A budapesti Kempinski, 1992-es nyitása óta, szenvedélyesen gyűjti a magyar műalkotásokat, amelyek a szálloda közös tereit, szobáit, lakosztályait díszítik. A Corvinus Műgyűjtemény ma már közel 1500 darabból áll. A hotel, fennállásának 30. évfordulója alkalmából meghívott öt ismert kortárs írót, és megkérte őket, hogy töltsenek el egy éjszakát valamelyik Corvinus Art Collection Lakosztályban, majd az ott található műalkotások által inspirálva írjanak egy-egy novellát. Sorozatunkban az írók által kiválasztott képekkel és a képek ihlette novellákkal ismerkedhetnek meg olvasóink. A történetek a Kempinski Hotel Corvinus Budapest Mesélő Lakosztályok című kiadványában jelentek meg.
Halász Rita: Zoom
Az biztos, hogy az a nő, akit látok, én vagyok, de nem tudom, hány éves lehetek. Persze nagyon jól tudom, mindent tudok, de most anyám játékát játszom. Ragadj ki a jelenből három percet. Bármilyen három percet, bármikor, teljesen mindegy, amikor eszedbe jut. Képzeld el, hogy tíz évvel korábban kívülről látod magad a jelenetben, képzeld el, hogy mit értenél belőle, milyen következményeket vonnál le. Öt év, tíz év, húsz év. Amit akarsz. Most azt játszom, hogy tízenöt évvel ezelőtt látom a mostani önmagamat, amint a kanapén ülök és egy Henri-Cartier Bresson katalógust lapozgatok. Tizenöt éve már megvolt az esküvőnk Andrással, most jöttünk haza a nászútról. Innen nézem magamat.
Közelítsünk.
A homlokomon halvány vízszintes ráncok, a szemöldököm között két erőteljesebb függőleges vonal, a szemem alatt egy erősebb, oldalt, az alsó szemhéj meghosszabbításaként egy halványabb csík. Nem vészes. Talán harmincöt lehetek. A hajam lazán kontyba tekerve a fejem tetején, csak úgy összevissza, ahogy szoktam.
Fülbevalóm nincs, de még mindig látszik a lyukasztás nyoma, nem forrt össze. Menjünk vissza. A hajam, most látom, festve van, nagyon kicsi a lenövésem, de látszik. Tehát olyan nő lettem, aki festi a haját. Pedig hogy mondtam, fő a természetesség, nem kell megfelelni a társadalmi elvárásoknak. Lapozgatom a katalógust, bizonyos képeknél megállok, előveszem a telefonomat, lefényképezem. Ezek szerint fényképezős telefonjaink lesznek, ez tetszik, praktikus. A kezem viszont öregebbnek tűnik, eres. Lehet, hogy negyvenéves is vagyok már, talán el is múltam. A cicim viszont mintha nagyobb és feszesebb lenne. Megcsináltattam volna? Én, aki azt mondtam, soha nem fekszem kés alá? Dehát azt is mondtam, hogy nem fogom festeni a hajam.
Hol vagyok? Távolítsunk. Egy elegáns lakás, kellemes délutáni fény ömlik be az ablakon. Nem szól a tévé, nincs zene. Még mindig szeretem a csöndet. Mit keresek itt? Egyedül vagyok? Hol van András? Közelítsünk a kezemre. Ott a jegygyűrű az ujjamon. Megkönnyebbülök. Pásztázzunk körbe. A kanapén egy férfi táska. Biztos az övé. Túl nagy a rend, a tisztaság. Ez egy szálloda. Talán külföld, munka ügy. András sikeres üzletember lett, és elhozott magával. Miért ne lehetnék én is sikeres? Lehet, miattam vagyunk itt, de ha miattam vagyunk itt, az azt jelenti, hogy apám győzött. Jogász lettem, nem művész.
Távolítsunk. Nézzünk ki az ablakon. Valahol Európában. Budapest is lehetne, ismerős utcakép, a házak, a fák, otthonos érzésem van tőlük, csak a nagy óriáskerék idegen. Pedig Budapest, látom a Bazilikát, sőt még a Parlament kupoláját is. Tehát Budapestnek is lesz óriáskereke, mint Londonnak. A nászutunkon Andrással felszálltunk rá, akkor derült ki, hogy Andrásnak tériszonya van, végig egy helyben ült, az arcát a kezébe temette, a hátát simogattam. Vajon lettek gyerekeink? Mindenesetre nem veszem elő a telefonomat és nem nézek róluk képeket. Ez persze nem jelent semmit. Ha negyvenéves vagyok, akkor már kamaszok is lehetnek. Két kamaszlány, akik örülnek, hogy a szüleik végre nincsenek otthon, mi pedig örülünk, hogy nem kell nézni az arcukon a világfájdalmat.
Végre, felálltam. A nagy íróasztalhoz lépek, az ablak mellett álló bronzszobrot nézem. Egy almacsutka. Óvatosan megsimogatom az alma sima felületét és a harapásnyomokkal tűzdelt robosztus belsőt. Ádám és Éva almája, az elveszett paradicsom utolsó emléke. Vajon olyan ember leszek, akiknek akkor is eszébe fog jutni a bűnbeesés, vagy valami teljesen másra fogok gondolni?
Na, hogy tetszik? Egy férfi hang. Nem Andrásé. Egy férfi köntösben jön ki a fürdőszobából. Magas, szőke, negyvenes férfi. Szemüveges. A szeretőm? Ki más lenne? Odamegyek hozzá, megpuszilom a száját, megölelem. Nincs heves csókolózás, szex. Ha a szeretőm, akkor ez már egy régebbi kapcsolat. De lehet, egy órával ezelőtt még mást láttam volna. Bejön ez a szobor, válaszolom neki. Nem a szoborra gondoltam. Tudom, de kifejezetten tetszik, hogy itt van. Nekem a te festményeid sokkal jobban tetszenek, mondja. Akkor mégsem apám nyert, nem lett belőlem jogász, festő vagyok. Meg ez itt, mondja, és megsimogatja a hasamat. A hasam. Most látom. A mellem. Nem csináltattam meg, hanem babát várok. De hol van András? Közelítsünk a kezemre. Ez nem az a jegygyűrű, ebben kő van. Andrással mindig azt beszéltük, hogy legyen minden a legegyszerűbb. Esküvő két tanúval, fehér nyári vászonruha, sima, vékony karikagyűrű. Tehát Andrással vége lett, új férjem van, aki mellett festem a hajamat, köves karikagyűrűt hordok és negyven fölött babát várok. Vajon mi történhetett?
Na, gyere, nézzük meg megint! A férfi, a férjem, leendő gyermekem apja átkarol, én a hasamat fogom, átmegyünk a hálószobába, megállunk egy kék festmény előtt. Állj ide, lefotózlak, mondja, én pedig beállok a kép mellé, a kamerába nézek, kicsit balra fordítom a fejemet és mosolygok. Ezt én festettem? Régen sötét, figuratív képeket alkottam, pengeszájú, mosoly nélküli nőket erős sminkben, távolba meredő magányos lányokat, Ernst Ludwig Kirchner stílusában, komor színekkel.
Jó a hajam? Jó. Ne igazítsam meg? Nem kell, jó volt úgy spontán. És mit csináljak a kezemmel? Foghatod keresztbe. Az nem túl távolságtartó? Akkor fogd meg a hasad. Az meg nem túl kismamás? Kismama vagy, nem? Jó, de egy ilyen képhez nem biztos, hogy meg kell mutatni. Akkor nem lesz benne a kezed, jó?
A kép eltűnik, letelt a három perc. Almát eszem, a férjem átkarol. Budapest éjszakai fényeit nézzük.
Halász Rita (Budapest, 1980 – ) író, művészettörténész, tanár. Első regénye Mély levegő címmel 2020 októberében (Jelenkor) jelent meg, amelyért 2021-ben Margó-díjat kapott és bekerült a Libri irodalmi díj tízes listájára. A tervek szerint filmsorozat készül belőle. Jelenleg második regényén dolgozik.
