A 2021/22-es évadban a világszerte nagy sikereket arató fiatal szoprán, Baráth Emőke kapta meg a Müpában az évad művésze címet. Az énekesnőt, aki először 2011-ben, még zeneakadémiai növendékként lépett fel itt, a következő hónapokban többször is hallhatjuk a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben: 2022 januárjában Bach Karácsonyi oratóriumának második részében lép pódiumra, márciusban Händel-műsorral és lemezbemutatóval készül, júniusban pedig az Europa Galantéval és Fabio Biondival ad koncertet.
– Ezúttal csupa 18. századi darabban énekel majd. Kezdettől barokk énekesnő akart lenni?
– Nem — és ma sem tartom magam annak. Oratórium és dal szakon végeztem, és valóban nagyon szeretem a barokk zenét, ugyanakkor sokkal több lehetőség rejlik még a hangomban. A következő években folyamatosan bővítem a repertoáromat: sok Mozartot fogok énekelni, emellett pedig haladok a bel canto, Bellini, Donizetti felé.
– Pályája elején számtalan világsztár — köztük nem is kizárólag énekesek — mesterkurzusait látogatta. Kinek a hatása volt a legfontosabb?
– Szinte mániákusan jártam mesterkurzusokra, igyekeztem minél több tudást magamba szívni. Rengeteget tanultam, és sok hasznos ismeretséget kötöttem, például a Bostoni Régizene Együttessel is növendékként ismerkedtem meg, és később visszahívtak lemezfelvételre. Fontos a szerencse ezen a pályán, de a lehetőségek nem pottyannak az öledbe, csak ha magad is teszel érte.
– A hat éve elhunyt amerikai csembalóművész, zenetudós és karmester, Alan Curtis volt az egyik első fontos külföldi mentora. Őt a magyar közönség talán kevésbé ismeri. Hogyan emlékszik rá?
– Alan Curtis még a ’70-es évek végén alapította meg az Il complesso barocco együttest. A régizene reneszánszának úttörőjeként nagyon sokat köszönhetünk neki, számos Händel-operát ő fedezett fel és vett lemezre elsőként. Emellett feladatának tartotta támogatni a fiatal tehetségeket. Én egy versenyen találkoztam vele, a zsűriben ült, és még nem is kerültem be a döntőbe, már odajött hozzám, és megkért, énekeljek neki egy fél órát. Odatette elém Sesto egyik áriáját Händel operájából, a Julius Caesarból, majd miután elénekeltem, megkérdezte: volna kedved beugrani egy lemezfelvételre? Mondtam: volna! Annyira zöldfülű voltam huszonöt évesen, hogy azt sem tudtam, ez mit jelent pontosan. Épp Olaszországban tanultam Erasmus-ösztöndíjjal, Firenzében felültem a vonatra, elmentem abba a kisvárosba, ahol a lemezfelvétel készült, és ott olyan sztárokkal találkoztam, hogy csak megszeppenve ültem közöttük. Ez volt életem első lemezfelvétele, vért izzadtam, néha este már csak sírtam, annyira elfáradtam. A lemez fel vételhez koncertek is csatlakoztak, híres európai koncerttermekben, igazi dimenzióváltást jelentett számomra ez a három hét. Curtis be dobott a mélyvízbe, én pedig megtanultam úszni.
– Itthoni pályáján Vashegyi György legalább olyan fontos szerepet játszik, mint amilyent a külföldi érvényesülésben annak idején Alan Curtis. Sok éve dolgoznak együtt, a Karácsonyi oratóriumot is ő fogja vezényelni. Mit jelent az ön számára művészi szempontból ez a hosszú távú közös munka?
– 2009-ben énekeltem vele először, akkor egy koncertre ugrottam be. Sosem felejtem el, a próbán átvettük a szólót, mire rám nézett és megkérdezte: te hol voltál eddig? Azóta rendszeresen kapok tőle felkéréseket. A zenei munkássága mellett rendkívüli pedagógus is, jól felméri, kinek milyen feladatot lehet adni, hogyan lehet fokozatosan mind magasabbra tenni a mércét. Meghatározó személyiség az életemben, remélem, sokat fogok még vele énekelni,és többféle repertoárt.
– Márciusi lemezbemutató koncertjén az Ensemble Artaserse játszik majd, és Philippe Jaroussky vezényel. Vele milyen a kapcsolata?
– Mesébe illő történet, hogy diákként hallgattam őt a Müpában meg a Zeneakadémián, most meg vele énekelek, és a barátomnak tudhatom. Óriási ajándék az élettől, ilyen mély szakmai barátságok ritkán alakulnak ki. 2014 óta dolgozunk együtt, rendkívül jó energiájú személyiség, jó a természete, a humora, rengeteget tanultam tőle zeneileg is, de hozzáállásban is. Az új lemezem egy Händel-album, Philippe az egész projekt művészeti vezetője, karmesterként ez az első felvételeinek egyike, és ez óriási megtiszteltetés számomra. A lemeznek az a koncepciója, hogy csupa női hangra írt áriából áll, de ezek között női és férfiszerep egyaránt akad. A hangomnak van olyan adottsága, amelynek köszönhetően a pályám kezdete óta gyakran hívnak férfi és fiúkarakterekre is.
Legutóbb épp a Dán Királyi Operaháztól érkezett egy felkérés Mozart ritkán játszott operájában, a Mitridatéban Sifare szerepére, ez szintén nadrágszerep, rendkívül virtuóz, nagyon illik a hangomhoz. Emlékszem, vonaton ülve olvastam a felkérést, és elkezdtem sírni örömömben. Ezek igazi csodák!
– Hol van igazán otthon, Franciaországban vagy Budapesten?
– Hol itt élek, hol ott. Kezdettől nagyon fontosnak tartottam, hogy ne maradjanak ki az életemből az itthoni koncertek, most pedig a Zeneakadémián tanítok is. Sokfelé járok a világban, ennek alapján állíthatom, fantasztikusan színes a zenei élet Magyarországon. Nálunk máig élnek a tradíciók, a kamarazene, a dalestek, minden koncertteremnek megvan a maga törzsközönsége. Sajnos a pandémia után még mindig félnek az emberek, ezért eljött az ideje annak, hogy népszerűsítsük a komolyzenét.
– Mit jelent az ön számára, hogy ön lett a Müpában az évad művésze?
– Rendkívül megtisztelő, hogy engem választottak! Nagyon boldog vagyok, hiszen éppen tíz éve indultam el a pályán. Ez az elismerés az első tíz évem megkoronázása.
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.
