Rachmaninov 150. születésnapja alkalmából a Los Angeles-i Filharmonikusok Gustavo Dudamel vezényletével és a virtuóz Yuja Wang közreműködésével egy merész élő vállalkozásba kezdtek: egy ambiciózus programba, amely a teljes versenymű-ciklust és egy Paganini-témára írt rapszódiát tartalmaz. Belefüleltünk a Deutsche Grammophon kiadványába.
A gyűjteményben szereplő kompozíciók közül hármat Wang korábban már rögzített más művészekkel együttműködve, ami még izgalmasabbá teszi a felvételt, és egyben izgalmas összehasonlításokra is invitál. A technikai zsenialitás, amely Wang művészetének szinonimája, tökéletesen illeszkedik Rachmaninov kompozícióinak igényeihez, de az előadások lényege mégis az interpretációs finomság mélységében rejlik.
Az első zongoraverseny már az elején lenyűgöző, dübörgő nyitányával. Gyors fordulat következik, amikor a lendületes, pátoszos első téma megérkezik. Wang 2011-ben Claudio Abbadóval rögzítette a második concertót a DG számára, így kíváncsi voltam, hogy változott-e valami az eltelt több mint egy évtized alatt. Ennek az új első tételnek a tempója például a lassabb interpretációk között foglal helyet. Bár hiányzik a nagyobb áramlásérzet, Wang és Dudamel terjedelmes hangzással és tagadhatatlan jelenléttel kárpótol. A mozgékony ujjmunkát igénylő szakaszokban Wang nagyrészt mellőzi a pedált, és ez megteremti a tétel csúcspontja felé tartó áramlást.
Wang és Dudamel a harmadik versenyművet együtt rögzítette egy 2014-es élő előadáson a Simon Bolivar Szimfonikus Zenekarral. A nyitó unisono, a technikailag legkönnyebben játszható, zenei finomságot igényel, hogy egyszerűségét a rejtélyesség érzetével egyensúlyozza. Bár a 2014-es verziónak vannak problémái a hangzásbeli egyensúlyozással, jobban megragadja ezt a profilt.
Az Intermezzo Rachmaninov egyik legkiválóbb lassú szakasza, és ebben az esetben is harmonikus kölcsönhatás bontakozik ki: a zenekar és Wang dinamikus párbeszédet folytat, amely egyszerre expresszív és introspektív, és amelyet elsöprő, viharos és szenvedélyes pillanatok jellemeznek.
A Negyedik versenymű, bár ősbemutatóján rosszul fogadták, és később átdolgozták, olyan kalandos és kísérleti szellemet testesít meg, amely nem feltétlenül hallható a népszerűbb versenyművekben. Rachmaninov szándéka a zenei ötletek áramvonalasítása volt; valóban, az átmenetek hirtelenebbül egymás mellé helyezettnek hangzanak, de éppen ez az, ami mozgatja ezt a zakatoló energiát. Az előadók táplálják a várakozással teli pezsgést és fenntartják a ritmikai pattogást; Wang futamai könnyedek, de kellő dinamikával is rendelkeznek.
Nem ez lesz a legjobb felvett Rachmaninov-zongoraverseny-ciklus, sőt már magának Wangnak is volt jobban sikerült próbálkozása, mégis megéri a beruházást, egyrészt a kiváló hangminőség, másrészt Dudamel tempói, harmadrészt pedig az igényes és informatív kísérőfüzet miatt.
