Franco Corelli a 20. század második felének egyik legkiemelkedőbb operaénekese volt, aki kiváló énektechnikája, nagy hangmagasságai és nem utolsósorban megnyerő külseje miatt kapta a „tenorok hercege” nevet. Bár 30 éves korában szerepelt először operában, a karrierje nyílegyenesen ívelt felfelé, és egymás után hódította meg a világ legnagyobb színpadait.
Az első szárnypróbálgatások
Dario Franco Corelli 1921. április 8-án született az olaszországi Anconában. Családjában nem volt ismeretlen az éneklés: két nagybátyja is énekelt kórusban, Aldo nevű testvére abbahagyta az iskolát, hogy operaénekes lehessen, egyik nagyapja pedig 35 évesen döntött úgy, hogy énekesi pályára lép. Szülei viszont nem foglalkoztak zenével, édesapja az olasz haditengerészetnek dolgozott hajóépítőként.
A család az Adriai-tenger mellett élt, így Corelli nagyon megszerette a tengert, és apja nyomdokain haladva hajózási mérnöknek készült a Bolognai Egyetemen. Tanulmányai alatt azonban kipróbálta magát egy énekversenyen, ami fordulópontot jelentett számára.
Bár nem ő lett a verseny győztese, a zsűri arra biztatta, hogy kezdjen el komolyabban foglalkozni az énekléssel.
Be is iratkozott a pesarói zenei konzervatóriumba, de rövidesen abbahagyta az órák látogatását, mert nem volt elégedett a tanárával. Nagyon rossz véleményt alakított ki az énektanárokról, „veszélyes embereknek” tartotta őket, akik „csapást” jelentenek az énekesek számára. Innentől kezdve nagyrészt autodidakta módon képezte tovább magát, bár néha eljárt tanulni Arturo Monacchihoz, aki egy valódi „sztártenor”, Mario Del Monaco tanára volt. Monacchi megmutatott neki egy másik énektechnikát, aminek köszönhetően Corelli új szintre tudott lépni.
Legendás kettős születik
1951-ben megnyerte a firenzei Maggio Musicale versenyét, amellyel fellépési lehetőséget kapott Spoletóban. Eredetileg az Aida Radameseként debütált volna, de végül a Carment választotta, mert technikailag nem érezte magát készen a Verdi-operára. 1952-ben a Római Operában is bemutatkozott: az Adriana Lecouvreurban énekelte Maurizio szerepét, és egy év múlva már a társulat első számú tenorjai közé tartozott. Az olasz főváros operaházában 1958-ig énekelt folyamatosan.
1953-ban lépett fel először Maria Callasszal a Normában, ami egy gyümölcsöző együttműködés kezdetét jelentette. Callas és Corelli a következő években számtalanszor énekeltek együtt, és olyan, kevésbé ismert operákat vittek sikerre, mint Giordano Fedorája, Bellini Kalóza vagy Donizetti Poliutója.
Közben Corelli egymás után hódította meg az olasz és a nemzetközi operaházakat is: a milánói Scala 1954/55-ös évadának nyitóelőadásában, Spontini A vesztaszűz című operájában debütált Callasszal az oldalán. A Bécsi Állami Operaházban Radamesként, a londoni Covent Gardenben Cavaradossi szerepében ismerhette meg a közönség. Egyik legnagyobb sikerét a nápolyi operaház előadásában, A végzet hatalmában érte el, amelyben Renata Tebaldi volt a partnere.
1960-ra mintegy 30 szerepet tudhatott magáénak. A felsoroltakon kívül többek között a Bohémélet Rodolfóját, a Parasztbecsület Turidduját vagy a Don Carlos címszerepét sajátította el, de ritkábban előadott darabokban is énekelt, például Händel Giulio Cesare és Hercules című műveiben.
1957-ben ismerte meg Loretta di Lelio szoprán énekesnőt, akivel egy év múlva össze is házasodtak. Di Lelio ezután felhagyott az énekléssel, és egy személyben volt férje menedzsere, titkárnője és tolmácsa. Házasságuk több mint 40 évig, Corelli haláláig tartott.
Debütálás a Metben
Bár a tengerentúlra már az 1950-es években eljutott (Chicago, San Francisco), a New York-i Metropolitan Operában 40 éves korában, 1961. január 27-én debütált. A trubadúrban mutatkozott be Leontyne Price oldalán, aki szintén ebben az előadásban lépett először a Met színpadára. A trubadúr Manricója és a Turandot Kalafja (Birgit Nilssonnal) később szinte összeforrt Corelli nevével, de nagy sikereket aratott a Toscában (Maria Callasszal), az Ernaniban és a Lammermoori Luciában is. Sőt, az operaház új, francia nyelvű előadásait (Gounoud: Rómeó és Júlia, Massenet: Werther) is rábízták.
Mindeközben más nemzetközi színpadokon is fellépett, és újabb helyszíneken is bemutatkozott. 1961-ben a Deutsche Oper Berlinben, 1962-ben a Philadelphia Lyric Opera Companyban, 1964-ben pedig a Párizsi Operában debütált, ismét Callas partnereként. 1962-ben a Salzburgi Ünnepi Játékok Trubadúrjára hívták meg, ahol Leontyne Price-szal együtt és Herbert von Karajan vezényletével énekelt. Ugyanebben az évben visszatért a Scalába is, ahol
Joan Sutherlanddel újították fel Meyerbeer A hugenották című operáját – ebben Raoul szerepét énekelte, melyet később élete legnehezebb operai feladatának nevezett.
Az utolsó évek
Az 1970-es évek elején a hangja elkezdett „megkopni”, mivel nagy igénybevételnek volt kitéve hosszú éveken keresztül. A Metben 1975-ig énekelt, utolsó operai fellépésére pedig 1976-ban, 55 éves korában került sor: a Bohémélettel búcsúzott el a közönségtől.
Visszavonulása után tanítani kezdett annak ellenére, hogy korábban ő maga nem sokra tartotta az énektanárokat. 1980-ban és ’81-ben egy-egy koncert erejéig még visszatért a színpadra. 2003-ban sztrókot kapott, és 82 éves korában, október 29-én hunyt el Milánóban.
Corellit a 20. század második felének egyik legkiemelkedőbb férfi énekeseként, az olasz spinto és drámai tenor szerepek meghatározó előadójaként tartja számon az operatörténet.
Kiváló énektechnikája, hangjának hatalmas vivőereje, szédítő magasságai, szenvedélyes előadásmódja és nem utolsósorban megnyerő külseje miatt a „tenorok hercegének” is nevezték. Az 1960-as években számos, etalonnak számító felvételt készített a kor legnagyobb énekeseivel és karmestereivel, többek között Callasszal, Tito Gobbival, Mirella Frenivel, Tullio Serafinnal, Karajannal és Richard Bonynge-dzsal.
(Via Wikipedia, Operaportál)
