Egy olyan embert hoztam ma nektek, akinek óriási tudása van nemcsak a zeneművészet területén, hanem egyszerre ismeri a zenét csináló test működését, és egy átfogó rendszerben, azt mondanám, hogy már-már spirituálisan fogja fel a zenélést és a zenetanulást. Sokan ismerik őt Magyarországon, de szerintem nem elegen! A vele készült, egészen mélyre ható beszélgetést több epizódban hallhatjátok majd a PerfActionist podcastban.
Véleményem szerint Orsi elképesztően művelt és nagyon erőteljes, átütő személyiség. Lehet, hogy lesznek meglepő, sokkoló vagy esetleg érthetetlennek tűnő gondolatai, de ez ne riasszon meg senkit sem! Orsival találkozni kell, hallgatni őt, beszélgetni vele, tanulni tőle! Bízom benne, hogy a vele készült interjú akár szemléletváltást is hozhat a zenéhez való viszonyulásotokban.
Dr. Szabó Orsolya zongoraművész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem és a Kodály Intézet oktatója. Orsi évtizedek óta külföldön tart mesterkurzusokat professzionális zenészek és zenésznövendékek számára. De zenén kívüli művészeti tevékenysége is igen jelentős. Négy verseskötete jelent meg, több kiállítása volt saját festményeiből, szobraiból és applikációiból. Illetve még jóval zongoraművészi karrierje előtt Orsi nyolcszor szerezte meg a magyar bajnoki címet művészi tornában, és ő képviselte Magyarországot a ritmikus sportgimnasztika első világversenyén.
Később, zongoraművészi és a művészi tornában szerzett tapasztalatait alkalmazva 1990-ben megalkotta a SZO-system: „A tested zene” névre keresztelt mozgásrendszert. Ez egy speciális test-centrikus, testtudat megközelítésű módszer, amelyben a zenészek a kottaképet a zenei mozgás szempontjából használják, és ennek segítségével képesek az elméleti és technikai tudásukat átültetni a gyakorlatba. »A tested zene« testtudatot tanít, megmutatja a zeneműveket játszók számára, hogy miként érdemes eszközként használni a testet, hogyan lehet úgy bánni a fizikummal, hogy a zenei kifejezés felszabadultan, valódi zenei játékként jelenjen meg a koncertteremben.
„A dolgokat távlatokból kell megnézni – egy zeneművet is!”
Orsi mindvégig hangsúlyozza, hogy a zene audiovizuális művészet, és ebben sokkal több tényező játszik kulcsfontosságú szerepet, mint gondolnánk. Orsi relatív mozgásrendszerében a zenészek mozgásrendszere azért relatív, mert állandóan változik – attól függően, ahogyan a zenész (a zenét tanuló diák is) saját magához viszonyul, milyen a viszonyulása a hangszeréhez és a zenéhez, aminek ő maga az eszköze, mivel a zenei előadó-művészetben mindig a zenemű és annak közvetítése áll a középpontban.
Ez pedig úgy kapcsolódik a tökéletességhez, hogy nem érdemes és nem is lehet mások játékát utánozni, de még azt sem, hogy egy az egyben megismételjünk egy jól sikerült játékunkat. Ez azért nem lehetséges, mert az újabb előadás idejére már nem teljesen ugyanazok a tapasztalataink az életről, ami pedig befolyásolja a testünket és a lelki világunkat is. Tehát értelemszerűen picit mások lettünk, mint a darab korábbi eljátszásakor voltunk. Ebből a gondolatból kiindulva pedig azt kell belátnunk, hogy nem kell a tökéleteset hajszolni, mert mindig más a tökéletes. Orsi ezt úgy összegezte, hogy
„folyamat van és kristályosodás”.
És hát itt jön a képbe az önelfogadás, az önszeretet, illetve hogy az emberi képességeinkbe vetett hitet nem kell kifacsarni azzal, hogy merev szabályokat követünk. Helyette használjuk inkább a képzelőerőnket – javasolja Orsi. A fantázia segítségével szerezzük meg a kellő szellemi és testi tartást, amely adja az erőt és a természetességet a jó zenéléshez. Orsi nem győzi hangoztatni a tanítványainak, hogy például nem tanulni kell vagy nem tudatosan kell zongorázni. Szerinte a zongorázás és minden zenei tevékenység játék, nem pedig mesterségbeli erőszakosság. És ez a játék erőszakosság vagy akaratosság esetében nagyon könnyen görccsé változik, mert azt az érzetet sugallja, hogy „ezt nekem meg kell csinálni!” vagy „ezt jól kell csinálni!” Az öntudat, az önismeret, a megfelelő test- és tudatállapot adja meg azt a belső nyugalmat, amivel úgy tudjuk kihozni a bensőnkben elképzelt hangot, ahogyan azt szeretnénk. Ezért is vallja „A tested zene” módszeréről, hogy egyben személyiségfejlesztés is.
Orsi tapasztalata, hogy „a dolgokat távlatokból kell megnézni. Csak emberként lehet gondolkozni, nem kisállatként, akit beidomítok. A mozdulatnak van egy belső szépsége – azt a vérkeringésembe át kell venni! Látni a perspektívát, és elkezdeni kezelni művészetként, azt ami. Így én is belülről magam leszek a művészet, és nem pedig kívülről beadagolok valami életidegent, hanem a saját légzésemmé, saját létezésemmé alakítom át azt!” Orsi problémásnak látja a testtudatot:
„Az a baj, hogy mi nem is ismerjük a testünk szabad testtudati reakcióját a zenei gondolkodásra. Ezért kell hangszer nélkül testgyakorlatokat végezni!”
Ennek célja, hogy a zenész megismerje, milyen képességei vannak, amelyet a zenecsinálásban emberi érzelmekkel kapcsol össze. Vagyis arról van szó, hogy a zenész miként tudja saját magát átalakítani azzá a zenévé, amit játszik. És ennek a testi mozgásban fizikális érzetei vannak: az izomzatban, az idegrendszerben! Ugyanis a hangszer önmagunk meghosszabbítása.
És ahogy mondja Orsi: „Ebben persze tudni kell, hogy ki vagyok én!” Illetve a zenének is van teste, és hogy a kottakép-analízis mennyire fontos! A zenész és a művészetét „csináló” ember a teljes zenei tudása/tapasztalatai révén ad jeleket a saját testének a kottakép alapján, és ez a tudás, ez a készség határozza meg, hogy gépies vagy kellően zenei, művészi lesz-e a megszólaltatás. Tehát a jó zenész belül mélyen érzi, hogy például egy-egy akkordnak milyen vonzatai vannak egymáshoz, de emellett hozzá tudja tenni a saját életértését, élettapasztalatát, és teljes mértékben, tudatosan tudja irányítani a testét, hogy maximális hatást érjen el, ami ebben az esetben a vágyott hangzás. Zenélés közben pedig fontos, hogy – mint egy sztereó fejhallgató – a zenész figyelje az elképzelt hangzást és azt, amit a hangszere a teste által kibocsát.
Bővebben a podcastban hallgathatjátok Orsit:
* A cikk eredeti változata a Perfactionist.org oldalon jelent meg.
