Jelenleg az István, a király-, A denevér-, A cigánybáró- és A varázsfuvola-rendezése van műsoron. A kilencvenedik születésnapjához közeledő Szinetár Miklóssal azonban nem „aktualitásokról”, inkább rajongott műfajáról, az operáról beszélgettünk. Gyerekként lett azonnal a rabja, a Faust által. Az első élmények mindenképpen meghatározóak, mondja, de szerinte az operához való kötődés afféle velünk született adottság. Érzék, egyfajta készség is kell hozzá. Ami viszont nem egy „zárt készség”, hiszen a világon sok millióan nyitottak rá.
– Kiváló színházi rendezők, filmesek sora vallja, hogy operát színre vinni, megfilmesíteni a szakma, a hivatásuk csúcsa. Ön is így van vele?
– Ahány rendező, annyiféle elképzelés létezik arról, hogy mi az operarendezés. Van, aki egyszerűen híven interpretálja azt, ami a kottában le van írva, a bejegyzett instrukciókat is követve. Más teljesen kiforgatja a darabot, és a személyes mondandóját óhajtja a központba helyezni. E két véglet között van még harminc-negyvenféle felfogás. Én szerencsére többségében remekműveket rendezhettem, és az volt a feladatom, hogy mind hívebben tolmácsoljam a gondolatiságukat. Egy remekműben pedig nagyon sok gondolat van, így azokat igyekeztem aktuálisan megfogalmazni, hozzátéve persze azt is, ami mindebből az enyém. Soha nem törekedtem a darabok megváltoztatására, meghamisítására. Kevésbé értékes művekre ez nem vonatkozik, ilyenkor a rendezőnek „meg kell mentenie” az előadást. Egyes barokk operák például zeneileg kiválóak, de a szövegük finoman szólva naiv. Ott a rendezőé a teljes szabadság, hogy a javukra változtasson.
– A különböző műfajok, részterületek ismerőjeként mit gondol, az opera miben kíván eltérő hozzáállást, másfajta megközelítésmódot?
– Abban a fajta rendezésben, amit én művelek, a prózával szemben alapvető különbség, hogy az opera esetében a rendező teljesen ki van szolgáltatva a karmesternek. Én ugyanis elsősorban tartalmakat rendezek az énekeseknek. Ha ezek a tartalmak nem szólalnak meg a karmester irányította zene által, az én munkám szinte feleslegessé válik. A prózában magam határozom meg egy jelenet ritmusát, hangvételét. Az operában ezt nem lehet, ott a ritmus és a „hangvétel” is adva van. De értelmezni kell azt, ami le van írva. Ha tudnék vezényelni, legszívesebben minden darabomat eldirigálnám.
Meggyőződésem, hogy az lenne az igazi, ha a karmester és a rendező egyazon személy lehetne.
Az operánál – különösen Mozartnál, Wagnernél – rendkívül fontos, hogy az előadás modern és korszerű legyen. De a színészi alakítás tekintetében kell megfelelni a mai nézők igényeinek, nem külsőségekkel és trükkökkel.
– Első televíziós operafilmje 1963-ban az Antoine de Saint-Exupéry kisregényét feldolgozó Éjszakai repülés volt. Mit hozott ez a fajta úttörése?
– A televíziónál dolgozva mindenképpen szerettem volna kezdeni valamit a kedvenc műfajommal is. Blum Tamás ajánlotta Dallapiccola egyfelvonásosát. Az operafilm teljesen más műfaj. Az operák többségénél a nézőtérrel való kapcsolat döntő, mert a közönség mindig szereplője és alakítója az előadásnak. A filmnél ez nincs így. A film viszont az asszociációk abszolút szabadságát adta számomra. Számos operafilmet rendeztem, amelyekben sok olyasmit szükségesnek tartottam és megengedtem magamnak, amit a színházban messze elkerültem. Az Éjszakai repülés viszont kifejezetten naturális film lett. Legalábbis – az éneklés ellenére, azzal együtt – úgy tett, mintha realista lenne.
A Fidelio, Hoffmann meséi vagy A kékszakállú herceg vára esetében már nem a realitásra törekedtem. Igyekeztem kilépni a keretek közül, bennük a szabad asszociációk domináltak. Az Éjszakai repülés volt a Magyar Televízió első operafilmje. A kor legkiválóbb operaénekesei működtek közre benne; és láthatjuk, hogy Simándy József, Ilosfalvy Róbert, Házy Erzsébet, Radnay György milyen nagyszerű színészek is voltak. A maga módján világelső kezdeményezésként ez indította el a Zenés TV Színház sorozatot, amely tíz év alatt ötven opera- és operettfilmet eredményezett.
– A Così fan tutte a legkedvesebb operája?
– Mozart az abszolút kedvencem, a zenés színpadra írt legnagyobb remekműnek a Figaro házasságát tartom, de rögtön utána jön az ezerarcú Così. Ha Mozartot rosszul játsszák, mondjuk, kapunk egy karmestert, aki nem elsősorban a tartalomra figyel, hanem csak a finom stílusra, eltartott kisujjal az ízlésességre, zenei tökéletességre törekszik, akkor vége, unalomba fullad az egész. Mozart azt tudta, amit a drámairodalomban Shakespeare vagy Molière: karakterei egyszerre vonzóak és taszítóak, jók és rosszak; mindenkinek ugyanakkor igaza is van és nincs igaza…
Nagyon szeretem, sokat rendeztem Madách Imre Tragédiáját. Az is arról szól, hogy Lucifernek az elejétől a végéig mindenben igaza van; csak egyben nincs. Mert érdemes élni. Van értelme. Ez az a gyönyörű ellentmondás, ami annyira foglalkoztat.
A Così fan tutte végkicsengése olyan, mint a Figaro fináléja: ilyen a világ, mi, emberek esendőek vagyunk. Ennek ellenére élünk, élnünk kell, és olykor diadalmaskodhatunk.
A párok visszatalálnak egymáshoz, de azért ott marad a kérdés: vajon nem az volt-e az igazi kapcsolat, ami rövid időre kialakult a csere folytán? Mozart csupa kérdőjel és felkiáltójel. Egyszerre komikus és tragikus. Ez Mozart szauna-hatása: egyik pillanatról a másikra jéghidegből a tűzforróba visz, aztán vissza.
– Mely rendezései álltak legközelebb a vágyott ideáihoz?
– Az elsőszámú kedvencem, amely talán a csúcs-előadás volt számomra, a többször felújított Così fan tutte. Szerettem a Szegedi Szabadtéri Játékokon több nyáron át játszott Turandotot. Puccini operáját később Új-Zélandon is színre vittem. Az operafilmjeim közül büszke vagyok a Háry Jánosra, ami nagy sikerrel ment a mozikban és Kodálynak is a kedvence volt. A televíziós feldolgozásokból a Fideliót tartom a legtöbbre, prózai rendezéseimből a Tartuffe-öt. Az operettek sorából kiemelném A víg özvegyet, amit megrendeztem Budapesten, Veszprémben, Szentpéterváron és Alma-Atában (Almatiban) is. A budapesti változata kétszáz előadást élt meg Japánban.
– Az opera egy szempontból változatlan: a remekművek soha nem lesznek könnyíthetők, felgyorsíthatók, rövidíthetők. Mindig is minőségi időt, türelmet, odafigyelést fognak követelni a befogadóktól. Gyors és felszínes webes korunkban milyennek látja a jövőjét?
– Biztatónak. Annyiszor temették már az operát, de nem halt ki. Kétségtelenül rétegműfaj, világviszonylatban viszont egy sokmilliós rétegműfaj. Pusztán klasszikus értékként kezelve múzeummá válhat, ugyanakkor kétségtelenül vissza kell találnia önmagához. A Verdi-slágereket az utcán is énekelték, ahogy nálunk a „Meghalt a cselszövőt”, Wagnernek rajongóköre volt… A kortárs operáról ez nem mondható el, a szerepkörét átengedte a musicalnek. A kortárs zene csak egy szűkebb körhöz szól, nem alkalmas arra, hogy tömegeket szólítson meg. Évtizedek óta él a remény, hogy az emberek majd hozzászoknak, de ez máig nem történt meg. Az emlegetett remekműveknek viszont mindig lesz közönsége.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
