A budapesti Kempinski, 1992-es nyitása óta, szenvedélyesen gyűjti a magyar műalkotásokat, amelyek a szálloda közös tereit, szobáit, lakosztályait díszitik. A Corvinus Műgyűjtemény ma már közel 1500 darabból áll. A hotel, fennállásának 30. évfordulója alkalmából meghívott öt ismert kortárs írót, és megkérte őket, hogy töltsenek el egy éjszakát valamelyik Corvinus Art Collection Lakosztályban, majd az ott található műalkotások által inspirálva írjanak egy-egy novellát. Sorozatunkban az írók által kiválasztott képekkel és a képek ihlette novellákkal ismerkedhetnek meg olvasóink. A történetek a Kempinski Hotel Corvinus Budapest Mesélő Lakosztályok című kiadványában jelentek meg.
Bartók Imre: Bohóc
Örülök, hogy megérkeztél. Mielőtt azonban kérdezni akarsz, tartozom egy vallomással. Semmit sem tudok, csak talán azt, hogy nem tudok semmit. Te viszont ismerős vagy, igen, azt hiszem ismerlek, sőt átlátok rajtad. Azt mondják rólam, a mosolyom nem valódi, és igazából szomorú természet vagyok. Azt mondják, nem is próbálom rejtegetni, és csak a gyerekek hisznek a mosolyomnak, csak ők gondolják, hogy így fest a vidámság, miközben tarka szívem túlcsordul a bánattól. Mi sem állhatna távolabb a valóságtól! Hiszen aki ismeri a formákat, nem lehet szomorú. Aki ismeri a város és a test formáit, túl van a bánkódáson.
Nem állítom, hogy bármit is tudnék, hiszen ez nem tudás, egyszerűen csak megismertem a várost és megismertem magamat, ahogy ezeken az utcákon sétálok, ahogy csörgőt nyújtok a kíváncsi gyermek felé, fagylaltot az asszonyoknak, bilincset a férjeiknek. Ők nevetnek, én mosolygok, mindenki elégedett. A párizsi barátaim – egyébként nincsenek barátaim, csak elképzelem őket –, tehát a párizsi barátaim levelet írtak nekem a kubizmusról. Állítólag fel lehet szeletelni a látványt. Állítólag a világ egy nagy hentespult. Azt mondják, fel lehet aprózni az időt másodpercekre, a teret kicsiny, még éppen belakható kockákra, mint a tűzifát, sőt az emberi alakot is fel lehet így hasogatni egymást tükröző üveglapok sokaságára. A kubista labirintus az, amelynek a közepén én gubbasztok, remélve, hogy rám találsz. A labirintus előtt kedves kis rikkancs várakozik, aki kéri, annak még egy fonalat is ad, csinos gombolyag, húzza csak maga után, hátha segít kitalálni.
Minden fal tükör, és az útvesztő, a szabályos formák kifürkészhetetlen középpontjában ott várok rád, tükör vagyok magam is, de másmilyen, mint a többi, olyannak mutatlak, ahogyan még sosem láttad magad. Arcom az öröm zenéje, emlékszel? A gyerekkor dallamának visszhangja, emlék, amelynek sosem volt jelenideje. Semmit sem tudok, csak azt, hogy ismerlek téged, látom a titkaid.
Ne félj, nem árulom el senkinek, nincs is rá szükség, hiszen ettől kezdve az arcomra van írva minden. Arcom a te örömöd zenéje, mindaz, ami a régi csodálkozásból megmaradt. Látod a szemem, ugye? Semmit sem tudunk, de a semmi tud rólunk. Azért jöttünk a városba, hogy sétáljunk, nevessünk, labdát adjunk egy gyerek kezébe, és odasúgjuk neki: ez a világ. Tudom, mennyi mindent elmondanál nekem, ezért is vagyok itt; ha már egyszer rám találtál, ne légy rest, beszélj.
Ne légy csalódott, ha épp nem figyelek oda, azért nagyon is hallom a hangod. Nem vagyok szomorú, nem tudsz szomorúvá tenni, bárhogyan is igyekszel, de én még talán mosolyt csalhatok az arcodra. Tudod, a párizsi barátok kedvéért. Nézd csak, milyen tarka a ruhám, a kedvedért vettem fel. Még el sem kezdtük az előadást, és máris mennyi minden történt. Nagy utat tettél meg. Talán pihenhetnél egy kicsit. Semmit sem tudok rólad, nem szóltak előre, hogy jönni fogsz, most mégis olyan ismerősnek tűnsz. Úgy sejtem, titkaid vannak. Ne félj, nálam biztonságban lesz mindegyik.
Ülj le, és pihenj. Nem, még ne ülj le. Nézz ki az ablakon. Nézd meg a kíváncsi gyermeket, az asszonyt, a férjét. Ők az én családom. Látod, amit én látok? Ugye, hogy nem vagyok szomorú? Hogyan is lehetnénk szomorúak ebben a városban, hogyan is lehetnénk bánatosak, ha már ilyen jól egymásra találtunk. Ülj le, heverj el, nyújtóztasd ki a tagjaid. Feküdj kényelmesen. Aludj, úgy látom, rád fér. Aludj, és álmodj valamit a kedvemért, valami vidámat, ha kérhetem.
Bartók Imre (Budapest, 1985 – ) író, kritikus. Filozófiát és esztétikát tanult az ELTÉ-n, első regénye 2011-ben jelent meg. Esszéistaként és irodalomtörténeti monográfiak közreműködőjeként is ismert. Legutóbbi regénye, a Lovak a folyóban (Jelenkor) 2022-ben felkerült a Libri irodalmi díj rövidlistájára.
