Hogyan kezdjük el illemre tanítani, és megszerettetni a színházat a gyerekeinkkel? Milyen ruhát adjunk rájuk: kényelmeset vagy elegánsabbat? Hogyan vigyük ki a legdiszkrétebben az idő előtt elfáradt csemetét az előadásról? Schiffer Miklós stílusszakértő válaszol.
– Hogyan öltöztessük a kisebbeket, ha színházba visszük őket: inkább kényelmesen, vagy mindenképp ragaszkodjunk az eleganciához az ő esetükben is?
– Ez nehéz dolog. Egy gyerekkori emlék jut eszembe. Amikor a szüleim először vittek el az Operaházba, később az Erkel Színházba, vettek nekem egy gyereköltönyt. Nagyon utáltam, egyáltalán nem volt jó élmény. A kislányoknak könnyebb: egy csinos kis szoknya egy szép blúzzal és egy lakkcipővel igazi hercegnős megjelenést kölcsönöz, amit ők élveznek is. A fiúgyerekek viszont nem kedvelik az alkalmi viseletet, nem érzik komfortosnak. Szerintem egy kis fehér ing és egy kék nadrág megfelelő a számukra. Az a baj, hogy vagy olyan erőltetett szabályokat próbálunk felidézni, amik már régen nincsenek, vagy azt mondjuk, hogy a szülők stílusához illeszkedve jelenjenek meg a gyerekek is. De ha a szülők szerint a pulóver és a farmer megfelelő a színházban, mit várjunk a gyerekek öltöztetésétől?
– Mit gondol, hány éves kortól érdemes vinni a gyerekeket Operába, színházba?
– Egy klasszikus, két-három felvonásos előadásra 14-16 évesen. Úgy gondolom, hogy ez már a kis felnőttkorhoz tartozik, amikor már nem csak, hogy eljönnek a színházba, de élvezik is. Talán ekkortól szívesebben is öltöznek fel. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy az érettségire a fiúk hajlamosak „tanyasi stílusú” nadrágban és viseltes ingben elmenni, hiszen utálják a formalitást. Az öltözködési kódok elfogadása inkább a gimnázium után alakul ki.
Nemrég Olaszországban láttam egy nyári esküvőt. Ebben a jó melegben is minden kisfiún hosszú nadrág és fehér ing volt, a kislányokon pedig csinos nyári ruha, tehát ott ez jobban benne van a kódrendszerben. Nálunk megengedőbbek e tekintetben. Egyébként nemcsak az Operában jelent ez problémát, a kőszínházak vezetői is meg vannak lepődve a közönség öltözetén. Hozzáteszem, a nézők öltözéke sokszor a darabok hangvételét is követi.
Egy kortárs műnél a befogadó nem feltétlenül érzi azt a fajta elvárásrendszert, ami a kiöltözés felé vinné.
– A szülők hajlamosak eltúlozni a gyerekek alkalmi öltözékét – sok a flitter, a tüll, a habos-babos megoldás.
– Igen, egyik véglet sem jó – az se, ha koszos tornacipőben van a kicsi, és az se, ha ráerőltetjük az ünneplőt. Nem jó, ha úgy érzi magát, mint egy jelmezbálban. Ne ragadjuk ki a gyereket abból a világból, ami az ő valósága, mert nem fogja magát jól érezni. A cél nem az, hogy a gyerek habos-babos ruhában legyen, hanem az, hogy megszeresse a színházat, a táncot, a zenét.
– Mennyiben lehet szempont a gyerekek öltöztetésekor, hogy interaktív-e az adott darab? Ha bevonják őket is az előadásba, nem biztos, hogy praktikus a 100% poliészter, tüllel tűzdelt ünneplő…
– A kislányoknál van egy életszakasz, amikor a tüllös ruha megkerülhetetlen. Én még nem láttam olyan kislányt, akinek ne lett volna hercegnős időszaka. Ez egy pár évet jelent, ekkor úgysem vesz fel mást. A fiúknál nincs ilyen, nekik a praktikum, a kényelem a fontos, sokszor azt sem tudják, miben vannak pontosan. Egy kislány, ha megkérdezik, mi van rajta, elmeséli, hogy ez egy babakék ruha, egy fekete lakkcipő, a fiú meg annyit mond: ruha. Az a véleményem, speciálisan az Operáról beszélve, hogy bizonyos zenedrámák – és most biztos lesz olyan zenepedagógus, aki ezért megdorgál – nem a nyolc-, kilenc-, tízéveseknek valók. Egy balett talán hamarabb leköti a gyerekeket a vizualitásával.
– Térjünk át a viselkedésre: hogyan és mikor kezdjük el illemre tanítani és a színházba járásra nevelni a gyerekeinket?
– Minél hamarabb. Nagyon fontos lenne megtanítani a gyerekeket csókolomozás helyett magázódva köszönni, és itt most nem a mások előtt történő kioktatásra gondolok, mert az sem visz előre. El kell mondani nekik többször, meg kell beszélni velük, hogyan kell köszönni. Szerintem nem lehet elég korán kezdeni. Természetesen vannak olyan családok, ahol ez magától értetődő, és olyanok is, ahol soha nem is hallottak erről.
– Gyerekkel, főleg egy óvodáskorúval mindig rizikós egy ilyen eseményre elmenni, ők nem feltétlenül érzik az arányokat, hangoskodnak, kommentálják az előadást. Ön szerint mennyire fér bele, hogy a gyerekek közbeszóljanak, reagáljanak a látottakra?
– Teljes mértékben, hiszen egy ilyen előadás azért van, hogy a gyerek minden érzékszervével megélje azt. Mi, felnőttek is kommentálnánk olykor-olykor a produkciót, de nem tesszük, mert tudjuk, hogy nem illik. A gyereket viszont ne szorítsuk bele ebbe! Hadd élvezze, hadd mondja, hogy „Gonosz vagy!”, „Ne csináld!”, „Ez az!”, mert ez azt jelenti, hogy magával ragadta, amit látott, nem hagyta hidegen, ő is része volt az előadásnak. És ha ilyenkor rászólunk, hogy: ne mondd, ne hangoskodj, akkor megfosztjuk a lényegtől. A színház élménye legyen varázslat a gyereknek.
Ez a zárt, szűk valóság adja az izgalmát egy előadásnak, amit a gyerek csak akkor fog megérteni, ha odaképzeli magát a színpadra.
– Hogyan vigyük ki a legdiszkrétebben az idő előtt elfáradt gyereket az előadásról?
– Más egy klasszikus és más egy gyerekelőadás, ez utóbbin szerintem kevésbé fárad el, mert leköti. Az opera nagyon tág műfaj. Vannak jól emészthető, muzikális, dallamos darabok, és vannak olyanok, amiket csak a nagyon képzettek értenek. Utóbbira szerintem egy gyereket nem szabad beültetni. Nem gondolom jónak azt sem, hogy bérlettel rendelkezőként a csemetét is mindig visszük magunkkal, hallgattatjuk vele azokat az operákat, amelyek egy felnőttnek is nehezek. Szerintem ez nem hozza meg benne az érzést, hogy Operába járni jó. Hogy vigyük ki diszkréten a gyereket az előadásról? Nos, erre túl sok módszer nincs. Ha bent ülünk a sor közepén és a kicsi elkezd hisztizni, sírni, rosszalkodni, ki kell menni vele. Elöl az anyuka, mögötte a gyerek, vagy a karunkba is fel lehet venni, ha úgy praktikusabb.
– Ha egyszer kimentünk, ne menjünk vissza?
– Nem megyünk vissza. New Yorkban, a Metropolitanben is ezt tapasztaltam: aki kimegy, annak vissza nem lehet jönni, hanem van egy vetítőszoba, olyan, mint egy kis moziterem, ahol élőben megy az előadás. Itt tehát az is tudja követni az eseményeket, aki valamilyen oknál fogva elhagyta a nézőteret.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
