A Nemzeti Filharmonikus Zenekar és elődei az elmúlt száz év alatt több ezer zenésszel – karmesterrel, szólistával – léptek fel. Közülük kértünk fel olyan hazai és külföldi muzsikusokat, akik az együttes visszatérő vendégei: Ránki Dezsőt, Kovács Jánost, Carlo Montanarót és François Leleux-t. Ők ugyanarról mesélnek, mint a sorozat első részének tagjai (az együttes és a magyar zenei élet vezetői): hogy mi volt a legemlékezetesebb élményük a zenekarral kapcsolatban.
Ránki Dezső
„Öt évtizedes közös múltunk van a Nemzeti Filharmonikus Zenekarral, 1970-től – akkor még Állami Hangversenyzenekarként – mostanáig 133 fellépésünk volt együtt, itthon és külföldi turnékon 28 különböző zongoraversenyt játszottunk. Legtöbbször Ferencsik János vezényelt, csaknem félszáz alkalommal (1971-1983), de később majdnem ugyanannyiszor Kocsis Zoltán is. Ha visszagondolok, megszámlálhatatlan emlék jut az eszembe, rengeteg szép koncertélmény, utazások, bonyodalmak, jó, nagyszerű és rossz koncerttermek, felszabadult, élvezetes vagy esetleg feszült hangulatú próbák; vonatozástól, buszozástól elcsigázottan is váratlanul jól sikerült előadások, közös reggelik, vacsorák, beszélgetések. Nagyon jó volt megtapasztalni, ahogy – mert volt ilyen – minden fáradtság, kedvezőtlen körülmény ellenére a zenekar este egy emberként próbált koncentrálni, és sokszor ezeken a koncerteken éreztük magunkat a legjobban.
Csak két élményt említek a sokból: különösen szívesen emlékszem vissza egy nagyon jó spanyolországi koncertre, ahol Ferencsik János ráadásként Kodályt vezényelt a zenekarnak, frenetikus volt. Szintén kedves emlékem (nehéz választani), amikor Genfben Bartók kétzongorás Concertója volt műsoron, a másik zongoránál Klukon Edittel, Kocsis Zoltán vezényelt – aki mással össze nem hasonlítható módon tudta, tanította és vezette Bartók versenyműveit (is) –, és az egész zenekar lelkesen, a legmagasabb szinten játszott. És nem is szóltam az itthoni koncertekről! Megnyugtató érzés, hogy a zenekar 100 év után is töretlenül a magyar zenei élet élvonalának képviselője, további legalább ennyi sikeres évet kívánok a zenekarnak, és benne minden zenésztársamnak!”
Kovács János
„Nagyon régi időkre nyúlik vissza a zenekarral való kapcsolatom. Már főiskolás koromban, sőt talán már konziban elkezdtem nagyon sűrűn látogatni a próbákat. Az ÁHZ próbáin lestem el a legtöbb fontos dolgot, ami a pályához szükséges. Ferencsik kitüntetett olyasmivel, hogy például a Mandarin-partitúrába beírt, mert pátyolgatta a feltörekvő ifjúságot. Egyszer csak az a megtiszteltetés ért, hogy kaptam koncertet is, és elviseltek. Kicsit későbbről megmaradt a fejemben, hogy Lukács Ervin dirigált egy keletnémet turnén, egyik koncerten Csodálatos mandarin-szvit ment, és én partitúrából játszottam a zongoraszólamot, pedig az kutyanehéz, de úrfikoromban még ilyen vakmerőségekre vállalkoztam. Szép lassan tehát beépültem a zenekarba, már ismerősként üdvözöltek.
Egyszer a megbetegedett Lehel György helyett kaptam beugrási lehetőséget egy Dvořák-műsorral, ahol Starker János játszotta a Csellóversenyt. Jutalomból választhattam egy koncertműsort. Kapásból rávágtam Bogár Istvánnak, a zenekar akkori igazgatójának, hogy Bruckner 9. szimfóniát szeretnék dirigálni. Bogár másnap felhívott, hogy nem megy, a zenekar nem vállalja. Eltelt 40 év, betöltöttem a hetvenet, és a Nemzeti Filharmonikusoknál, Herboly Domokosnál bekértem Mahler 9. szimfóniáját – és megkaptam. Most már a zenekar is hozzáérett az ekkora volumenű, „kényelmetlen” művekhez.
Talán két évvel ezelőtt Bartók Magyar képek-előadásunk volt. Készültem a zongoraeredetiből is, meg akartam hallgatni Kocsis Zoltánnal, mert a szerző után ő a második és az utolsó, aki autentikus. Ekkor találtam egy 45 perces műsort, melyben Kocsis Zoltán mesél a Medvetáncról. Nagyon érdekes volt, igazi medvetánccal, meg Stravinsky Petruskájából is szerepelt egy részlet, majd Kocsis bemutatta a zenekari változatot, és láss csodát: az ÁHZ-t vörös lobonccal én dirigáltam. Néztem, és megállapítottam: nem is olyan rossz. Kocsis is azt mondta a végén, hogy tulajdonképpen ez az előadás neki nem volt ellenére.”
François Leleux
„Az első hetem a Nemzeti Filharmonikusoknál Liszt csodálatos, híres Les Préludes-ével telt. Lenyűgözött a zenekar színvonala és zeneisége. Nagyon élveztem, és sokat tanultam tőlük, mintha ők maguk is ismerték volna Lisztet. Ez volt számomra az a pillanat, amikor tudtam, hogy nagyszerű és beteljesedett zenei kapcsolat alakul ki köztünk. Nagyon jól éreztük magunkat együtt, élveztük, mennyire rugalmasan reagál a zenekar minden zenésze. A rézfúvóskar az accelerandóban, a vonósok és a fafúvósok precizitása – élvezet volt!!!”
Carlo Montanaro
„Először is szeretnék gratulálni a zenekarnak, és mindazoknak, akik részesei ennek a csodálatos és fantasztikus közösségnek. Egy fontos mérföldkőhöz, a százéves évfordulóhoz érkeztetek, és büszkék lehettek arra, amit ezalatt csináltatok. A közönségnek mindig jó szórakozást: gyönyörű zenéket, professzionalitást nyújtotok, ezer és ezer koncertetekről nagyszerű emlékeket vihetnek haza magukkal.
Az egyik legszebb emlékem egész bizonyosan az első nap, amikor találkoztunk. A Nyugat lányát próbáltuk. A kórus, a zenekar és a produkció minden résztvevője nagyon rövid idő alatt hozta tető alá ezt a fantasztikus operát, mely őrült közönségsikert eredményezett. És létrejött köztünk egy olyan kapcsolat, ami csak ritkán adatik meg.
A szívemben él a sok-sok év, a közös koncertjeink emléke, az együtt töltött pillanatok: próbák és előadások, a közös nevetések a próbák és a koncertek után – így ma hazamegyek, ha a Nemzeti Filharmonikusokhoz megyek: nem dolgozni, hanem a barátaimmal együtt zenélni, együtt megélni az érzelmeinket, a közönséggel is. Már alig várom a következő közös koncertet – és ez így van minden alkalommal, amikor együtt zenélünk. Ezek számomra óriási pillanatok, amelyek az én életemben is meghatározóak.
Boldog születésnapot kívánok, még két-háromszáz év sikert, és legyetek büszkék magatokra – mert számomra különlegesen fontosak vagytok. Bármire kértek fel, alig várom az együttműködést, mert mindig különleges az az idő, amit veletek tölthetek. Tudom, ez nem egy jól előkészített beszéd, de a szívemből jön. Köszönöm!”
