Szinyei Merse Pál, a magyar festészet egyik legkiemelkedőbb mestere 1845. július 4-én született, és 1920. február 2-án hunyt el.
A művészt aligha kell bemutatni, hiszen képei már gyermekkortól végigkísérik az ember életét. A Majális jó eséllyel pályázhatna a legismertebb magyar festmény címére, a Léghajó a magyar képzőművészet egyik legeredetibb ötlete, míg a Lila ruhás nő feledhetetlen, messze révedő tekintete számtalan reprodukción, bélyegen és iskolai tankönyvek oldalain is feltűnik mindmáig.
A Japán kávéházi művészasztal Pali bácsijának jól ismert, itthon megtekinthető művein túl látható festménye a firenzei Uffizi képtárban és a Magyar Posta bélyegein is találkozhatunk alkotásaival. Festészete számos képzőművészt megihletett, sőt, a mai digitális kultúrában is találhatunk tőle kölcsönzött vizuális idézeteket. Szinyei kultusza és emlékezete kétségkívül máig hat. A sors – és természetesen az akkori kortárs művészeti közeg – fintora, hogy a festő csak idővel nyerhette el az őt megillető, méltó helyet a honi művészettörténetben, melyhez igen hosszú út vezetett.
Ahogy a Majális kapcsán fogalmazott önéletrajzában 1903. január 7-én: „Magamat is ráfestettem a képre, hason fekve, falatozva, hátat fordítva. Bevallom, azon kritikusokra gondoltam, kiknek képen nem fog tetszeni…” S valóban – ahogyan az a később kultikusként értékelt alkotásoknál gyakran előfordul – ez a mű sem aratott először osztatlan sikert.
Mára már, ha csak egyszer is láttuk Szinyei Merse Pál festményeit, belénk ivódik a tökéletes kompozíció, a képek átütő ereje, üdesége, merész színhasználata és természetábrázoló tehetsége. Ahogyan ő fogalmazott tájképeiről alkotott elveiről:
„Hiábavaló minden okoskodás. Picturát megreformálni nem lehet, csak egyetlen mestertől, s ez a mester a Természet. A nagymester, a Természet csak annak mutatja meg legdrágább kincseit, aki becsületesen, őszintén és naiv szívvel közeledik hozzá – és hűségét megőrzi. Az ilyennel megosztja mindenét: igazságát, szépségét, gazdagságát. Ez az én meggyőződésem. Ki a szabadba! Szemtől szembe a természettel! Csak ez frissíthet fel. Új erőt csak odakint nyerhetek…”
Szinyei a 19. századi magyar képzőművészet formabontó, úttörő alakja, a magyar plein air festészet első koloristája, aki – az impresszionisták szemléletmódját csak hírből ismerve, de hozzájuk hasonlóan – Magyarországon elsőként alkalmazta a komplementer színekkel való színfokozást és a fényértékek valőrökkel való megjelenítését, s ezáltal megtette az első lépéseket a magyarországi modern festészet megteremtésében.
Érdekes szakmai feladat lehet egy olyan jól ismert és népszerű mester alkotásait újra górcső alá venni, mint ő. Az emlékévekről természetesen a Magyar Nemzeti Galéria is megemlékezik: a 2021-es kiállításban a kurátorok az eddigi kutatási eredmények felhasználásával igyekeznek majd bemutatni a festő nemzetközi párhuzamait is.
A múzeum utoljára 1990-ben mutatta be életművét egy nagy kiállításon, melyet Szinyei Merse Anna életmű-katalógust is tartalmazó nagymonográfiája kísért. Bár az elmúlt harminc évben több, addig csak forrásokból ismert Szinyei-kép is előkerült, továbbra is számos olyan műről van tudomásunk, melyek valaha léteztek, ám jelenlegi hollétük ismeretlen. Ezeket a műveket keresi a Magyar Nemzeti Galéria: „wanted”, azaz körözési listán vannak. Bízva abban, hogy a reprodukciókon közölt művek közül – akár itthonról, akár külföldről – több is megkerülhet, a honlapon folyamatosan elérhető az „Elveszett Szinyei kerestetik” fül, mivel minden korábban ismert vagy máig ismeretlen mű felbukkanása is gazdagíthatja ezt a páratlan életművet.
Szinyei Merse Pál: Lila ruhás nő, 1874
A „magyar Mona Lisa”, azaz a Lila ruhás nő nem aratott eleinte osztatlan sikert: a szakma kritizálta, hogy műteremben készült, ám Szinyei elmondása szerint 1910-ben már „egy jó Manet”-hoz hasonlították berlini bemutatásakor, ami nagy bóknak számított. Felesége, Probstner Zsófia portréja egy évvel a Majális elkészülte után született – és az év augusztusában született gyermekük is, Félix László Pál, aki maga is kipróbálta a festést, ám végül országgyűlési képviselő lett.
A fiatal festő 1873 tavaszán lelkesen számolt be szüleinek a sikeres lánykérésről: „Mamácska kedves levelére válaszúl öröm és boldogsággal telt szívemet tárom fel előttetek: Én Probstner Zsófikát kit határtalan kiolthatatlan szerelemmel szeretek, ‘s kinek egész szívét ‘s leghőbb viszontszerelmét bírom, megkértem, mert mi egymás nélkül nem élhetünk.” A képen már áldott állapotban lévő nejét jernyei kastélyuk kertjében örökítette meg a művész a korban divatos turnűrös tafotaruhában, amelyet Zsófia maga varrt. Az ő visszaemlékezését idézve: „Az első gyerekünket vártam, úgy ültem modellt […] tafotaruhában. Azt is magam varrtam, mert nem költöttem varrónőre. Persze nem kinn a mezőn ültem modellt, azt Pali kívülről tudta. Minden fűszálat […] ismert, a lila, sárga és zöld szín finom hármashangzatáról beszélt akkoriban folyton. Nekem már a könyökömön jött ki. Benn, a műteremben is fárasztott a modellülés. A fiam gyorsabban fejlődött, mint a kép. A lila ruha szűk volt, szorított.” Hogy Zsófiának nehezére esett a modellülés, azt az a tény is alátámasztja, hogy Szinyei később többször hozzáfogott, hogy lefesse szeretett felesége arcképét, de minden alkalommal elégedetlen volt az eredménnyel – a Sárga ruhás nő, majd a Vörös ruhás arckép is befejetlen maradt.
A pár életét megnehezítette, hogy hatból három gyermeküket is elveszítették és a művész gyakran került hullámvölgybe, így végül a válást látták az egyetlen megoldásnak. Zsófiának később további öt gyermeke született, és igen hosszú kort ért meg, Szinyeitől született mindegyik gyermekét túlélte. A mindig elegáns „magyar Mona Lisa” százegy évesen hunyta le örökre messze révedő szemét, melyben ott rejlik még az a harmad évszázad is, amit a festő halála után megélt.
Szinyei Merse Pál: Léghajó, 1882
Az ember először hőlégballonnal emelkedett sikeresen a levegőbe. A szó szerint felemelő érzést Jean-François Pilâtre de Rozier francia fizikus és François d’Arlandes márki élhette át elsőként, az Etienne-Jacques és Joseph-Michel Montgolfier által jegyzett hőlégballonnal 1783 novemberében, Franciaországban. Az urak egy 9 kilométeres utat tettek meg 100 méter magasan Párizs felett a 22 méter magas, 14,5 méter átmérőjű óriási gömbbel.
Az eseményt majd’ száz évvel később Szinyei Merse Pál Léghajó című alkotásán láthatjuk viszont. A festő egyik legeredetibb festői ötletének inspirációjául sógora, Probstner Béla 1878-ban tett utazása szolgált: Szinyei feleségének, Zsófiának a testvére nem egészen a Távol-Keletig eljutott a léghajóval! Innen ered a mű alapcíme is, azaz „Probstner Béla búcsút int Sárosnak”. A nagyszabású nyugat-európai, majd távol-keleti körút során néhány évig Japánban is élt az úriember.
Különösek a csíkos léghajó tisztán csillogó színei annak fényében, hogy a kép elkészülte előtti évben Szinyei több gyermeke is megkapta a torokgyíkot, amiből egyedül Félix gyógyult ki szerencsésen, ám két leányát elveszítette. Az optimista hangulatú festmény az emberi gondolatok száguldásának és a művészi szabadságnak a szimbóluma – mégsem távolodik kozmikus magasságokba, hanem a föld közelében marad. A repülés mindig is a művészet legtitokzatosabb, s talán épp ezért igen népszerű motívumai közé tartozott és tartozik: gondoljunk a görög mitológia Ikaroszára vagy Leonardo da Vinci repülő szerkezeteire – mondjuk úgy, hogy a repülés művészetére.
Szinyei Merse Pál: Pipacsos mező, 1896.
A művész pipacsos képeket 1895-től kezdett festeni, amellyel fiatalkori színálmait folytathatta. Az élénk színű pipacsokkal teletűzdelt mezők piros-zöld kontrasztja lenyűgöző vibrálást eredményez, ami a festő képzeletét is megragadta. A Pipacsos mező Szinyei gazdag színvilágú realista tájábrázolásainak az egyik legszebb, legtisztább példája.
Szinyei Merse Pál: Majális, 1873.
Bár a művész csak idős korában jutott el Párizsba, az impresszionistákkal nagyjából egy időben, tőlük függetlenül fedezte fel a napfény forma- és színalakító szerepét kutató plein airt. Szinyeinél a képegységet nem egyetlen uralkodó tónus biztosítja, hanem a sokféle színfolt azonos fényereje, és tökéletesen kiegyensúlyozott kompozícióiban minden képelem ember és természet összeforrott együttesére utal. A sokak által az egyik legszebb magyar képnek tartott Majálist akadémiai tanulmányai színhelyére, Münchenbe visszatérve festette, felvidéki kirándulásaira és a müncheni művésztársaság vidám piknikjeire emlékezve.
Mint később önéletrajzában írta, „Magamat is ráfestettem a képre, hason fekve, falatozva, hátat fordítva. Bevallom, azon kritikusokra gondoltam, akiknek nem fog tetszeni képem.” Sejtése bevált: kortársai kinevették és csupán fél emberöltővel később kezdték felismerni korszakos jelentőségét.
Szinyei Merse Pál: Ruhaszárítás, 1869 körül
Szinyei Merse Pál az impresszionizmus és a plein air festészet egyik legfontosabb magyar képviselője. Nem véletlen, hogy műveinek fő elemei a fényekkel, színekkel és árnyékokkal való játék, az atmoszféra változásainak rögzítése. Alkotásain az ember együtt él a tájjal: az ábrázolt alakok érzelmei gyakran a természet okozta benyomások fokozására is szolgálnak. Életművének első periódusában, melyben a Ruhaszárítás is született, találóan „vázlatfestőként” emlegették Münchenben.
Az alkotás célja nem a részletes kidolgozás volt, sokkal inkább a saját otthoni emlékének felidézése és az ott látott napfény-járta hangulat visszaadása. Bár a kompozíció lazának mondható, összességében egy egységes optikai képet adó alkotásról van szó.
