Lukács Gergely tubaművész 24 éves, de már annyi minden történt vele, hogy azt egy érettebb korú zenész is megirigyelhetné. Jelenleg is tanul, koncertezik, mesterkurzust tart és jótékonysági hangversenyt szervez. A Zeneakadémia előtt találkoztunk, majd egy közeli sörözőbe vettük az irányt, ahol nem egy „ifjú tehetséggel”, hanem egy kiforrott művésszel beszélgethettem.
– Este fél 8 van, próbáltatok ilyen késői órán?
– Nem, most már csak egyedül gyakoroltam.
– Mire készülsz éppen?
– Február 24-én lesz egy érdekes koncertünk az Óbudai Társaskörben, ahol átiratokat játszunk izgalmas hangszerelésben. Két együttes lesz a színpadon egymást váltva, köztük a mi négyesünk is, a Heavy Brass Guys Tuba Quartet.
– Jó kis név, nem túl megszokott egy klasszikus zenei formációtól.
– A kvartett története is rendhagyó. Hobbyegyüttesként indultak anno, az alapító, Jens Christian Clausen műkedvelő zenész, aki főállásban mezőgazdasággal foglalkozik. Ő jó kapcsolatban állt a jelenlegi művészeti vezetővel, Adamik Gáborral, és elhatározták, hogy Zala megyében, Karmacson összehoznak egy ilyen kvartettet, csupán az örömzenélés kedvéért. Én hat évvel később csatlakoztam hozzájuk, nem is laktam messze tőlük, hiszen zalaszentgróti vagyok. Eleinte főleg a környéken léptünk fel, ifjúsági házakban, fesztiválokon, majd az egész komolyabbra fordult, és már az egész országban koncerteztünk.
Célunk az, hogy megismertessük és megszerettessük a tubát a fiatalokkal.
Ez legtöbbször átiratokkal történik, hiszen a hangszerre írott zeneirodalom nem nagy, a kvartett-felállás is kihívás. Igyekszünk népszerűbb darabokat választani, amelyek már nem feltétlenül csengenek ismeretlenül, a szokatlan hangszerelés pedig mindig érdekes.
– Hogyan rakjátok össze egy-egy koncert programját? Főleg, ha – mint most –, más zenészek is fellépnek?
– Az első impulzus általában az, hogy valamit nagyon el akarunk játszani. Majd megnézzük, hogyan kivitelezhető mindez. Én is szoktam átiratokat készíteni, már csak költséghatékonyság miatt is. (Nevet.) A mostani felkérés Tóth Lászlótól, a Budapesti Filharmóniai Társaság elnökétől érkezett, aki korábban egy kiállításmegnyítón már hallott minket. Ő szeretett volna egy farsangi kamarakoncertet, ahol érdekes megközelítésben szólalnak meg máshonnan már ismert művek. Adott volt a feladat, összejöttünk, és közösen alakítottuk ki a műsort, mindenki hozhatta saját ötletét, nagy nyomás ilyenkor nem létezik.
– Biztosan sokszor megkapod a kérdést, miért éppen a tuba?
– Erre nagyon könnyen tudok válaszolni. Öt éves koromban történt, amikor anyukám biciklivel vitt éppen haza, hogy megpillantottam a nagy piros betűkből álló kiírást egy épület ajtaján. Én nem is láttam távolról a szöveget, de mindenképp el akartam olvasni, ezért közelebb mentünk: pótjelentkezést hirdettek a helyi zeneiskolába. Akkor még azt sem tudtam, hogy az micsoda, de elhatároztam, hogy bizony, ide be fogok iratkozni. Ez így is történt, és nagyon élveztem azt, amit ott tapasztaltam: a könnyed, játékos bevezetést a zene világába. 8 évesen kellett hangszert választanunk. A tanárok játszottak egy rövid darabot az összes hangszeren, nekünk ezek után kellett eldöntenünk, hogy milyen irányba megyünk tovább. Nem tudom, miért, de a tuba rögtön megtetszett.
Tekintélyt parancsoló mérete és mély, öblös hangjai után úgy éreztem, hogy ez az enyém.
Először tizenhárom éves koromban vettem a kezembe a tubát, a megelőző öt évben csak felkészítettek erre a nem mindennapi hangszerre.
– Hogyan derült ki a különleges tehetséged?
– Szerencsémre nagyon hamar. Az akkor frissen végzett zenetanár, Johann Attila kezdett el velem foglalkozni, akinek feltűnt, hogy van érzékem a zenéhez. Többek között ő volt az, aki a fejlődésem fokozatosságát tartotta szem előtt, hogy ne legyenek rossz beidegződéseim, amikor először játszom a hangszeren. Végig figyelt rám az egész tanítási folyamat alatt, hogy minél többet többet tudjak kihozni magamból. Nagyon sokat köszönhetek neki, ő indított el a pályán. Innen aztán egyenes út vezetett a Bartók Béla Zenei Szakközépiskolába.
– Nem sokkal később a betegséged sajnálatos módon megakasztotta ezt a fejlődési folyamatot. Hogy gondolsz vissza erre az időszakra?
– Elsőre biztosan furcsa lesz hallani, de sokat köszönhetek ennek a periódusnak. Korábban többször is félrediagnosztizáltak, mire kiderült, hogy rákos vagyok. A mai napig emlékszem Dr. Ottófy Gábor mondatára a pécsi kórház intenzív osztályán: „Van egy jó és egy rossz hírem. A rossz az, hogy egy bazi nagy daganat van a mellkasodban, a jó hír az, hogy meg fogunk gyógyítani!”
– Azt érzem, hogy jó atmoszférája van ennek a mondatnak, elvonja a figyelmet a rosszról és bátorságra ösztönöz.
– Igen, ez valóban így van. Soha nem volt kétségem afelől, hogy meg fogok gyógyulni, és folytatni tudom a zenészi pályafutásomat. Pedig nem volt egyszerű végigmenni a stációkon, a kemoterápiától az őssejt-beültetésig. Voltak nagyon kemény periódusok, de úgy éreztem, hogy mindazzal, ami velem történik, csak tanulok és erősebb leszek. Ma már látom a humoros oldalát is a nehéz szakaszoknak, például azt, amikor egy steril szobában vártam a beültetésre…
– Meglepő, hogy milyen lelkesen beszélsz erről a kemény időszakról.
– Igen, mert rengeteget kaptam ettől a betegségtől, ma nem lennék ugyanaz az ember, ha mindez nem történik meg velem. Azóta sok mindent megtudtam a betegségről, többeket megismertem, akik szintén ezen estek át. Kötelességemnek érzem, hogy ma is segítsek, ahogy tudok.
– Mennyi idő esett így ki a zenélésből?
– Úgy fél év. Eleinte persze nagyon gyenge voltam, de fokozatosan erőre kaptam és hamarosan már koncerteztem is.
– A következő fontos állomás a Zenekadémia, majd kicsit később a Virtuózok. Ez utóbbi hozta el az igazi ismertséget számodra.
– Igen, ez valóban így történt, de nekem sokkal fontosabb, hogy magát a tubát népszerűsíthetem. Meg vagyok győződve arról, hogy ez a csodálatos hangszer méltó a megismertetésre. Többek között ezért is volt nagy szó, hogy bekerültem a döntőbe, ahol két énekessel versenyeztem, mert így megmutathattam, hogy mire képes igazi szólóhangszerként a tuba.
– Említetted, hogy nem túl sok eredeti mű született tubára. Tudnál említeni egyet közülük?
– Hogyne, ott van például John Williams vagy épp Ralph Vaughan Williams tubaversenye.
– Szimfonikus zenekarban is játszol.
– Igen, az Óbudai Danubia Zenekarban. Épp most készülünk egy nagyon érdekes koncertre február 28-án, ahol többek között Sosztakovics 4. szimfóniáját adjuk elő Hámori Máté vezényletével.
– Ebből a sok különböző dologból, amiket említettél, melyik áll hozzád a legközelebb? Vagy kérdezhetném akár úgy is, hogyan szeretnéd magad látni úgy tíz év múlva?
– A legfőbb vágyam, hogy szólista legyek. Persze emellett érdekel sok minden más is. A kamarázás és a nagyzenekari élet is legalább ennyire izgalmas, csapatban alkotni mindig különleges élmény, csak ilyenkor más szempontokra figyel az ember. Rendszeresen fellépek külföldi zenekarokban is, hamarosan Christian Thielemann-nal fogunk együtt játszani Stuttgartban. De a lényeg ilyenkor sem én vagyok, hanem maga a hangszer, aminek minél több új oldalát szeretném megmutatni a közönségnek.
