Halmozottan hátrányos helyzetű vagyok: magyarként és belaruszként egyaránt kapok hideget-meleget: a gondolkodni mindmáig tudó emberek pontosan látják, hogy mindkét „kormányom” már megint a rossz, a gonosz, az aljas és – reméljük – vesztes oldalon áll.
Nincs igazuk, amikor engem (is) hibáztatnak, de … igazuk van. Láttam, hogy mi folyik és mi készül, agitáltam is ellene, de vajon mindent megtettem, amit meg tudtam volna tenni? Dehogy! Fontosabb volt a viszonylagos (fizikai és lelki) nyugalmam, a mindennapos dolgok/gondok és az, hogy ne kerüljek börtönbe.
Alherd Bacharevič belarusz író/költő/esszéista kb. egy éve él Juljával emigrációban. Az elcsalt 2020-as „elnökválasztás” utáni nagy minszki tüntetéseken a feleségével, Julia Cimafiejeva költő/műfordítóval együtt vett részt. Felkészülve arra, hogy rögtön be is vihetik őket egy-két hétre/hónapra, egy kisebb csomagot mindig magukkal hordtak.
Alherd 900 oldalas, „Európa kutyái” (igen, abban az értelemben, amit az olvasó is sejthet) regényéből színdarab is készült, amit Minszkben, illegalitásban már korábban bemutatott a „Belarusz szabad színház”, most Londonban vitte színre ugyanannak a társulatnak a nagyobbik, sok éve emigrációban élő fele.
(Ekkora könyvet csak megrendelésre tudok lefordítani, de ha valaki vállalja a kiadást, akkor szívesen.)
Egyelőre álljon itt a londoni előadás körülményei által inspirált, március 8-i írása.
Alherd Baharevics:
Kár, hogy nem én voltam az első a családunkban, aki kimondta. Julja volt az, egyik esti sétánk során, jóval a háború előtt, sőt még az első előjelei előtt. „A régi világ, amelyben éltünk, nem létezik többé” – mondta, és bennem hirtelen olyan világosan tudatosult ez, a kanti csillagos, de sötét ég alatt, hogy meg kellett állnom. Mélyet sóhajtottam, rágyújtottam, bólintottam – és így folytattam: „És új sincsen még. Itt vagyunk a régi és az új közötti űrben”.
Nincs már meg többé a régi világ. De új sincsen még. Akár el is felejthetjük mindnyájan, hogy hogyan éltünk korábban. Persze, nem felejtjük el. Emlékezetünk, melynek különféle textusok, képek, tapintott emlékek, testünk, becses apróságok, kedves és ismeretlen emberek hangja ad erőt, megőrzi a régi világot. Mint átélt dolgok gyűjteményét, úgy őrzi meg egy saját múzeumban.
De most élni kell megtanulnunk, figyelmen kívül hagyva, amit átéltünk és amit túléltünk. Azt már senki sem veszi számításba. Ami volt – elmúlt, ma már nem érdekel senkit. Nincs már rá semmi szükség, sem a túléléshez, sem az önmegvalósításhoz. A kérdés ez: hogyan tudsz megélni az új világban, honnan veszel erőt, mi lesz számodra az irányadó, és mibe fogsz kapaszkodni ebben az új Brave New Worldben.
Az öregeknek és a gyerekeknek a legkönnyebb. Azoknak az öregeknek és gyerekeknek, akiket nem semmisít meg a háború, a békés országok öregjeinek és gyerekeinek. Az új világ megbocsátja az időseknek, hogy nem tudják elfogadni az új szabályokat. Megengedi nekik, hogy a régi világból származó illúziókkal éljék le életüket. Az új világ esélyt ad a kicsiknek, hogy alkalmazkodjanak és hogy épségben maradjanak, csak a szüleik legyenek eszüknél. Menszkben az én szüleim nem hinném, hogy készek lennének az Új világban, annak törvényei szerint élni, ők ott vannak, abban a Régiben – az számukra a megálmodott kikötő.
A legnehezebb azoknak, akik koruknak és egészségi állapotuknak megfelelően még a társadalom legaktívabb részéhez tartoznak, azokhoz, akiknek fiatalsága már elmúlt, de az öregkoruk még odébb van. Ilyenkor már megtanultál túl- és megélni, megértetted a játékszabályokat, van bizonyos élettapasztalatod, ismered, milyen a veszélyérzet, sok ismerősöd van, barátok és ellenségek, miniördögök és -istenek… Már csaknem kigondoltad, hogy tudnál épségben maradni és nem eltűnni, szeretni és szeretettnek lenni, és hogyan jutni el szégyenérzet és csalódás nélkül a halálig (valójában mindenkit pontosan ez a három probléma foglalkoztat, bár kevesen ismerik be)… És akkor azt mondják neked, hogy ez mind csupa ostobaság. Hogy mindez a Régi világban volt érvényes. Az Újban minden lenullázódik. Az Új világban mindannyian gyerekek vagytok. Vagy túl öregek ahhoz, hogy benne éljetek.
Ha a legvégsőkig fogsz a Régi világba kapaszkodni, ha magadat és másokat arról fogsz győzködni, hogy továbbra is lehet ugyanúgy élni, mint azelőtt, hogy már nem kell soká várni, minden visszarendeződik – ez személyes katasztrófába fog torkollni. Ha értelmes ember vagy, hát saját emlékezetedben őrzöd meg a Régi világot. És szélesre tárod az orrlyukaid: megpróbálod kiszaglászni, mi kell tőled az Új világnak. Mit akar? Mit tudsz adni neki? Mit kell tenned, hogy ne vegye el mindenedet?
Ebben az Új világban nem is olyan fontos, hogy mi történt 2020-ban, 2014-ben, 1992-ben, 1975-ben, 1945-ben, 1939-ben, 1917-ben stb. Nem, az Új világ nem tagadja meg a történelmet. Csak a számlálást kezdi egyszerűen újra. És az új számlák alapján ítél.
Világjárvány. A Régi világ hitt az orvostudományban és általában – a tudományban, hitt a gazdaságtanban és a racionalitásban. Az egyenlőségben és a szabadságban. A demokráciában és a Netflixben. Megjött az Új világ és ezt mondta: másban van a hit. Abban fontos hinni, hogy mi ismét nem vagyunk mindenhatók. Ismét hinnünk kell a halál egyenlőségében. Istenben és a vírusban.
Háború. Az Új világban már nem enciklopédiai szócikk, nem valami távoli zaj és nem képek sorozata, ahogy az új európai társadalom szokta látni a háborút. Nem mozifilm és nem képregény. A háború itt van, hozzád közel álló emberek szenvednek és pusztulnak el miatta.
Oroszország. Az Új világban nem lel többé kifogásra a nagyszerű irodalmában és humanista kultúrájában. Tisztán Gonosszá válik. Korok küszöbén ő a Gonosz. És nem a könyvekről van itt szó, a könyvek megmaradnak. De nem is egyik vagy másik nyelvről, a nyelv nem gonosz. Arról van szó, hogy a könyvek többé nem képesek bármit is igazolni. A helyzet az, hogy a nyelv, bármelyik nyelv, mely szavakból áll össze, elpusztul a sok példányban reprodukált és abszolúte reális képek nyomására. Ezzel vége lesz a szent átverésnek, a legfinomabb hazugságnak, amit az ember valaha is kitalált.
Azért jártuk az élet útját, hogy terjesszük a szépet. Hogy Erószról és Thanatoszról beszéljünk. Hogy szavakat szőjünk, amelyek bántanak és segítenek elmenekülni oda, ahol a szabadság uralkodik.
Ehelyett plakátokat rajzolunk, publicisztikát írunk, zászlókat varrunk, információs háborúkban aratunk győzelmet, petíciókat írunk alá, odakiabáljuk a politikusoknak: „Térjetek észhez, emberek halnak meg miattatok!” Szégyenkezünk azért, hogy ilyen egyenes vonalúak vagyunk.
Ez az Új idő parancsa. Még csak most kezdődik. Ami most folyik – az Új időknek csupán az első lépései. Fejeken taposva halad és meglepetéssel néz körül: milyen könnyen lehet itt minden összezúzni…
Aki úgy tesz, mintha nem történt volna semmi – idióta. Vagy gonosz. Vagy egyáltalán nem a legokosabb gazdákat szolgálja ki. Csaknem mindegy, hisz mindenki megfizet – a gazdák is.
Az Új Idő máris pánikot kelt.
Senki sem tudja, hogy kell az Új világban élni. Semelyik szinten és senki. De miért beszélek én folyton az alkotó emberekről, az okosakról, azokról, akik a szabadság pártján állnak…
Útlevél alapú diszkrimináció? Tessék parancsolni. Az Új világ számára indifferens az útlevél, a nemzetiség, a nyelv, a név.
Észtország leállította a belarusz és az orosz állampolgárok számára az elektronikus illetőségi okmányok kiállítását és bejelentette, hogy a korábban kiadott lakhatási engedélyeket is lehet, hogy érvénytelenítik. Dögöljetek meg a börtönben, ha hazátok – börtön. Háború és diktatúra elől menekültök? Ez a ti bajotok. Belaruszok vagytok? Annál rosszabb – nektek. Az Új világ cinikus, igen, de az újnak mindig igaza van. A cseh miniszter nem lát különbséget sem a Belarusz Köztársaság és Oroszország között, de a belaruszok és Lukasenka között sem. Lengyelországban felhívások terjednek mindenfelé: bojkottáljuk a belaruszok tulajdonában lévő üzleteket! A Nyugat, amelyet meglepett saját határozott fellépése, mindannyiunkról azt hirdeti, hogy gyanús alakok vagyunk. Micsoda előrelépés 2020-hoz képest, amikor mi, ott Belaruszban, az ő segítségükért apelláltunk.
„Mit morog maga ott? Belaruszban vannak az idős szülei és nincs miből megélniük? – kérdi az Új világ. – Nyugodtan dögöljenek csak meg. A segítség összes lehetséges csatornáját el fogják előlük zárni. Felelni fognak maguk mielőttünk Lukasenka miatt. És a szüleik is. Minek szavaztak rá és minek dolgoztak a javára. Maguk mind gazemberek. Macron már megmondta, hogy maguk cinikusak.
„Nem rólunk mondta…”
„Dehogynem! Maguk ott mind egyformák, még a szemük is cirill betűket tükröz.”
„De hát én…”
„Pofa be – mondja az Új világ. – Én, én, mindig csak én. Nagy senki vagy te, az. Vagy semmi. Senkit sem érdekel, hogy mit gondol egy háborús bűnös. Eredj, olvasd csak azt a te Puskinodat!”
„De hát én nem…”
„Maguk mindannyian Puskint olvassák, oroszul beszélnek és belarusz útlevél van a zsebükben a helyi rendőrparancsnok aláírásával ellátva. Minden mást majd a hágai bíróság előtt elmondhatsz, te gazember.”
Rengeteget tudnék panaszkodni erre az Új világra. Ahogy te magad is. Csodálkozhatok is, meg tiltakozhatok is. Panaszkodhatok a bürokráciára, mégpedig saját tapasztalataim alapján. Akár most is gratulálhatnék az Európától immár független Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyságának kétségtelen sikeréhez: diplomatáinak hála határozott módon meggátolták egy tőrőlmetszett putyinistának, a Kreml fattyújának, Alherd Baharevicsnek a londoni kiruccanását. És egyúttal a tősgyökeres moszkvai Julja Cimafejeváét. Mindketten az „Európa kutyái” című színdarab előadására akartak bejutni. A Belarusz Köztársaság állampolgárait megillető kék útlevelük van, aminek alapján, az új szabályok értelmében, tulajdonosa nem másod-, vagy harmadrendű polgárnak számít, mint korábban, hanem simán terroristának.
Ironizálhatnék még sokáig, de nem teszem. Nem az Egyesült Királyság tehet róla. Ilyen az Új világ, ahol senkinek nincsenek privilégiumai, sem életrajza. Csupa régi legenda. Bár a mai időkben ez tényleg valami privilégium: eljutni az embernek saját regényéből írt színdarab előadására. Vagy például – elmenekülni a letartóztatásod elől, kimenteni a családodat, elkerülni egy bűnös háborúban való részvételt. Az Új világban mindenki egyenlő – főként ott, ahol még a Régi világ az uralkodó.
De már az is az utolsó napjait éli. Nem tudom, hogy kell az Új világban élni. És úgy látom, hogy ezt egyelőre senki sem tudja. De már benne élünk, a nappalra éjszaka következik, tavasz jön a tél után, minden úgy megy, mint korábban. Ismét érzünk fájdalmat és sértődést, gyűlöletet és szeretetet. És ha bombák hullanak egy városra, akkor emberek halnak meg. Ha pedig egy békés országban valaki megvágja az ujját, akkor ott vér folyik. És az idő, az is folyik tovább.
Köszönjük ezt a régi szép életről szóló emlékeztetőt Neked, te csodás Új világ.
