Nem a ruha teszi az embert – az alkalmat azonban annál inkább. Szeretek felöltözni, ha hangversenyre megyek, pláne, ha operaelőadásra. Tele a fiókom a legkülönfélébb kiegészítőkkel, amelyek közül azonban van jó néhány, amelyet sose vennék fel koncertre. Nem azért, mert nem elég elegánsak. Hisz ahogy Cecil Beaton, a világhírű fotográfus és jelmeztervező megfogalmazta: „Mi az elegancia? Szappan és víz.” Tehát: nem annyira a látvány, mint az a fontos, hogy ne zavarjam a többi embert. Például azzal, hogy külön bejáratú ütősszekciót üzemeltetek a karomon vagy a nyakamban.
Szenzoros lévén (ez azt jelenti, hogy bizonyos ingereket, esetemben a hangokat az agy sokkal intenzívebben érzékeli és más módon dolgozza fel, mint a neurotipikus embereknél) jó párszor álltam már a sikítófrász küszöbén amiatt, mert a hangversenyteremben valaki úgy érezte, nincs azzal semmi gond, ha előkap egy legyezőt, ami minden egyes mozdulatnál finoman kattan. Vagy, mondjuk, olyan textilt vesz fel, ami még a mezzoforténál is hallható minden egyes moccanáskor. Hogy úgy mondjam: a susogós melegítőben nem a melegítő, hanem a susogás zavarna a koncertteremben.
Egy emlékezetes áriaesten például hárman kellettünk, hogy egy közöttünk ülő kedves vendég felfogja: a fülbevalója akkora zajt csap, hogy ő viseli, de a mi fülünket bántja. Gondolom, sokan emlékszünk Jonas Kaufmann fellépésére is, amikor a színpadról jelezte: a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem akusztikája egészen kivételes – de az a rossz híre van, hogy visszafelé is működik. Szóval ez nem egy neurodiverz ügy, hanem konkrét barbarizmus.
És hát budapesti koncertjáró körökben mindenki ismeri „a nejlonszatyros embert”. Igen, ő egy létező személy, ráadásul igen nagy rendszerességgel látogatja a legkülönfélébb hangversenyeket. Különös ismertetőjegye, hogy holmiját nejlonszatyorban hurcolja magával, amit nem átall a produkció teljes hossza alatt az ölében szorongatni, mintha legalábbis a walkürök azért lovagolnának be a színre, hogy egyszer csak felkapják, és tovavágtassanak vele.
Egyszer annyira elegem lett a folytonos zörgésből, hogy felszólítottam: legalább tegye már a széke alá a zacskót, hogy nyugtunk legyen – ám ő akkora felháborodással tagadta ezt meg, mintha legalábbis a zeneszerző belekomponálta volna a nejloncsörgést a műbe, csak én vagyok annyira műveletlen, hogy ezzel nem vagyok tisztában. (Fontos: nem Ligeti-darab volt.)
A zenetörténet összes pianissimói nevében könyörgöm: „Zitti, zitti, piano, piano!” (A vonatkozó Rossini-dallamot tessenek hozzáképzelni.)
