Formálja a városképet és szélesíti a városlakók horizontját. Élményt ad és közösséget formál: mi az? A találós kérdés megfejtése: a modern koncertterem. Tegyük hozzá: ma már a legtöbb helyen nem így hívják. A 21. század minden műfajt befogadó, sokfunkciós, komplex kulturális létesítményeit inkább előadó-művészeti központoknak nevezik, hiszen falaik között nemcsak klasszikus hangversenyek, de könnyűzenei, nép- és világzenei események, jazzkoncertek, operaelőadások, irodalmi vagy táncestek, filmvetítések is zajlanak, ráadásul az esetek többségében ugyanazon az épületen belül több, különböző méretű és jellegű teremben. És még hányféle egyéb program! Minden, ami a szellemet vonzza. Cikkünkben kívülről és belülről pillantunk a modern művelődés közösségi épületeire.
Ami a jelenkori művészeti központok külsejét illeti, elég megszemlélnünk néhány ilyen palotát, hogy felismerjük: a legújabb kori építészet, miközben a tervezők megfontolásait a funkcionalitás szempontjai irányítják, különleges formájú műalkotásokat hoz létre. Némelyik épület leginkább egy hatalmas, futurisztikus vagy absztrakt köztéri szoborra emlékeztet, hiszen formaviláguk kerüli azokat a külső jegyeket, amelyek a hasonló funkciójú objektumokat a 19. és a 20. században jellemezték: a mai paloták csak a legritkább esetben szabályos téglatest vagy kocka alakúak. Bár némelyiküket a 20. század utolsó évtizedeiben hozta létre a közakarat vagy egy merész nagyvállalkozás, többségükben a 21. század lehetetlent nem ismerő szellemének üzenetét közvetítik.
A szoborszerű épületformák jellegzetes példája az Auditorio de Tenerife megfelelő irányból szemlélve két kiterjesztett szárnyra emlékeztető teteje, mely fölé szürrealisztikusan magasodik egy hatalmas, mitológiai kürt vagy szarv. Ki tervezte ezt az álomszerű objektumot? — ámulunk. Salvador Dalí? A kissé furcsálkodó kérdés nem is olyan értetlen, hiszen Santiago Calatrava Valls nemcsak építész, de képzőművész (szobrász) is, s elképzeléseivel azokat a modernista törekvéseket folytatja, melyeknek szürrealista festőként hajdan Dalí is képviselője volt.
Egyéb példák? Nem kell feltétlenül útra kelni, az interneten lenyűgöző képeket találunk az utóbbi évek, évtizedek legkülönfélébb koncerttermeiről, előadó-művészeti központjairól. Megcsodálhatjuk a Sage Gateshead hatalmas, hullámzó felületű üveg-fém hengertestét, a hamburgi Elbphilharmonie koronaszerűen mennyekbe törő épületét, amely az előbbi alapvetően vízszintes kiterjedésével ellentétben inkább függőleges irányban terjeszkedik.
A Philharmonie de Luxembourg hatalmas épületének fehér félkörívén impozáns oszloperdő vezeti végig a tekintetet. A párizsi Cité de la Musique 21. századian futurisztikus óriás formáira pillantva messziről mintha a földtörténet egymásra torlódott tektonikus rétegeit szemlélnénk. A Los Angeles-i Walt Disney Concert Hallt mintha hatalmas, hajlított szalagok alkotnák. A pekingi Nemzeti Előadóművészeti Központ esti megvilágításban olyan, mint egy éppen földet ért, titokzatosan csillogó, gigantikus repülő csészealj.
Ismétlődő megfigyelésünk: a szellem palotái közül jó néhány épült vízpartra — ahogyan a Müpa is. A víz közelsége felfokozza azt a szabadságérzetet, amelyet a művelődés épületei árasztanak, és tagadhatatlanul ünnepélyesebb légkört is teremt, ráadásul a szárazföld és a víz érintkezési pontja kimondatlanul is minden művészet (s kivált az előadó-művészetek) lényegére: a találkozás misztériumára készíti fel a lelket.
Ugyanilyen fontos — s részben ezt is garantálja a vízpart — a távlat, a kitáruló tér élménye: az, hogy ezek a paloták aligha lélegezhetnének megfelelően a város sűrűjébe zsúfolva. Ezzel magyarázható, hogy legtöbbjük egy új, éppen feltörekvő városrészben találja meg méltó helyét, s ezzel persze vissza is hat a szóban forgó területre, a kreativitás húzó erejével hosszú időre óriási lendületet adva a környék fejlődésének.
A Müpa is ilyen kitáruló térben foglal helyet. Fontos vonása még, hogy a négy égtájnak megfelelően legalább négy arca van: másképp érvényesül, ha délről, a Rákóczi hídról, másképp, ha északról, a Petőfi hídról pillantunk rá, megint más Müpát szemlél, aki keletről, a Soroksári út felől érkezik, és mindháromtól eltér a budai Duna-partról, az egyetemi városrész felől látható Müpa képe.
Amilyen sokfélék az előadó-művészeti központok kívülről, olyan sokszínű belső terük kialakítása. Persze közös szempont is akad: belülről mindegyik architektúrát a többfunkciós célnak megfelelő építészi koncepció jellemzi. Több szint, több eltérő méretű és rendeltetésű terem, a különféle átriumok, hallok, foyer-k változatos méretei, formái, belmagasságai egyetlen épületen belül. Legfontosabb persze minden ilyen épületben a legtágasabb terem, amely a legnagyobb közönséget fogadja be, s a legjelentősebb események helyszínéül szolgál. A nagy koncerttermek formája, széksorainak elrendezése többféle iskolát követ.
A leghagyományosabb az úgynevezett cipősdoboz forma, vagyis a hosszúkás, téglalap alakú terem. Ilyen a Zeneakadémia, a bécsi Musikvereinsaal vagy az amszterdami Concertgebouw nagyterme. Egy másik elterjedt forma a szőlőskertszerű elrendezés, amely amfiteátrumszerűen öleli körül a színpadot. Ilyen a berlini Filharmónia vagy a hamburgi Elbphilharmonie nagyterme. Ismeretes még a legyező alakú nézőtér: ilyen a londoni Barbican vagy nálunk a Budapest Kongresszusi Központ.
És a teremakusztika? A tudomány, amely a hangok demokráciáját szolgálja. Célja: mindenünnen mindent ugyanolyan tisztán, plasztikusan lehessen hallani. Ezt évszázadokon át nagyrészt a szerencsére bízták. Ma már az akusztika tudatos tervező tevékenység, melynek művelői számításokat végeznek, nagy figyelemmel a nyersanyagokra s azok hangelnyelő, hangvisszaverő vagy hangterelő képességeire. Ahogyan a nézőtér kialakításakor a modern előadóművészeti központok tervezői azt tartják szem előtt, hogy minden helyről mindenki ugyanolyan jól lásson, ugyanúgy vált céllá az akusztikusok munkájában a torzításmentes, artikulált hangzás a terem valamennyi pontján. Nem jó, ha egy terem visszhangos, és nem jó, ha a hangzás tompa, szürke. Ezért aztán egy modern előadóművészeti központ tervezőjének és belsőépítészének mindenben együtt kell működnie az akusztikussal. Nem mindegy, miből készül a falak burkolata és a padló, nem mindegy, milyen a széksorok kárpitja. Az sem mindegy, hogy egy felület milyen vastag. Sőt a modern akusztikának rugalmasan és könnyen módosíthatónak is kell lennie attól függőn, hogy az adott hangversenyen mi szólal meg: szóló zongora, vonósnégyes, kamarazenekar vagy óriás méretű szimfonikus együttes kórussal.
A Müpa világviszonylatban is kivételes minőségű akusztikája a kor egyik legkiválóbb szakembere, az épület átadása után két évvel elhunyt Russell Johnson munkája: ő és cége, az Artec, az épület tervezőjével, Zoboki Gáborral szorosan együttműködve alkotta meg azt a teremhangzást, fontos elemeivel, a mennyezetről állítható magasságban függő hangvetővel (canopy), valamint az oldalerkélyek mozgatható vasbeton falaival, amelyet az idős „akusztikai guru”, „a fül őrangyala” (ahogy szakmájában becézték) és csapata még az épület átadása után is sok hónapon át tesztelt, hogy sikerüljön megtalálni a különféle koncerttípusok számára a megszólalás ideális feltételeit.
