2022-ben indította drámaíróknak szóló mentorprogramját a Déryné Program Barangoló alprogramja. Az ösztöndíj nyerteseinek munkáját nyolc hónapon keresztül kísérte és segítette tanácsaival, kérdéseivel egy-egy mentor. A Drámaírói Műhely 2023-ban folytatódik, az idei felhívás apropóján az első év tapasztalatairól, valamint arról kérdeztük a három mentort, a Nemzeti Színház munkatársait: Kulcsár Editet, Kozma Andrást és Lukácsy Györgyöt, mit tanácsolnak az idei jelentkezőknek.
– Az első műhelymunka kapcsán mik voltak a tapasztalatok? Kik szeretnének drámaírókká válni? Milyen témák foglalkoztatják a szerzőket?
Lukácsy György: Meglepő volt, hogy ilyen sokan akarnak drámát írni Magyarországon – javarészt fiatalok. 49 pályázó jelentkezett 2022-ben, mi ebből a Déryné Program Szakmai Bizottságának javaslatai alapján 14 jelentkezőt hallgattunk meg, és az ő anyagukat tanulmányoztuk.
Kozma András: Emlékeim szerint, inkább a középkorú és a fiatal generáció jelentkezett, de volt egy aspiráns, aki az idősebb generációt képviselte. Érezhető, hogy van egy megnyilvánulási vágy, nagyon sokan próbálkoznak szövegírással, darabírással.
Én személy szerint nem éreztem, hogy formailag nagyon radikális, új dolgokat hoznának, viszont témában azért vannak körülhatárolható irányok. Az egyik például, ami végül nekem jutott, a vidéki magyar valóságnak egy kicsit groteszk, a realisztikus párbeszédeket látomásos helyzetekkel ötvöző társadalomábrázolása.
Kulcsár Edit: A korosztálynál azt tenném hozzá, hogy középiskolástól kezdve. Volt a pályázók között egy bátor ifjú középiskolás, aki egy nagyon komoly történelmi témát választott. A második legfiatalabb egy másodéves egyetemista, aki építésznek tanul, de íróként, költőként is megnyilvánul és egy abszurd dráma tervét nyújtotta be. Főleg húszas-harmincas korosztály jelentkezett. Érdekes, hogy voltak, akik más műfajban már alkottak vagy dramaturgok, akik most saját művel jelentkeznek. Nagyon sokan jöttek, akik a film világában, forgatókönyvíróként már tapasztalatokat szereztek és egyszerűen kíváncsiak voltak, hogy színházban hogyan lehet megvalósítani egy adott témát.
L.Gy.: A középiskolást, akit Edit említett, Alpár Nándornak hívják. Ő ugyan nem nyert, vagyis nem lett ösztöndíjas, de egyfajta tehetséggondozó programot elindítottunk számára.
– Milyen készültségi fokú műveket vártatok/vártok a jelentkezőktől? Csak szinopszisokat vagy akár már kész színdarabokat?
K. E.: Szinopszis és egy jelenet, ez szerepelt, ez szerepel a 2023-as hivatalos felhívásban is.
K. A.: Egy témaleírás, egy koncepció, ami nagyjából leírta, hogy milyen irányban, milyen stílusban képzeli el a cselekményt. A mentorálás folyamán az volt az alapvető feladat, hogy mi – nem ráerőltetve saját elképzeléseinket, de figyelemmel kísérve, konzultálva, esetleg inspirációt adva – tovább lendítsük a kiválasztott drámaírókat abban, hogy bejárjanak egy alkotói utat. Ilyenkor az én taktikám az volt, hogy megpróbáltam olyan kérdéseket föltenni, ami esetleg őt magát elkezdte izgatni.
A magam részéről nem is annyira a mentor szót használnám, hanem inkább a konzultáns, vagy konzulens kifejezést. Nagyon termékeny, jó beszélgetéseket folytattunk Fabacsovics Lilivel, akinek a konzulense voltam.
Ő a vidék és a főváros, az értelmiség és vidéki lakosság valamiféle sajátos szembenállását, mentalitásbeli és életviteli különbségét állította egy különös, groteszk helyzetbe, amit egy – a falu közösségétől rég elszakadt – fiatalember visszatérése vált ki.
Társadalmi és családi problémákat boncolgat egy lakodalmon keresztül. Több olyan dráma is van, ahol egy karneváli pillanatban derülnek ki az emberek, a közösség múltjából olyan titkok, történetek, amik valamiféle megtisztulás felé, reveláció felé viszik a történetet.
Nagyon érdekes figurákat talált ki, de ezek kezdetben inkább érzetek voltak, a beszélgetéseink során kezdtek kikristályosodni, letisztulni. Például megnéztük, hogy a dialógusok dinamikájával hogyan lehet egy-egy karaktert felerősíteni, vagy időnként épp egyfajta dramaturgiai ökonómiára bíztattam a szerzőt.
– Volt előzetes megállapodás önök között, hogy ki mit keresett, mi alapján választották ki a mentoráltat? Mi volt az, ami megfogta önöket éppen abban az illetőben?
K. A.: Előzetesen szerintem nem volt, hanem a benyújtott műveket megismerve alakult ki.
K. E.: Szerettünk volna, olyan mentoráltat és olyan ajánlatot kiválasztani, aminek esetleg jövője is lehet, azaz, ha elkészül, akkor színpadképes a mű.
A választás során három különféle típusú szöveg irányában indultunk el. Az én mentoráltam Solymos Tamás volt. Őt – és a munkáját – már ismertem. A Déryné Barangoló programjának keretében már előadták egy darabját. Én abban a produkcióban éppen mentor voltam, tehát olvasópróbától kezdve láttam, hogy működik a szöveg. Emellett ismertem más színpadra került darabjait is. Tudtam, hogy színpadképes drámát tud írni. Viszont amit itt beadott, az egy nagyon nehéz vállalkozás volt.
Ebben én kihívást láttam: hogy lehet ezt a témát úgy letisztítani, hogy valóban vonzó legyen, és színpadra is vigyék. Az első része az volt, hogy ő fogalmazza meg minél pontosabban, mi is a célja ezzel, mi a fontos számára. Hiába láttam én már az elején bizonyos hiányosságokat vagy irányokat, nem akartam az alkotói folyamatba mélyen belenyúlni, vagy megakadályozni, elbizonytalanítani. Inkább a bizonyosságot próbáltam kiásni belőle, hogy konkretizálja minél jobban azt a késztetést, amiért ő ezt a témát feldolgozza, ugyanis ő pszichológusként is dolgozik. Ezen a folyamaton nem nekem kellett átmennem, hanem a szerzőnek. Nekem türelmesnek kellett lennem és ahogy András mondja, próbáltam ihlető szövegeket, színházi előadásokat ajánlani neki.
Ennek a Páternoszter című darabnak a szerkezete egy pszichológiai munka folyamatát mutatja be. A főhőse egy olyan ember, akit éppen most ért baleset, egy szellem, aki a nemlétbe tart, miközben az utolsó pillanatban feldolgozza az életét. A munkafolyamat második felében voltak a konkrétabb dolgok, amikor már a részletekről, a szereplőkről, a nyelvi megfogalmazásokról volt szó.
Számomra nagyon különleges volt, hogy – szinte „melléktermékként” – a beszélgetéseink és az egyik színházi élmény hatására egyszerűen kicsusszant Tamás tollából egy másik mű is. Megírt egy monodrámát.
K. A.: Ami kapcsolódott egyébként ehhez, vagy teljesen új?
K. E.: Részben igen, részben nem. Azt mondta, hogy ez nagyon foglalkoztatja. Azt tanácsoltam, azonnal írja meg! Az a mű ebben a pillanatban színpadképes.
A Páternoszter esetén a végére is úgy érzem, hogy ezen még lehet dolgozni. Elmondtam neki, mikor ilyen befejezési kényszerben élt a határidő miatt, hogy ez a darab az övé. A határidőig kell lezárnia, de utána is dolgozhat rajta.
K. A.: A határidő érdekes kérdés egy művészeti alkotás esetében, aminek elsősorban az ihlet kell, hogy – mondjuk így – „megadja a határidejét”. Természetesen be kell tartani bizonyos formaságokat, de az együttgondolkodásunk során magunk is éreztük, hogy az ihletnek, az alkotásnak más a dinamikája. Van úgy, hogy beindul valami, hirtelen fölgyorsul, összesűrűsödnek a gondolatok, az érzetek, az alkotási folyamat. És vannak üresjáratok, amikor elakad a gondolkodás, és kellenek új inspirációk, vagy pont félre kell tenni. Ilyenkor leülepszenek, újra strukturálódnak az emberben fölgyülemlett élmények. Fabacsovics Lili gyakorló dramaturg, párhuzamosan más munkái is voltak. Érdekes volt, ahogy ezek is hatottak egymásra.
A darab címe …a mi utcánkban… Ez eleve sok asszociációt hoz elő. A lakodalmon elhangzó lakodalmi nótából egy idézet, de benne van az is, hogy jössz te még a mi utcánkba, egyfajta közösségi élmény. Ráadásul kisbetűvel és három pont előtte-mögötte – valami időből kiragadott dolog, mintha az elejét és a végét nem tudnánk.
Én sem állítanám azt, hogy a most elkészült színmű feltétlenül egy végleges forma. Színházi értelemben egy dráma szövege, szövete igazából akkor nyeri el a végső formáját, amikor egy rendező és a színészek elkezdenek dolgozni vele. Akkor derül ki sok minden, ami az íróasztalnál nem mindig érezhető vagy megragadható.
L. Gy.: Nálunk az inspiráló forrás az a határidő volt.
K. A.: Van ilyen is.
L. Gy.: Igen, onnantól kezdve, hogy Kis Domonkos Márk eldöntötte, hogy a Déryné Társulat színre viszi Jánosi Ferenc Szemet szemért című darabját, tudtuk, hogy az ihlet türelmetlenül kopogtat az ajtónkon. A döntés pillanatában emlékeim szerint három jelenet volt megírva, meg rengeteg gondolat és ötlet merült fel. Ez kockázatos dolog volt. Onnantól kezdve elég lázasan dolgoztunk. Áprilistól októberig körülbelül négyszer írta újra Feri a darabot. Volt 130 oldalas változata, a végeredmény 70 oldal körül van – csak az arányok miatt.
Volt egy olyan alkalmunk, amikor azt mondtam Ferinek, ez a „Kill your baby!” szakasz. Most jön az, amikor a szíve csücske jelenetektől meg kell szabadulnunk, és leszedni mindent, ami lóg, nem feszesen viszi előre a történetet. A szerzőtől ez óriási rugalmasságot követelt meg.
Nem egyszer éjszakába nyúlóan dolgoztunk egy konyhában. Feri, aki gyakorló színész, néha eljátszotta nekem, hogy egy-egy adott jelenetet hogyan képzel el. Kipróbáltuk, mennyire játszhatóak, átélhetőek a szituációk.
Onnantól, hogy kiderült, melyik társulat színészei fogják játszani a darabot, visszakerültünk a startvonalra. Meghatározó, hogy a színészek milyen tulajdonságokkal rendelkeznek, Feri törekedett minél inkább rájuk írni egy-egy szerepet.
A Déryné Társulat művelődési házakban, kis színházi termekben ad elő, Feri egy 3-4 helyszínes előadásban gondolkozott – így ebben is engednie kellett.
És akkor ott van a rendező, Kis Domonkos Márk. Feri gondolkodásmódja alapvetően realista. Én láttam Kis Domonkos Márknak Salgótarjánban a Káin és Ábel rendezését, ami minden volt, csak nem realista. Éreztem a feszültséget, hogy jön egy realista szöveg, és egy víziókkal dolgozó rendezői attitűd. Ezek hogy fognak találkozni? És találkoztak! Szerintem nagyon jót tett ez az ellentmondás a szövegnek is.
Feri bejött az első olvasópróbára, de utána már nem. Én viszont ott maradtam az elemzőpróbákon, sok próbán jelen voltam, időközben adódtak szövegigények. Még kellene egy monológ ide, pár mondat oda. Jánosi Feri képes volt megtenni azt, ami egy igazi szöveghez szükséges: egyszerre ragaszkodni és rugalmasan viszonyulni hozzá. Az eredmény: egy misztikus krimi ősbemutatója.
K. A.: Akkor tulajdonképpen dramaturgként működtél.
L. Gy.: Dramaturg voltam benne, igen. A szerzővel is beszéltem, próbáltam közelíteni egymáshoz a szándékokat, szenvedélyeket.
A színészek rugalmasságát is igényelte a munka, hiszen fiatal, első műves szerzőről van szó. Nem az a helyzet, mint amikor a rendező besétál egy Csehov-darabbal az első próbára és mindenki tudja, ezt most már komolyan kell venni. Itt el kell nyerni a szöveggel a színészek bizalmát, azt, hogy ők belehelyezkedjenek egy-egy szerepbe, hogy elfogadják, elhiggyék, hogy működni fog. Ez egy hosszú és embert próbáló folyamat volt. Izgalmas lett az eredmény.
Feri is ott volt a bemutatón, és nagyon rácsodálkozott a saját szövegére. Új réteg került rá a rendezői értelmezéssel és azzal, ahogyan mondatait, helyzetiet a színészek megelevenítik.
K. A.: Egészen különleges út, ahogy egy dráma szövege eljut a színpadig, ennek rengeteg formája lehet. Az egyik érzékeny pillanat, hogy a szerző el tudja-e engedni a saját szövegét, és hagyja-e, hogy másfajta megformálásban, megszólaltatásban, akár bizonyos dolgokról lemondva jelenjen meg a színpadon.
Van egy külön sorsa magának a drámaszövegnek, és a darabnak, mint előadásnak. Kíváncsian várom, hogy Fabacsovics Lili színművéből milyen előadás születhet, mert erről is beszéltünk. Sok lehetőséget hordoz magában, de ez onnantól kezdve válik valósággá, hogy valaki elkezd dolgozni rajta.
– Meddig tart a közös munka? Az előzetes megállapodás mire szólt?
K. E.: Nyolc hónap volt az ösztöndíj.
K. A.: Eközben kialakulhat egy olyan viszony a drámaíróval, hogy a későbbiekben is figyelemmel kísérjük a sorsát. Ez már nem tartozik – úgymond – a kötelezettséghez, inkább személyes kapcsolat, érdeklődés, hogy mi lesz az utóélete az adott műnek.
K. E.: Beszélgetünk arról, hogy melyik társulatnak ajánljuk, hol tudunk színpadra kerülni, kivel tudnánk elképzelni. Bevallom, én már ajánlottam is rendezőt, színészt.
– A sikeres első év után, a Drámaírói Műhely folytatódik, február 28-ig lehet beadni a jelentkezést rá. Mit tanácsolnának azoknak, akik jelentkeznek, vagy gondolkoznak rajta?
L. Gy.: Legyenek bátrak és nincsen vesztenivalójuk.
K. E.: Vágjanak bele!
K. A.: Azt tanácsolom, ne önmagában az ösztöndíj legyen a fő motiváció. A beadott szövegen általában érződik, ha igazi gondolat nélkül indul neki valaki, ez esetben viszont nincs sok értelme a saját – és esetleg mások – idejét vesztegetni.
Akkor érdemes nekivágni, ha van belső késztetés, egy olyan téma, gondolat feszíti őket belülről, amit mindenképp szeretnének megfogalmazni, amin keresztül szeretnének önmagukról, a világról beszélni. Ha éreznek magukban elég kitartást, rugalmasságot, tehetséget, akkor mindenképpen érdemes megpróbálni.
K. E.: Egyetértek.
L. Gy.: Én ezt sikertörténetnek élem meg, de akár egy bukáshoz, vagy egy kevésbé sikerült előadáshoz is mindent bele kell adni. Muszáj ennyire elkötelezettnek lenni a saját gondolatai iránt. Ezt nem lehet mellékesen csinálni, muszáj beleadni mindent, és bízni abban, hogy megértésre, tetszésre talál a nézőknél. A bátorság szerintem a legfontosabb. Bele kell vágni!
K. A.: Én annyit tennék hozzá, hogy tizennégyből végül is hárman kerültek be, de ez nem azt jelenti, hogy a többiek ne írhattak volna jó drámát, vagy ne képviseltek volna hasonló színvonalat, csak korlátozott volt a mentoráltak száma. Azokat, akik tavaly részt vettek és bekerültek a második fordulóba, én feltétlenül bátorítanám, hogy próbálkozzanak újra, mert komoly tehetséget és potenciált éreztem, éreztünk mindannyiunkban. Az, hogy elsőre nem kerültek be, nem azt jelenti, hogy nem érdemes ezzel foglalkozniuk.
