Az évad legjobb táncművészeként a Magyar Nemzeti Balett Étoile-ja Leblanc Gergely lett, akinek tehetségét többek között az Aranyecsetben, az Elfújta a szélben, a Giselle-ben és a Rómeó és Júliában csodálhattuk meg. Az ősszel Spartacust és a Don Quijote Basilját alakító táncost a szép emlékek mellett a nehéz pillanatokról is kérdeztük.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
– Idén az Étoile, az előző szezonban pedig a legjobb férfitáncosnak járó díjat érdemelte ki. Másfajta „előjogokat” biztosít ez a két cím?
– Az évad férfitáncosát a Magyar Művészeti Akadémia választja ki, az Étoile személyéről viszont az Opera dönt. Nem lehet és nem is szeretek elismeréseket összehasonlítani, egyik sem jelent privilégiumot, mindkettő nagyon fontos számomra. Az Étoile ugyanakkor egy egészen különleges megtiszteltetés, hiszen ezzel a gesztussal azok értékelték a teljesítményemet, akikkel nap mint nap együtt dolgozom.
– Ez a jutalom belépő a következő idény összes főszerepére?
– Korántsem, hiszen az előző időszak munkájáért kaptam és a szezon végéig viselem. A gyakorlatban egyébként ez azt jelenti, hogy minden alkalommal, amikor táncolok, ott szerepel a nevem mellett.
– Korábban megsúgta valaki, hogy Ön lesz az év egyik kiemeltje?
– Nem, és nem is szeretek ilyesmiben reménykedni, nehogy csalódás érjen. Emlékszem, amikor a Csillagóra Gálaesten Ókovács Szilveszter a kezembe adta a mikrofont, hogy mondjak néhány szót, és én csak álltam némán tíz-tizenöt másodpercig, mert meg sem tudtam szólalni. Előzőleg egy duettet táncoltam a Csipkerózsikából Melnik Tatianával, a bejelentéskor éppen a kulisszában álltam, így ott tudtam meg a hírt a színpadon. Az eufória, amit akkor éltem át, még napokig elkísért, sőt még most is érzem, amikor felidéződik az a pillanat. Nehéz átadni, de megpróbálom megfogalmazni, hogy pontosan mit is jelent nekem ez a rang. Természetesen nem azt, hogy mostantól hátradőlhetek, mert elértem a pályám csúcsára.
Az Opera Magazin további cikkeit ide kattintva olvashatja.
Szerintem egy táncos soha nincs készen, mindig van miben fejlődnie, van miért dolgoznia. Az Étoile mégis összegzése és megbecsülése az eddigi erőfeszítéseimnek, egy olyan kitüntetés, ami minden nehézséget, minden álmatlan éjszakát, minden korábbi feszültséget és izzadságcseppet kompenzál – mindent visszakaptam, amit beleraktam a feladataimba. Azt érzem, hogy megérte minden sírás, minden rossz nap, minden munkaóra.
– Sok balul sikerült perce volt az elmúlt tizenöt évben?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt. Mindenki életében vannak ilyen momentumok. A kérdés az, hogy ki tud túllendülni rajta, és kit vág földhöz. Szerencsére én mindig föl tudtam állni.
– Segít valaki kezelni ezeket a nehéz helyzeteket?
– Az együttesben mindig van kihez fordulnom, mindig kapok támogatást. Ha rossz passzban vagyok, van, aki lelket önt belém, akinek elmondhatom a problémáimat. Olyan emberekről van szó, akik végigélték azt, amivel én is küzdök, és van elég tapasztalatuk, hogy támaszt nyújtsanak. Van egy kép az ágyam felett a falon, ami a díjátadón készült. Ez is motivál és erőt önt belém minden nap.
– Ez a fotó, ugye, nem kerül a fiók mélyére az évad végén?
– Nem, dehogy! Az Étoile titulust egy valamiféle elnöki címhez tudnám hasonlítani, amit a viselője akkor is magáénak tudhat, amikor már nincs hivatalban. Egyrészt vitalitást ad, másrészt persze meg kell felelnem és emiatt minimális nyomást is érzek. Kicsit olyan ez, mint amikor egy város jogot kap arra, hogy olimpiát rendezzen, és minden út, minden közterület újjászületik. Bizonyos értelemben én is megújultam: most még több energiát és eltökéltséget érzek ahhoz, hogy jobban dolgozzak. Újra táncolhattam a Spartacus-ban, előttem áll a Don Quijote, és a kettő között pedig Új-Kaledóniában léptem fel.
– A Spartacus a szereposztás miatt jelent újdonságot, a Don Quijote pedig teljesen új produkcióként fut a repertoárban. Hogyan módosult ez a balett a néhány évvel ezelőtti, felújított verzióhoz képest?
– A művet először 1869-ben mutatták be, Marius Petipa írta a szövegkönyvet és készítette a koreográfiát, Ludwig Minkus pedig a zenét illesztette hozzá. Ez a remekmű sokakat megihletett azóta, rengeteg feldolgozása készült el. A hazai variánst először ifj. Harangozó Gyula alkalmazta színpadra Pongor Ildikóval és Fajth Blankával. Én is táncoltam ennek a felújított verzióját, amikor az első évadomat töltöttem az Operában…
– …és megkapta a legjobb pályakezdőnek szánt díjat is…
– …amire nagyon büszke vagyok! Visszatérve, az eredeti, Petipa által koreografált verzió adja minden feldolgozás vázát, viszont nagyon sok apróságon alakítanak a jelenkor koreográfusai. Módosulnak a táncok, a köztes jelenetek, a színészi játék, de a stílus és a karakter minden Don Quijotéban nagyjából ugyanaz marad. Én is megpróbálom tovább építeni azt a Basilt, akit eddig alakítottam. Nem felejtem el, nem lesz egészen új, mégis egy másik karakterrel találkozhatnak majd a nézők.
– Milyen az új Basil?
– Jó néhány év telt el azóta, hogy utoljára táncoltam ezt a figurát, közben én is változtam, Basil egyénisége is sokkal magabiztosabbá érett bennem. Amikor korábbi felvételekről visszanéztem magam, feltűnt, hogy az előadásomban némi félénkséget láttam. Ha egy táncos nem elég karakán, nem elég határozott egy szerepben, azt a közönség is azonnal érzi.
– A balett cselekménye Basil és Kitri szerelme köré épül, megtartva Miguel de Cervantes regényének emblematikus jeleneteit…
– Igen, de ez a darab véleményem szerint egyáltalán nem a történetről szól, hanem inkább hangulatokról, érzésekről, a tánc szeretetéről, élvezetéről… Ehhez igazodnak most a megújult jelmezek és a díszlet is. Ezt a variációt az orosz Michael Messerer koreografálta, de az ő eredetijéhez képest is van néhány eltérés. Annak ellenére, hogy minden fontos Don Quijote-jelenet, például a Petipa-féle grand pas de deux is benne van, több részletben egészen új megoldásokra számíthatnak az előadások befogadói.
– Igaz, hogy az apró módosításokat egy korábban betanult műben lényegesen nehezebb átírni, mint egy új koreográfiát betanulni?
– Éppen erről szólt a mai napom: a balettmesterrel egy régi berögződést próbáltunk kimetszeni és az új mozdulatra kicserélni. Rengeteg munka. A darabok általában „az izmokban rögzülnek”, olyan sokszor gyakoroljuk és táncoljuk őket előadáson, hogy gondolkodás nélkül is benne van a testünkben. Most egy ilyen mély tudást kellett felülírni.
– Van erre valamilyen speciális módszer?
– Nincs semmilyen csodaszer. Be kell menni a terembe és meg kell dolgozni érte. Ez a siker titka. Semmi más.
