A budapesti Kempinski, 1992-es nyitása óta, szenvedélyesen gyűjti a magyar műalkotásokat, amelyek a szálloda közös tereit, szobáit, lakosztályait díszitik. A Corvinus Műgyűjtemény ma már közel 1500 darabból áll. A hotel, fennállásának 30. évfordulója alkalmából meghívott öt ismert kortárs írót, és megkérte őket, hogy töltsenek el egy éjszakát valamelyik Corvinus Art Collection Lakosztályban, majd az ott található műalkotások által inspirálva írjanak egy-egy novellát. Sorozatunkban az írók által kiválasztott képekkel és a képek ihlette novellákkal ismerkedhetnek meg olvasóink. A történetek a Kempinski Hotel Corvinus Budapest Mesélő Lakosztályok című kiadványában jelentek meg.
Terék Anna: A lámpa fénye
Nézem a hátát. Áll az ablak felé fordulva és nézi az esteledést, nézi a várost, nézi a kivilágított Citadellát. Nyüzsög az utca, a lakosztály ablakából egészen úgy néz ki, mintha gond nélkül folyna odalenn az élet nélkülünk, mintha nem is hiányoznánk a világból, Budapestből. Fogynak a fények, a házak faláról a járdára csúsznak vissza a nap sugarai. Ellátni a Dunáig, csillog a folyó, mossa a város szívét, hordja ki belőle a hétköznapok hordalékát.
A szívem egészen nyugodt, szombat van, mindjárt este lesz, és én kávét szürcsölve a pamlagon nézem a hátát, az arcának oldalát, ahogy figyeli a várost, várja rendületlenül, hogy megérkezzen az este. Hallgat, hallgatok én is, pedig a gondolatok motoszkálnak bennem. Miután elfoglaltuk a szobát, sokat beszélgettünk, mesélni kezdtem a nagyszüleimről, anyámról, apámról, magam sem értettem, miről is jutottak eszembe pont az ő történeteik. A lakosztály kávé illatú, a fény is épp olyan, mint a tejeskávé színe.
A csésze porcelánja melegíti a tenyeremet, jó erős feketét főztem, a gyomrom egészen ellazul. Miközben vártam, hogy a gépből kicsorogjon a kávé, ujjammal végigsimítottam a komód intarziáján. Mintha ki lehetne tapintani a múltat. Mintha egy intarzia kirajzolhatná az elmúlt időt és mindazt, amit végigélt a fa, melybe mintákat vágott egy erős kéz.
Volt egy olyan nyaram, amikor minden este a szőnyegre feküdtem, nem gyújtottam villanyt és csak figyeltem, hogyan fogynak el a fények a szobából. Csend volt, minden mozdulatlan volt, én a szőnyegen feküdtem, nagyokat szuszogtam és figyeltem: milyen lehet a szoba, ha nem vagyok benne, ha nem vagyok otthon. Érintetlenül áll a szék, az asztal, rajta a könyv, a lámpa alszik, az ablak pedig hagyja, hogy beszökjenek rajta az árnyékok.
Most sem kapcsolok villanyt, a puha szőnyegre fekszem és nézem a hátát, az arcának oldalát, aztán nézem a szobát. Csend van. Csend van bennem is.
Az elmúlt hónapokban túl sokat utaztam. Bőröndbe gyömöszölni a ruhákat, idegen hotelszobákban sietve kipakolni, forgolódni éjjelente az idegen ágyban, repülőtereken kávét inni, szaladni, hogy elérjem az átszállást, folyton indulni, folyton landolni, megérkezni mégsem tudtam igazán sehová. Ha sokáig van úton az ember, egy idő után úgy tűnik, mintha folyton útközben lenne, megérkezés nélkül, hazatalálás nélkül.
Hiába a csinos ruha és a kényelmes pamlag, mégis a szőnyegen fekszem és figyelem az intarziás komódon álló szobrokat. Fémes izmaik feszülnek, lecsorog róluk a fény, a mintás, puha szőnyeg mintha magába inná.
Tekintetem a festményre téved, a félhomályban nézem a távoli, kék hegyeket, a nő gyöngysorát, a halvány, hamvas rózsákat a hajában, a kezében és a tekintetét, ami tele van nyugodt várakozással, vagy talán elvágyódással. Mellette a vitrinben büszkén állnak a porcelánok, csorog le róluk is a fény, de még így is vonzzák a tekintetemet. Egészen közel megyek hozzájuk, nézem a törékeny porcelán lepkét, az egymáshoz bújó kacsákat és a tányérra festett törékeny virágokat. Nagyanyám jut eszembe róluk. Főleg a rózsát tartó nő elvágyódó tekintetéről.
Nagyanyám különös ember volt, kiskoromban sokszor hittem, hogy mogorva, pedig csak folyton a gondolataiba mélyedt. Az ő szemében is ott volt mindig ez az elvágyódás.
Nagyanyám is sokat utazott, élete során többször is költözött, hazát váltott, várost váltott. Hol a tenger mellett lakott, hogy friss házasként kövesse nagyapámat, akit Montenegróba helyeztek át, hogy orvosként ott dolgozzon. Egyedül ült fel a vonatra, ismeretlen országba érkezett, ahol a nyelvet sem tudta, de végül ott is otthont teremtett. Aztán a síkságra költöztek, egy poros kisvárosba, ahol ismét újra kellett kezdeni mindent. Nagyanyám mindenütt otthont teremtett, küzdött és tette a dolgát, ki tudja mennyivel járult hozzá a világ változásához, vagy ahhoz, hogy rend legyen benne, mindenesetre bárhol is volt, szeretettel vette körül a családját, gondoskodott mindenkiről és ha nem is volt épp nála minden, amire szüksége lett volna, mégis otthont tudott teremteni a férjének, a gyerekeinek.
Nagyanyám nagyon szerette a Herendi porcelánokat. Gyönyörű, pillangós étkészlete volt, s ha nagy családi ebédet rendezett, amin minden gyereke és unokája ott volt, akkor elővette a pillangós tányérokat, csészéket és abban tálalt. Unokatestvéreimmel segítettünk teríteni, de a nagyi sosem félt attól, hogy leejtjük a tányért, összetörjük a finom mintájú Herendi porcelánokat. Azt hiszem, pont amiatt voltak számomra különlegesek ezek a tányérok, mert miattuk éreztem nagyanyám bizalmát bennünk, hogy majd vigyázunk rá, hiszen tudjuk, hogy sokat jelentenek neki. Próbáljuk őrizni az életünk törékeny pillanatait, de hiába hurcoljuk a szívünkben mindenhová, ha nem tudunk sehová sem megérkezni.
Az asztalhoz megyek, bekapcsolom a Herendi lámpát, a szobát hirtelen elönti az otthonos, sárgás fény, amiről mindig nagyanyám lakása jut eszembe. Gyerekkoromban sok estét töltöttünk nála, s ha ott aludtam, elalvásig figyeltem az asztalon álló öreg lámpa sárga fényét, amint küzd a sötéttel, beteríti az asztalt, s a fényénél nagyanyám zoknit stoppol, könyvet olvas vagy épp csak a lámpa fényében fürdő arcomat nézi mosolyogva.
Az ablakhoz állok és együtt nézzük a város fényeit, ahogy a Citadellán a Szabadság szobor az eget tartja. Jó együtt állni a sötétedésben. Az asztalon álló lámpa fénye egyre erősebbnek tűnik, sárga színben úszik az asztal, a fekete hajú nő festménye. Lámpát gyújtok végül, találok egy olyan kapcsolót, ami a rózsát tartó nő festményét külön megvilágítja. Elé állok újra, az arcát nézem, az elvágyódását. Keresem benne magamat, keresem benne a múltamat, keresem benne nagyanyám mosolyát. Mert ott van az arcán a mosoly, a jelen és a jövő ígérete, mosolyogni kezdek lassan én is.
Aztán a hálószobában összehúzom a függönyöket, a tükrös asztalhoz ülök, nézem egy ideig a saját arcomat, a saját mosolyomat, aztán az ő mosolyát is, ahogy felbukkan az arca tükörben, mikor mögém áll. Ahogy az ágyra fekszem, a lámpafényben behúnyom a szemem, szinte érzem nagyanyám illatát, az éjjeli szekrényre teszem a gyöngysorom, sárga a fény, aranysárga az este, nagyot nyújtozok az ágyon. Itt úgy érzem, végre hazaérkeztem.
Terék Anna (Topolya, 1984 – ) költő, drámaíró, pszichológus. 2007 óta négy verseskötete és egy drámagyűjteménye jelent meg. Verseit többek között angol, német, spanyol, török, lengyel és horvát nyelvre fordították. Több irodalmi díjat nyert. Budapesten él és dolgozik.