Vasárnap este Kovács János és a Concerto Budapest koncertjén két mestermű hangzik el a Pesti Vigadóban: Bartók Versenymű két zongorára és ütőhangszerekre című alkotása és Liszt Faust-szimfóniája. A hangverseny különlegessége, hogy Bartók műve egy évvel ezelőtt lett műsorra tűzve, de végül Kovács János kérésére az akkori program módosult, a versenymű előadása az idei évadra tolódott. A karmesterrel a tavalyi műsorváltozás okáról és a vasárnapi koncert programjáról a próbák szünetében beszélgettünk.
– Amikor felkértem a beszélgetésre, azzal kezdte, hogy szívesen ad interjút, de babonából csak akkor, ha már elkezdte a próbákat, hiszen ez a mű eredetileg egy évvel ezelőtt hangzott volna el.
– Tavaly az a katasztrófa ért, hogy bár hallásból ismertem Bartók kétzongorás szonátáját, amikor hosszasabban elmélyültem a zenekari változatban, ráébredtem, hogy ez a legtöményebb zene, amit a világon leírtak. Tavaly végül nem tudtam időben felkészülni, és Keller András jó szíve mentett meg: nem kellett az egész koncertet lemondani, hanem a műsorváltozás mellett döntött, és abban maradtunk, hogy egy évvel később játsszuk el a művet Berecz Mihállyal és Ránki Fülöppel, akik káprázatosan tudják a darabot. Hozzájuk csatlakozott a Concerto Budapest két elképesztően tehetséges ütőhangszeres szólistája, Fábry Boglárka és Csepeli Bence.
– Mennyire nehéz ez a mű a hangszeres szólistáknak?
– A zongoristák azt mondták, hogy van ennél technikailag nehezebb mű, de rendkívül tömény és virtuóz a darab, nagyon kell fókuszálni. Az ütősök pedig állandóan nyulat varázsolnak a kalapból. Nem is tudom, hány hangszer között ingadoznak, van olyan is, amit közösen használnak. Tehát egy dolog, hogy eljátsszák, ami le van írva, de az egész művet figyelemmel végigkövetni elképesztő feladat, úgyhogy négy egyenrangú szólistára van szükség, ami most adott.
– Milyen a zenekari anyag?
– A zenekarnak egy-két helytől eltekintve technikailag nem túl komplikált a Bartók-mű, viszont nehéz fölvenni azt a tempót, amit a szólisták diktálnak. Olyan ez, mint egy rohanó villamosra menet közben felszállni. Aki már próbálta – én utoljára hatvan évvel ezelőtt csináltam ilyen disznóságot –, annak igen erős tempóban kell lennie, hogy fel tudjon ugrani. A zenekarral az a nehézségünk, hogy egy passzív állapotból hirtelen egy virtuóz tempójú mozgáshoz kell csatlakozni. Ezért kell a sok próba, hogy mindenki megszokja a fülével a zenei momentumokat.
– Arról már beszéltünk, hogy karmesterként nagyon összetett a mű.
– Tavaly azért kértem műsorváltoztatást, mert nem lett volna elég az egy hónap, amit rá tudtam szánni, hogy a hangokkal megbarátkozzam. Most már ott tartok, hogy többé-kevésbé tudom követni a zenei anyagot…
– Ezek szerint most hosszasabban készült.
– Lényegesen hosszabban. Még 2023 decemberében elkezdtem a tanulmányaimat. Nem viccből mondtam a szólistáimnak, hogy nekem most jól jönne még egy év intenzív tanulás, ami nálam nemcsak azt jelenti, hogy böngészem a kottámat, hanem hogy fele tempóban megpróbálom elzongorázni a darabot. Mert akkor lesz igazán az ember tulajdona a mű.
– Beszéljünk egy kicsit a koncert másik művéről, Liszt Faust-szimfóniájáról.
– Ez azért is érdekes ebben a kontextusban, mert a zenekar koncertismertetőjéből tudom, hogy Bartók a székfoglaló beszédében megemlítette a Faust-szimfóniát. Azt tudtam, hogy érdekelte a h-moll szonáta. Bevallotta, hogy kezdetben a technikai nehézségek érdekelték, de később rájött a kompozíció titkára is. A Faust-szimfónia iránti érdeklődésére pedig ott derül fény számomra, hogy a nagy hegedűversenyében ugyanazt a formamodellt használta, mint Liszt. Az első tételben Liszt háromféle témát szólaltat meg, és aztán a harmadik tételben ugyanerre a témára építi a kompozíciót, csak ördögi változatban, a páros metrum helyett többnyire páratlant használva, így az egésznek van egy mefisztói beütése. Bartókot ez a formamodell nagyon érdekelte, és a hegedűversenyében ugyanezt használta, az első téma parafrázisait a páros ütemről páratlanra átültetve.
– Kovácsházi István és a Honvéd Férfikar is közreműködik a koncerten, velük operakarmesterként szép múltja van.
– Kovácsházi Istvánnal rendszeresen dolgozom együtt. Neki külön adottsága van e szép énekelnivalóhoz, és ez az egész műnek a koronája. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a nagyközönség zöme zseniális zongoravirtuózként könyveli el Liszt Ferencet, akinek a kompozíciói nem olyan érdekesek, mint a vélhetően utolérhetetlen előadóművészi kvalitásai. Azt szokták mondani a zenetudósok, hogy ez azért van, „mert nem ismerik a késői Lisztet”. Szerintem a középkorú és a fiatal Lisztet is kell ismerni, mert zseni volt, az egyik legnagyobb. A Faust-szimfónia pedig világmegváltó mű. Ha most valaki azt mondja, hogy Wagner Ringje világmegváltó mű négy estére széthúzva, és a befejezés desz-dúrban az apoteózis, az igazi megváltás, akkor azt mondom, hogy a Faust-szimfónia egy és negyed órában ugyanilyen nagyléptékű, ugyanolyan heroikus, lírai, pátoszos, és elmondható rá az összes jelző, amit a romantikából kölcsönzünk egy zseniális mű jellemzésére.
A megváltáshoz a megoldás pedig maga a kórus. A partitúrában ez úgy van megírva, hogy kezd elborulni az őrjöngő, tobzódó zenekar, olyan, mintha a fényből a sötétbe menne, de azt gondolom, ez az elhalkulás a csendes menetelés a sötétből a fénybe. Van egy general pausa, amikor senki nem játszik már. Itt leírta a szerző, hogy nagyon hosszan tartsuk a csendet, és ezt követően ünnepélyesen fellép a férfikar. Ők éneklik Goethe Faustjának záró sorait. Nemrégen tanúja voltam Mahler 8. szimfóniája előadásának, ennek második részében szintén a Faust zárójelenete van megkomponálva. Mindkét zseni fontosnak tartotta, hogy ugyanazokkal az elemekkel fejezze be a művét: „Das Ewig-Weibliche zieht uns hinan” – énekli a kórus mindkét műben. „Az örök nőiség magához vonz.” Még akkor is, ha a Mater Gloriosára gondolt a szerző, az esszencia az, hogy a nő a magasrendű, és az vonz magához minket. Be kell vallanom, rajongok mindkét műért.
– Ezeket a szép sorokat Lisztnél ráadásul férfiak éneklik.
– A férfikarnak nagy feladata lesz. Ki kell próbálni, hogy mi az az egészen megrendült halkság, amivel mindezt el lehet indítani. Amivel még érthetők a szavak. Mert ennek megrendültnek kell lennie, nem elsősorban hangi produkcióról van szó.
– Milyen a tapasztalata a Concertóval?
– Örök emlékem marad az egy évvel ezelőtti koncert, amikor a Dante-szimfóniát úgy játszotta el ez a kiváló zenekar, hogy teljesen elfelejtkeztem a szokásos pánikérzésemről, és amit játszottak, azzal gyakorlatilag együtt úsztam. Magamon kívül voltam a gyönyörűségtől. Írtam is egy köszönőlevelet az egész zenekarnak rögtön a koncert után, mert csak a hála volt bennem, hisz minden gondolatomat, illetve a szerző minden gondolatát megvalósították. Adva van egy osztályon felüli, nagyon fogékony zenekar, akik, ha túl vannak a hétköznapi nehézségeken, akkor teljes átéléssel a lényeget tudják megszólaltatni.
