A Magyar Nemzeti Galéria „Barabás Miklós. A rajz mestere” című frissen nyílt időszaki kiállításán a mester rajzaiból és akvarelljeiből láthat a közönség izgalmas válogatást, ráadásul rendhagyó módon még nagyítóval is megvizsgálhatják az érdeklődők az egyes képek részleteit.
Barabás Miklós a 19. századi magyar képzőművészet megkerülhetetlen alakja, akinek festményei, a „Galambposta”, vagy a „Vásárra menő román család”, az egész századról való vizuális képünket és gondolkodásunkat meghatározza. Ezeknél kevésbé ismertek grafikái és akvarellképei, pedig ezeken az alkotásokon mutatkozik meg igazán a művész kreativitása és virtuozitása.
Barabás Miklós képei nélkül egészen másképp látnánk a reformkort, az azt követő évtizedeket, valamint a korszakot alakító és meghatározó szereplőket: a művész szinte minden jelentős kortársát megörökítette, sokukat személyes ülések alkalmával. Megismerhetjük Petőfi Sándor, Kölcsey Ferenc, Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel, Kazinczy Ferenc, Vörösmarty Mihály, vagy épp Bajza József arcképét, valamint a művek segítségével képet kaphatunk arról, hogy milyen volt a 19. század közepén az Alagút és a Lánchíd építése, hogyan nézett ki egykor a Budavári Palota látképe, vagy milyenek voltak a hétköznapok a Barabás műtermének is helyt adó otthonában, a ma is létező városmajori Barabás-villában.
Valóságos időutazás részeseivé válhatunk a 125 alkotást felvonultató kiállításon és a darabszám sem véletlen: Barabás éppen 125 évvel ezelőtt halt meg. Az azóta eltelt évtizedekben számos alkalommal feldolgozták már a munkásságát, ám ebben a válogatásban most olyan magántulajdonban lévő művek is megtekinthető, amelyeket ritkán vagy még sosem látott korábban a nagyközönség.
Miért is fontos a grafika műfaja? A rajz minden műfajnak az alapja: a festő, a szobrász és az építész is először rajzban fogalmazza meg a majdani végső alkotást. Nem tudni, hogy az ember mikor örökített meg először valamit vonalak segítségével, de az biztos, hogy egy sok ezer éves késztetésről van szó (gondoljunk csak az altamirai barlang falain lévő vadászjelenetekre). Az autonóm rajzok végül a 19. században, Barabás Miklós korában terjedtek el igazán. A papíralapú alkotások ráadásul érzékenyek a fényre, hőre és nedvességre, így állandó kiállításon nem szerepelhetnek. Ezért is különleges, hogy átfogó képet kaphatunk a teljes grafikai Barabás-életműről: a korai munkáktól a pályafutása csúcsára érő mester akvarelljein át a kései alkotásai közül is megismerhetünk néhány remekművet.
Hessky Orsolya és Dsupin Luca művészettörténész-kurátorok gondoskodtak arról, hogy nemzetközi kontextusba is belehelyezzék a magyar művész grafikáit, így német, osztrák és angol művészek munkáiból is láthatunk izgalmas párhuzamokat.
Barabás Miklós önéletrajza ugyancsak lebilincselő a 21. század embere számára: nemcsak a művész életével, hanem a 19. századi magyar művészettel kapcsolatban is az egyik legfontosabb dokumentum, teli érzékletes idézetekkel és humorral. „Hároméves koromban a dálnoki falusi iskolába adtak. Olyan kis legény voltam még ekkor, hogy télben, ha hó esett, ölébe vett a nagyatyám bérese, s úgy vitt az iskolába. Egy kis hársfatábla volt a nyakamba akasztva, melyen írni tanultunk, mert a papírért pénzt kellett volna adni.” A korai nehézségek ellenére végül ő lett az első olyan művész itthon, aki képes volt megélni a festészetéből. Kvalitásaival és kreativitásával az 1830-as évek második felétől már befutott alkotónak számított, aki képes volt emlékezetből felidézni arcokat, akár évtizedek múltán is. „Folytonosan abban gyakoroltam magamat, hogy az olyan arczot, a ki érdekelt, vagy épen kitünőbb emberé volt, fejből fessem le s annak minden arczvonását szinte könyv nélkül megtanuljam (…) ennek az emlékezet után való festésnek azután olyan híre terjedt, akár csak a tatárjárásnak.” Az évek múlásával és a technikai tudás gyarapodásával egyre élethűbb portrékat tudott készíteni. Barabás az anyagi sikereknek köszönhetően számos helyen megfordult Európa-szerte, így Itáliában is 1834–1835-ben. A sok szempontból meghatározó tanulmányúton készült alkotásaira különösen vigyázott: piros bársonymappába gyűjtve őrizte őket, a korszak vándorfestőihez hasonlóan. Az itt töltött idő alatt bejárta Firenzét, Nápolyt, Velencét és Rómát és sok inspirációt szerzett későbbi alkotásaihoz. A művész ráadásul nagy teherbírású ember volt, rendkívül sokat dolgozott és a magyaron kívül még öt nyelven beszélt és írt.
Az 1840-es évek második felétől a festő a városmajori Barabás-villában fogadta a tanítványait, így például Than Mórt, aki egy zsánerképén meg is örökítette a polgári otthonnak tetsző műterembelsőt. A villa nem egy egyszerű műterem volt, hanem a művész otthona is: emiatt nem látunk lecsöppent festékfoltokat a padlón, ellenben a térben egymás hegyén-hátán sorakoznak a festmények, a falakon pedig a tanulmányok, vázlatok és metszetek. Ugyanaz a rendezettség és tisztaság sugárzik a műteremből, amely Barabás egész életművét is áthatja.
Érett alkotóperiódusában gyakorlatilag ő lett a nemzet festője, és számos korabeli sztárt örökített meg a képein amellett, hogy állami megbízásokat is ellátott. Laborfalvi Rózáról, vagy Felekynéről készült alkotásai a magyar színjátszás ügyét is nagyban erősítették. Művein büszkén jelezte, hogy „természet után készültek” és az egyik legérdekesebb példa a Petőfi Sándorral egykorú portré, amelyet élő modell után örökített meg. Bár kései önéletrajzában azt írta: „Az ötvenes években művészi tekintetben nem sok érdekes történt velem”, valójában megrendelésre ekkor készítette el az ifjú Ferenc József császár első életnagyságú, reprezentatív portréját, amelyet a sajtó is lelkendezve méltatott. Az 1860-as években az ország gazdasági helyzete nehéz volt és – lévén a képzőművészet is háttérbe szorult – Barabás megrendelései is megcsappantak. 1861-ben ráadásul meghalt szeretett felesége, amely után elkezdett nyitni a korban újnak számító fotográfia fele. A fényképeken a festményei beállításait vitte tovább, mégsem aratott velük olyan sikereket, mint velük, így végül visszatért hozzájuk.
Az idősödő mester az 1870-es és 1880-as években ismét számos megrendelést kapott és korai alkotásait is gyakran másoltatták vele. Ekkor születtek a reprezentatív, hivatalos portréi, amelyekre már hűvös elegancia és komolyság jellemző, szemben az 1830-as években készült, néhol megmosolyogtató munkáival. Az egyik legkedvesebb mű a kiállításban egy aprócska akvarell, amelyen Bánffy Ilona grófnő ül egy szamár hátán. Barabás tudatosan törekedett a meghökkentésre az egyszerre zsánerképnek és portrénak is tekinthető képpel, amelyen keresetlen egyszerűséggel, ugyanakkor humorral megfűszerezve a grófnőt látjuk, akit – sok más kíváncsi utazóval egyetemben – állatok hátán szállítottak Tivoliba. A szamár a nőalak mellett a kép egyik főszereplője, ráadásul a művész teljesen elhagyta a környezet megfestését, amellyel még inkább fókuszba helyezte a két alakot. A virtuóz akvarell frontális beállítása kedves fricska, hiszen egyszerre szokatlan és bájos, ahogyan nemcsak a grófnő, hanem a szamár is felveszi velünk, nézőkkel a szemkontaktust.
Visszakanyarodva Barabás idős korára: 1878-ban munkásságának ötvenéves jubileumán a munkatársai köszöntötték, és kiállítást rendeztek műveiből a Műcsarnokban, ahol mintegy négyszáz alkotását mutatták be. 1896-ban már a hatvanadik évforduló előtt tisztelegtek. A festő élete utolsó éveit bártfai nyaralójában töltötte, ahol kedvtelésből több könnyű akvarellt festett. Kutatóját és szakértőjét, Hoffmann Edithet idézve: „Az egész magyar sajtó meleg hangon méltatta a művész érdemeit, megállapítva róla, hogy a 19. századnak ecsettel dolgozó történetírója volt, ki műveiben halhatatlan emléket állított egy dicsőséges korszaknak.”
Barabás fáradhatatlan, a festészet és a grafika szinte minden műfajára évtizedeken keresztül kiterjedő tevékenysége hosszú időn keresztül példaként és mintaként szolgált az őt követő generációk számára. A halála után minden jelentős újság megemlékezett róla és nem sokkal később emlékkiállítást is rendeztek a tiszteletére. Jól jelzi jelentőségét, hogy bár grafikái a korábban taglalt sérülékenységük miatt csak időszaki tárlaton láthatók, „Galambposta” című olajfestménye a Nemzeti Galéria 19. századi kiállításának szerves részét képezi. Barabás alighanem legismertebb alkotása 1843-ban született, a művész harminchárom éves korában, ám azt megelőzően már többször feldolgozta a témát. Az eredeti mű ugyanis csakhamar olyan népszerű lett, hogy számos másolatot kellett készítenie róla, de a kompozíció azonos mindegyiken: a nőalak ugyanabban a pozícióban, galambbal a kezében ül egy ablak mellett. Nemcsak egy megkapó női portrét látunk, hanem egy különleges, biedermeier szobabelsőt is. Ez az intim szoba értelmezhető egyfajta kalitkaként is, lévén a fiatal nő nyitott ablak mellett ül kezében fehér galambbal, amelynek az egyik szárnya szabad. A biedermeier stílusnak az Osztrák–Magyar Monarchiában volt a legnagyobb hatása és a lakáskultúrából terjedt el a képzőművészetben. A pátoszmentes, békét és nyugalmat árasztó lakberendezési tárgyak kielégítették a feltörekvő polgárság igényeit és nagy hangsúlyt helyeztek a kényelemre. A piros, fehér és zöld szín a nemzeti színeket idézi elénk, amely különös jelentőséggel és gesztussal bírt a nemzeti festészet megteremtésének éveiben, emellett a fehér az ártatlanság színe is. Érdemes összekötni a „Barabás Miklós. A rajz mestere” című kiállítás megtekintését a múzeum állandó kiállításain fellelhető egyéb Barabás-művekkel.
A nagyszerű válogatáshoz kapcsolódóan több, felnőtteknek szóló tárlatvezetést tart a Nemzeti Galéria csütörtökönként – október 5-én, 12-én, 19-én és 26-án 16.00 órától –, illetve szombatonként, október 7-én, 21-én és 28-án 11.00 órától.
Egy rendhagyó tárlatvezetésen is részt vehetnek az érdeklődők Csorba László október 6-i, péntek délutáni vezetett sétáján. A 19. század történelmét, kultúrtörténetét és művészetét egyaránt kiválóan ismerő történész Barabás Miklóst, az embert, a művészt, valamint a közéleti személyiséget mutatja be. A szegény székely család sokadik gyermekeként született Barabást a tehetsége és a szorgalma juttatta odáig, hogy ő lett Magyarországon az első festőművész, aki a családjával együtt kizárólag a művészi honoráriumból meg tudott élni a gyarapodó Pest-Budán. Életútjának fontos jellemzője, hogy feleségét egy svájci francia polgárcsaládból választotta. Vajon milyen közösségek formálták a gyermek, majd a pályakezdő, a fiatal férfi és a sikeres művész világát, gondolkodását, s mit hagyott hátra maga mögött, majd hová jutott el abban a korban, amikor – képein is megörökítve – megszületett a modern Magyarország?
Az aprólékos pontossággal megrajzolt és festett Barabás-képeken a gyermekek is sok bájos vagy épp mókás részletet találnak: képzeletben gondolán, vitorlás hajón, szekéren és szamárháton utazhatnak a művek segítségével, utána pedig virágnyelven szerelmes üzenetet küldhetnek, lakodalomba csöppenhetnek és a 19. századi Budapesten az idén 200 éves Petőfi Sándorral is találkozhatnak az október 7-i, szombat délelőtti programon.
Vegyenek részt ezen a különleges történelmi utazáson és merüljenek el Barabás Miklós szinte egész 19. századon átívelő életművében!