A világhírű katalán rendező, Calixto Bieito először dolgozik Magyarországon. Az 1999-ben Spanyolországban bemutatott Carmenje már a hivatkozási alappá vált. A rendezés azóta bejárta a fél világot, most pedig végre magyar művészekkel kel életre június 25-én a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon.
– Több mint húsz évvel ezelőtt kezdődött a kalandja a Carmennel, de azóta sokat változott a világ. Mik voltak az érzései az operával kapcsolatban akkor, és mik most?
– Nem emlékszem már pontosan az érzéseimre, amikor először állítottam színre Bizet operáját. Úgy képzelem, hogy a felfedezés, a tanulás, a kíváncsiság körül forogtak a gondolataim. Az egész munka egy hosszú utazással kezdődött Marokkón át, illetve a spanyol-marokkói határ környékén. Az egyes számú kulcsszava ennek az előadásnak a határ, a szó számos értelmében:
az élet, az érzelmek, a társadalom határán járunk. A testek, a gondolat, az alkotás szabadsága is megjelenik benne. És az álmoké.
– Nem titok, hogy Ceuta, a spanyol-marokkói határváros erősen hatott a színrevitelre. Milyen emlékeket őriz a városról?
– Az utazás, a mozgás közben lévő emberekre emlékszem. A senkiföldjére. Egyszerű, otthonos tárgyakra. Rohanó embercsoportokra, egyenruhákra. A hőségre.
– Ma a határok, a kerítések egészen mást jelentenek, mint akkor. A rendezőnek kell mindezzel foglalkoznia?
– Nem gondolom, hogy a határok sokat változtak volna az elmúlt húsz évben, csupán a technológia és az ellenőrzési rendszerek fejlődtek. Azt, hogy a néző az akkori és a mai világ között teremt-e kapcsolatot, teljesen rá bízom. Én csupán azt vittem színpadra, amit ott láttam, illetve amit annak alapján elképzeltem.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
– Az előadás minimalista, látszólag egyszerű vizualitással dolgozik: egy majdnem üres teret látunk egy spanyol zászlóval, aztán autókat, meg persze az ikonikus fekete bika körvonalait magasan a háttérben. Milyen következményeket hordoz ez a különös tér a szereplőkre nézve?
– Ebben az üres arénában a karakterek teljes expresszivitással fejezik ki az érzéseiket és a gondolataikat. A szabadságuk a testükből, a hangjukból, a mozgásaikból, a képzelőerejükből fakad. A tér rendkívül szuggesztíven hat a vágyaikra és a belső álmaikra.
– Calixto Bieito munkáiban gyakran megy szembe az operajátszás kliséivel. A Carmen esetében mi volt az, amitől mindenképp meg akart szabadulni?
– Sosem határozom meg magamat úgy, mintha valami ellen dolgoznék. Az én feladatom mindig megérteni, észrevenni, felfedezni, kifejezni azt, amire szükség van… És mindig ugyanúgy is kezdődik: a csodálattal a zene, a szereplők, a történet iránt. A többi már jön magától.
– Egy olyan, a kánonban előkelő helyen szereplő opera esetében, mint amilyen Bizet műve, az énekeseket nehéz meggyőzni arról, hogy a hagyományos koncepciótól eltérjenek?
– Ami az énekeseket illeti, nekem nem feladatom meggyőzni őket, sokkal inkább a gondolatok, ötletek megosztásáról, majd közös fejlesztéséről van szó; arról, hogy segítsem őket erősebbé válni. Az általunk ismert hagyományok is csupán értelmezések, mi pedig ezeket gondoljuk tovább közösen.
Carmen opera bemutató – Margitszigeti Színház június 25. és 27. A Papageno szerkesztősége a jegyvásárláshoz a hírleveles olvasók részére kedvezményes kódot küld: MARGITSZIGET50 (www.margitszigetiszinhaz.hu)
