A Déryné Társulat majdnem pontosan száz évvel a premier után tűzte műsorra Szép Ernő Patika című művét. A februári bemutató kapcsán a darab aktualitásáról és saját szerepéről a patikussegéd Kálmánt alakító Pásztor Márkot kérdeztük.
– Mesélsz egy kicsit a darabról és a szerepedről?
– Szép Ernő színművében alapvetően a boldogságkeresés jelenik meg. Megérkezik Balogh Kálmán, az új patikussegéd, aki még soha életében nem volt boldog. Egy vidéki fiú, aki felment Budapestre, de ott sem találta meg, amit keresett, majd Pestről ismét vidékre kerül, nagy elvárásokkal, hogy ő majd az angyalokkal fog ott találkozni. Ehhez képest egész más, a valóság fogadja.
Nem találkozik nagy ideológiákkal. Nem az történik, amit ő előzetesen elképzelt. Annyira beleélte magát egy képzeletbeli életbe, egy idealizált társ képébe, hogy nem akart szembenézni azzal, hogy ezen kívül bármi más is létezhet, ami működőképes. A vidéki közegnek köszönhetően egy elég erőteljes jellemfejlődésen esik át. A ’rózsaszín köd’ – eloszlik a szeméről, és ráébred, hogy a valóságban az, ami boldoggá tehetné őt, ott van az orra előtt.
– Te honnan tudtad megközelíteni ezt a figurát? Hogy találtál utat hozzá?
– Nem volt nehéz megtalálni a kapcsolódási pontokat, mert nagyon egyetemes ez az egész problematikai mag, amit ki akarunk csíráztatni. Sok ember átment már hasonlókon, került már ilyen élethelyzetekbe, amikor annyira csak egy dologra fókuszálsz, hogy elhaladsz a többi mellett, és csak utólag veszed észre, hogy nem biztos, hogy a jó utat választottad. Bőven elég volt felidézni azokat a helyzeteket, amikor utólag csaptam a homlokomra, hogy hát azt nem úgy kellett volna.
Ez nem csak Kálmánra igaz, hanem a patikusnéra is, ezáltal párhuzam van a két szereplőben. Kálmán esetében az önbecsülésnek az elvesztése, valamint annak keresése miatt gondolja azt, hogy attól lesz boldog, ha például beleszeret egy világhírű operaénekesnő. Azért vágyakozna ennyire fölfelé, mert ahogy el is mondja, neki soha nem volt senkije, senki nem törődött vele. Azt gondolja, hogyha majd egy olyan valaki fogja őt szeretni, aki elérhetetlen, attól lesz ő maga is fontos.
Ellenpontként ott van a patikusné, akiben fel sem merül, hogy ő boldogtalan lenne. Igazából Kálmán világít rá, amikor megkérdezi tőle, hogy boldog-e. Az asszony beletörődött az életébe és egészen eddig nem is foglalkozott ezzel a kérdéssel. Hozzáteszem, utána sem feltétlenül, csak abban az egyetlen varázslatos, véletlen pillanatban, amikor ők összekerülnek a második felvonásban. Ekkor mind a kettőjükből előtör az őszinteség. A patikusné is egy magányos nő, aki többre vihette volna, mint amit kihozott az életéből. Egy pillanatra ez fölsejlik benne, aztán visszasüpped a korábbi állapotába. Ezzel szemben Kálmán tesz egy lépést a valóság felé.
– Színészként számodra mi volt a legizgalmasabb feladat a darabban?
– Kálmánnak, és a patikusnének a szembenállása, boldogtalanságuk okainak feltárása. Az a kihívás, hogy ezt, hogyan tudjuk formailag is megjeleníteni, a nézőhöz közel hozni. Kálmánnál maga a boldogságkeresés akadályozza őt, az, hogy elmegy a saját lehetőségei mellett, ahogy néha mi is, mert annyira a fejünkben élünk és át tudnak verni minket a gondolataink.
– Van-e esetleg olyan része az előadásnak, ami valamiért különösen közel áll a szívedhez, nagyon betalált?
– Van több, de nehéz kiragadni. Igazából az, amiről az egész második felvonás beszél. Amikor olyan időszakot él át valaki, hogy hiába van az embernek sok barátja, szerető családja, mégis egyedül érzi magát. Ahogy a darabban Kálmán a monológjában elmondja, hogy szerette volna kitárni a kezét a járdán, hogy „Gyertek, szeressetek! Hát én nem tehetek róla, hogy nem ismerek senkit, és nincs pénzem, de ne hagyjátok már, hogy így menjen tönkre az én ifjúságom!” Ezek a pillanatok megvoltak, és minél többet dolgoztam ezzel, annál inkább felerősödtek ezek az emlékek. Leginkább Székelyudvarhelyen éreztem így. Az nagyon új közeg volt, kimentem külföldre, egyedül, korombeliek sem nagyon voltak, csak a kollégák.
– Tehát számodra az is ismerős lehet, ahogy Kálmán keresi a helyét – legalábbis földrajzilag?
– Abszolút. A Déryné a harmadik társulatom az egyetem óta. Marosvásárhelyen végeztem, még két évet töltöttem Székelyudvarhelyen. Miután visszajöttem Magyarországra három évet voltam Veszprémben, és most a Dérynénél vagyok. Azt gondolom, hogy sikerült megtalálni magam itt a csapatban és ebben a színházi nyelvezetben.
– Ezeknél a váltásoknál mindig meg kell teremtened a saját otthonodat, meg kell keresni az új embereket, vagy a közösséghez kapcsolódást. Ez mind egy kicsit új kezdet, ahogy a darabban Kálmánnak is.
– Ez így van. Mind a két alkalommal úgy váltottam, hogy pont akkor kezdtem otthonosan érezni magam a városban és a társulatban, amikor már tényleg azt mondtam volna a kollégákra, hogy most már család, akkor el kellett köszönni, és jött a következő. De hála a Jóistennek, a Dérynénél nagyon befogadó közegben találtam magam az első pillanattól kezdve. Beugró próbákkal kezdtük, és mind szakmailag, mind emberileg nagyon támogató volt mindenki. Hálás vagyok én most ennek a helyzetnek, mert új, jó impulzusok érnek.
– Ezekből a saját tapasztalatokból mennyit tudtál beemelni ebbe a figurába, aki szintén új közegbe csöppen?
– Inkább a folytonos vágyakozás és elvágyódás volt az, ami nekem nagy kapaszkodó volt. Nyilván koromból fakadóan is, nagyon sokáig kergettem olyan álmokat, vágyakat, amik nem biztos, hogy olyanok, ahogy fiatalon az ember elképzeli magának. Aztán ezek szépen letisztultak bennem is.
