Három alkotó kapott mesterművészi címet a Magyar Opera Napja alkalmából, kiemelve ezzel a dalszínház Kossuth-díjas örökös tagjainak páratlan életművét.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
Hágai Katalin balettművész számára az Operaház épülete szentély, a művészet hitvallás, a tánc pedig a legcsodálatosabb hivatás. „Ezért minden nap alázattal léptem be ebbe a csodálatos épületbe és a balett-terembe. Én ebben az együttesben és a hazai repertoárban (amelyet Harangozó, Seregi, Pártay, Keveházi, ifj. Harangozó, Fodor és Róna neve fémjelez) találtam meg leginkább azt, ami hozzám a legközelebb állt: a szerepformálás szépségét, amelyen keresztül érzelmeket közvetíthettem olyan csodálatos szerepeken keresztül, mint például a Mandarin lány, Swanilda, Seherezádé, Júlia, Flavia, Titánia, Sylvia, Diana, Makrancos Kata, Anna Karenina, a Zorba című darab özvegye, a Hófehérke mostohája, a Próba Mária Magdolnája.
Ezenkívül számos külföldi koreográfus darabjának főszerepe (Hamupipőke, Odett–Odília, Zaréma, Tatjana) adott lehetőséget a művészi fejlődésre és arra, hogy lélektől lélekig juttassam el a mély és őszinte emberi érzelmeket.
Örömtáncos voltam, és ez sokszor átsegített a nehézségeken.
Ezt a lelkesedést, küldetéstudatot sikerült mindvégig megőriznem, egészen a búcsúelőadásomig. A bennem élő hitet, elhivatottságot és tapasztalatot szívesen adom át most is azoknak a táncosoknak, akik ezt igénylik.
Ideális esetben egy színházban együtt lüktetnek a szívek, a művészek, a vezetők és a háttérben segítők egy nemes célért közösen, egymást segítve hozzák létre a csodát. Mindig is hittem abban, hogy bármilyen közegben megvalósítható az egymásra figyelés és az összetartozás fontos élménye. Ezt a »szakmaicsalád-érzést« adta meg számomra az Opera balettegyüttese, ahol bíztak bennem, és ha arra volt szükségem, bíztattak, szerettek és értékeltek. Ezért, amikor lehetőségem lett volna külföldre szerződni,
az anyagi csábítás ellenére itthon maradtam.
Pályám során számos rangos díjjal jutalmaztak, ami mindig erőt adott a további utamon. De az a pillanat, amikor megtudtam, hogy az általam is nagyra becsült és csodált operaházi örökös tagok maguk közé választottak, majd megkaptam a Mesterművész címet, leírhatatlan érzés volt. A legértékesebb elismerés, amit egy alkotó kaphat!”
Volf Katalin balettművész így nyilatkozott: „Nagy megtiszteltetés számomra, hogy a régi kollégáim, ezek a nagy formátumú művészek beválasztottak maguk közé. Tulajdonképpen ez a legnagyobb elismerés, amit valaha kaptam, mert azoktól érkezett, akik nap mint nap szembesülnek a szakma nehézségeivel. Úgy gondolom, hogy ez az elismerés nem a múltat élteti, hanem a jelent és a jövőt. Példát mutat a most szakmailag felnövekvő hazai balettművész nemzedéknek.
Az Operaház az én időmben egy fantasztikus közeg volt. Gyerekkorom óta ismertem mindenkit, sok táncossal egy iskolába jártunk, az összetartozás érzése nagyon erős volt. Akadtak kevésbé felhőtlen pillanatok is, de amikor kimentünk a színpadra, egyszerre dobogott a szívünk. Nagyon szerettem ebben a gyönyörű színházban dolgozni, ahol sok szeretet és családias hangulat vett körül, ráadásul jeles hazai és külföldi koreográfusokkal és balettmesterekkel dolgozhattam együtt.
Nincsenek beteljesületlen vágyaim.
Harminc év alatt minden főszerepet eltáncolhattam, köztük egyik legkedvesebb szerepemet Seregi László Júliáját huszonöt esztendőn keresztül. Magyar vagyok, ez az én hazám, itt szeretek lenni. Az élet kiszámíthatatlan, de a türelem, a szorgalom, a kitartás, az alázat és egy csipet szerencse mindig jó útra terel.”
Kovács János karmester számára az öröm mellett nagyobb megfelelési vágyat is jelent a mesterművészi cím.
„Akinek ennyi plecsnije van, annak nagyon ki kell tennie magáért. (Nevet.)
Természetesen megtiszteltetés, hogy olyan művészek közé kerülök, akik valóban kiemelkedőek voltak. Egy díj esetében mindig felmerül a kérdés, hogy az átadók tisztában vannak-e azzal, hogy kinek ítélik az elismerést, ezért számos cím hitelessége megkérdőjelezhető. Ezért is kiemelkedő jelentőségű számomra, hogy Örökös tag lehetek, mert ez a csoport maga választja meg tagjait, és ha az ember elér egy bizonyos kort és rendelkezik Kossuth-díjjal, Mesterművésszé válik. Ez egy tisztességes irány.
Pályám során a mentoraimon (Békés Andráson, Kovalik Balázson, Kóródi Andráson, Simon Alberten) kívül a legtöbbet a feleségemnek, Sudlik Máriának köszönhetek, aki színpadi zseni volt. A legfontosabb dolgokat tőle lestem el, annak ellenére, hogy ő énekes volt, én pedig karmesterként tevékenykedem. A színházi munka ebből a szempontból nem választható szét. A zenekari tagok és az énekesek is érzékeny személyiségek.
Egyébként most, hogy betöltöttem a hatvanötöt, rám tört a kapuzárási pánik, és nem a tavaly novemberben fellépő kardiológiai problémák miatt. A betegségnek nem tulajdonítok nagy jelentőséget, hiszen egyszer már voltam életveszélyben. Túléltem és megyek tovább. Hozzá kell tennem, hogy elképesztő mennyiségű szeretet zúdult rám akkor, ami nagyon jól esett.
Ami inkább aggaszt, az az, hogy rájöttem, hogy sok mindent nem tudok még.
Az előadandó művekkel való kapcsolatom közelibb lett, mélyült talán, de vannak olyan világhírű, elismert zeneszerzők is, akiknek a kompozícióival nem tudtam eleget foglalkozni. Szeretném megismerni az ő darabjaikat is, és jó lenne új tapasztalatokat szerezni. Ez a vágy tart életben.”
