Ha már a FreeAllWords citálásában szünetet rendeltem el, maradjunk még egy kicsit Nyakljajeunál. Mégiscsak ő a kedvenc íróm és legjobb belarusz barátom, pedig nem is matematikus. Több mint egy éve nem találkoztunk személyesen, a múlt héten megírtam, hogy miért.
Alábbi írását muszáj sürgősen publikálnom, mert nem kevés olyan dolog van benne, ami elévül, megromlik – ez a folyamat már meg is kezdődött, sőt magasabb sebességfokozatra is kapcsolt.
Uladzimir Nyakljajeu: Rettenetes a rettegésbe vetett remény
Megünnepeltük a Krisztus születése utáni 2017. esztendő beköszöntét, meg a „régi Újévet” is. Időben és térben új helyet foglalunk el. Merrefelé mozdultunk ki? Balra, jobbra, fel vagy lefelé? Kör, esetleg egy spirális mentén? Nem tudjuk.
Visszatekintve a múltba és előre nézve a jövőbe, van, aki ezt mondja: „Szörnyűség ez a Trump”. Más azért retteg, hogy Putyin, megint más a Brexit miatt, hogy széthullik Európa, vannak olyanok is, akik szerint „a migráció miatt minden össze fog keveredni és eltűnnek a civilizációk között a határok…”
Az a tény, hogy Jézus születését és az Újévet kétszer is megünnepeltük, ki korábban, ki későbben, a saját magunk által meghúzott mindenféle határvonalak feltételes mivoltát jelzi. Az ember felfogni sem képes, hogy micsoda is az a tér, ami nem kezdődik sehol és nem ér véget sehol, de azt sem, hogy micsoda az az idő.
Mert ez olyan, mint az Isten.
Az ember házakban, városokban, országokban él, napokban, hetekben, években létezik – olyan térben és olyan időben, amit saját maga hozott létre, gondolt ki, ami beleilleszthető a Descartes-féle koordináta-rendszerbe.
Ebben a rendszerben a világ diszkrét. Darabokra, szakaszokra van osztva. Ki kell törnünk a diszkrét (szakaszolt) időből és darabokra osztott térből, amelyekben az emberiség egész eddigi története folyt le. Be kell lépnünk az egységes világba, amilyen valójában a világ. Az új ideák, humanitárius előretörések ott vannak.
Lényegileg az élet határtalan koordináták között folyik. Ezek a jó és a rossz, a szeretet és a gyűlölet koordinátái…
A békéé és a háborúé.
Ha a megszokott koordinátáink közül a függőlegest a békéének képzeljük, a vízszintest pedig a háborúénak, vajon hol vagyunk mi ma ebben a legegyszerűbb koordinátarendszerben? Ott egyensúlyozunk az átlón, egyre magasabbra kapaszkodva rajta. Nem kell ahhoz prófétának lenni, hogy előre lássuk: valahol, valamikor, elvétve az egyensúlyt, le fogunk zuhanni. Mint holmi légtornászok, akik ráadásul zsonglőrködnek is a ferde trapézon – szereik ehhez, légyenek bár kicsik, de atombombák.
A modern technológiák hihetetlen perspektívákat nyitnak. A nemrég bemutatott, másodpercenként 93 kvadrillió műveletet végző kínai szuperszámítógép – ez már majdnem olyasmi, mint a kozmosz végtelensége. Elképzelhetetlen.
De ez a „lét technikai oldala”. A humanitárius dolgokban egyelőre nincs semmilyen high-tech. Az ideákat, amikkel operálunk, még jóval a technológiai forradalom előtt dolgozták ki. Devalválódnak, profanálódnak. Pontosan az új ideák és a csúcstechnológiák humanitárius téren tapasztalható hiánya vezetett oda, hogy Oroszország, miután elszöszmötölt egy kicsit a Szovjetunió felbomlása után előállt, számára teljességgel idegen helyzetben, visszatért a totalitarizmushoz, hozzájárulva ezzel a belarusz rezsim már egészen patriarkális „stabilitásához” is.
Az emberiség legújabb kori története műszaki és humanitárius összetevői között az olló egyre inkább szétnyílik. Mi lehet ennek az eredménye? Az olló élei maximálisan eltávolodnak egymástól… majd egy pillanat alatt összezárulnak, levágva a fejét azoknak, akik a valószerűtlent megvalósították. Nem tudom, igazságos-e, de nem csak az övékét…
Velünk együtt egyre magasabb szintre jutnak el a tömegpusztítás technológiái, amelyek az egyensúlyt fenntartják. Pontosan ezekben a bizalom, abban, hogy immár sehol és senki nem menekülhet, hogy aki elsőnek kezdi, a többiekkel együtt pusztul el maga is.
Csak a rettegésben van reményünk. Ez az, ami valóban szörnyű, nem pedig Putyin, Trump vagy a Brexit… Az emberiség oly módon fejlődött a rendelkezésére álló térben és időben, hogy a félelmen kívül semmi másra nem tudja a jövőre vonatkozó reményeit építeni. Hacsak az Istenre nem, akiben eleste után feltámad.
Talán…
Ez a realitás. Ez ugyan a bolondok házának a realitása, de az.
Mi a teendő? Senki sem tudja? Nincsenek orvosok?
Dehogynem, mindenki tudja, nem csak a dalai láma, aki szerint az emberek arra születnek, hogy szeressék, a tárgyak pedig arra, hogy használják őket. Mindenki a kultúráról értekezik, arról, hogy vissza kell térni a szellemi értékekhez. De nem tér vissza senki, senki sem fektet annyi eszközt a fejlett humanitárius technológiákba, mint a műszaki technológiákba. Miért?
Mert ez nem atom-, nem lézer- és nem rezonancia-fegyver. Mert nem a kultúra az, ami félelmet kelt. Mert nem a kultúra lesz az, ami megnyeri a harmadik világháborút, amelyről azt állítják, hogy már folyik, és amelynek apokaliptikus, nukleáris végjátékát már majdnem mindenki ELKERÜLHETETLENNEK látja, úgy nyugaton, mint keleten.
Ezt az ELKERÜLHETETLENSÉGET még matematikai módszerekkel ki is számították! Arról nem is beszélve, hogy ha ma egy politikus nem festi meg a világvége, az apokalipszis képét, amitől meg készül menteni a világot, akkor már nem is igazán számít politikusnak.
És mindennek egyetlen célja van: egyre mélyebbre és mélyebbre ásni az embereket, mint holmi vakondokat, a félelembe. Átláthatatlan sötétjébe, amit az elkerülhetetlenség kísértete jár be.
Pedig valójában ez a sok szörnyűség, ijesztgetés – beleértve a matematikai számításokat is – csupa badarság! Csakis az elkerülhetetlen, ami kívül esik az emberi akaraton. Ami pedig akaratától függ, az korrigálható. Csak utat kell adni az akaratnak.
A rettegésbe vetett hitet kell felcserélni a bátorságba vetett reményre. Abba a bátorságba, hogy emberek leszünk, még akkor is, mikor úgy tűnik, hogy embernek lenni lehetetlen.
