A nemrégiben a Müpában koncertezett Chicagói Szimfonikus Zenekar vezetőjük, Riccardo Muti dirigálásával vette lemezre Bruckner 9. szimfóniáját, amely elsősorban – nem meglepő módon – az esztétikai élvezetre koncentrál és nem gyötör meg minket azzal, hogy új kihívás elé állítja intellektusunkat. A CSO lemezét vettük szemügyre.
Riccardo Muti ebben az előadásban a hangzás szépségét helyezi mindenek fölé, aminek következtében az ember sokkal jobban figyel a zenekari játékra, mint Bruckner zenéjére. Muti különös gondot fordít a fafúvósokra, sok olyan belső részletet felfedve, amelyet általában nem hallani, és Bruckner hatalmas szüneteinek is megadja a kellő teret, ami fokozza a drámai hatást.
Muti nagyon legato stílusa, lágy gesztusai és lekerekített befejezései azonban inkább egy olyan öregember meditációjává teszik a szimfóniát, aki inkább elfogadta a közelgő végét, semmint harcolna a halállal.
A Scherzo kellő energiával rendelkezik Muti jól megválasztott tempójában, de hiányzik belőle a vadság. Ebből következik, hogy Muti előadásának legmeghatóbb pillanata az Adagio coda szakaszában következik, amelyet igéző nyugalommal adnak elő a chicagóiak.
Összességében ez egy nagyon szépen előadott Bruckner Kilencedik, de ha valaki egy meggyőző és változatos interpretációra vágyik, akkor hallgassa meg Harnoncourt interpretációját a bécsiekkel!