értelmezés birodalmába. A darabnak két vége van: az egyik csodálatos kép, amely a zaklatott világban mégis egymás megtámasztásában reményt mutat föl: határozott válasz lehetne a szerzőtől. Tóth Laura ugyanakkor megkísértetett az örök visszatérés válaszától: az örömtelenséget megint elő fogjuk idézni így vagy úgy. Az egyik a végtelenbe tekintő válasz, a másik a reménytelenségbe.
Harmadik meglátás
Ahogy a zenére, úgy táncra is igaznak tartom, amit Max Scheler a szín- és hangérzetekről mondott: ezek eltérnek a fájdalom- és örömérzettől, mert a fájdalom, az öröm nem több, mint amit éppen az elvesz vagy ez nyújt. A festészet és a zene esetében azonban jelentkezik valami az élményben, ami a látott vagy a hallott anyaghoz képest transzcendens. Mi pedig – talán éppen ezért hallgatunk zenét, járunk kiállításokra, nézzük az emberi test mozgását – az élménnyel együtt fogjuk föl a transzcendenciát. Tóth Laurának egyetlen pillanata van, amikor a műve megválik a jelenvalóság bemutatásától: ekkor elhagyja e világot, megszabadul annak logikájától, nem kér belőle. Hanem arra kényszeríti táncosait, hogy egymást föltámasszák. Nekem ez a mű befejezése.
