Kilenc hónapja kezdtem ezt a sorozatot Kacjarina Andrejeva (Bahvalava) börtönversével. A FreeAllWords sorozatot 5-8 darabosra harangoztam be itt, ez a mai blogbejegyzés a tizenhetedik azok közül, amelyek a projektbe készült fordításokon alapulnak. És megint Kácja Andrejeva egy börtönverse áll a középpontban. Vele kezdtünk és vele zárunk (legalábbis egyelőre). Nem egyedül találtam így ki: a szervezők által fordításra nekem átadott anyagok első és utolsó csomagjában is kaptam egy-egy Andrejeva verset…
A jogvédő szervezetek jelenleg több mint másfél ezer politikai foglyot tartanak nyilván, akik a belarusz büntetésvégrehajtás különböző intézményeiben töltik szabadságvesztésüket vagy -korlátozásukat. Számuk állandóan változik: leginkább növekszik, de persze vannak olyanok is, akik szabadulnak – legalább egy időre.
Becslések szerint valójában ötezer fölött jár a számuk, de nem kevesen vannak, akik nem felelnek meg a jogvédők rendkívül szigorú követelményrendszerének, még többen pedig azok, akik saját maguk vagy szabadlábon lévő családtagjaik kérik, hogy NE tekintsék „hivatalosan” politikai foglyoknak őket. Attól félnek tudniillik, hogy ha mégis, akkor annál embertelenebb lesz az amúgy is kegyetlen bánásmód velük, amíg büntetésüket töltik és/vagy ha már letöltötték…
Mérgezett az anyatejed, amit ittam,
Földet ettem hozzá, benne hamvakkal,
Megköszöntem, s bár igen messze voltam –
Visszajöttem, számolva a kockázatokkal.
Kék villogós kocsit félve, s ajtón a kopogást,
Éjféli vendégeket, sok papírt a mappákban.
Puha lépéseket – vadállat lopakodása,
Vele a sötétség is betör a szobába.
A sötétben pedig szúrós csillagok, öten egy
Sorban, csúszkálnak, csúsznak, mély hóban pörögnek.
Nem lehet megállítnod, sem átölelned
Őket, de jobb is ez így, hogy nem lehet.
Talán az is jobb így, hogy bejártam
Már rabosításom minden helyét s napját.
Jó, hogy rövid volt, míg bevilágítottam
Zöld szem-csillogással fekete éjszakád.
És most drágám, elválnunk már muszáj.
Porfelhő maradjon örökre mögöttem!
Az utam nem feléd visz, hanem tőled immár,
Amíg élek, s van szabad tér előttem.
Kácja azt a versét, amelyik magyarul tavaly októberben jelent meg, belaruszul írta, a fentit pedig oroszul. Az ilyen fajta kétnyelvűség eléggé elterjedt a belarusz irodalomban. Hogy mást ne mondjak, a nemzetközileg leginkább elismert belarusz klasszikus Vaszil Bikau (1924-2003), aki magyarul főleg oroszosan, Bikov néven jelent meg, néhány művét eredetileg oroszul írta, de a nagyobb részüket belaruszul. Ráadásul nem kevés írását saját maga fordította le ebbe vagy abba az irányban.
A Nobel-díjas Szvjatlana Alekszijevics abszolút tudatosan ír – annak ellenére, hogy ő maga bevalottan és elismerten belarusz – oroszul. Saját maga magyarázta el nem kevésszer, hogy neki oroszul KELL írnia, mert témája a homo sovieticus, ezért fontos, hogy mindenki, aki ebbe a kategóriába tartozik, el tudja olvasni a könyveit.
A belarusz nyelven író mai belarusz alkotókat nem igazán kell ebből a szempontból magyarázni. Azt viszont el kell elmondani, hogy Belaruszban már nincs több belarusz nyelven publikáló kiadó. Csaknem az összes magánkiadót bezáratta a hatalom (nem ritkán a tulajdonost is), mára egyetlenegy maradt, amelyiken egyelőre nem találtak fogást, de ami késik, nem múlik.
Az állami kiadóknak szépen elmagyarázták, hogy csak orosz nyelven érdemes kinyomtatni bármit is, hiszen oroszul mindenki ért, belaruszul pedig csak egy (elhanyagolandó!) kisebbség. Ennek ellenére egy-egy kiadó, értetlenséget színlelve, vakmerően megjelentet egyet s mást az „államalkotó nemzet nyelvén”, de ez sem tarthat már sokáig. (Azért itt meg kell jegyezni, hogy az „ellenség” Alekszijevics könyveit oroszul sem adják ki hazájában.)
Szerencsére az emigráns könyves szakmában (is) működő vállalkozók egy része a befogadó országban tudja folytatni tevékenységét, de a belarusz szerzők helyzete egyáltalán nem irigylésre méltó. Nyugati nyelven – ha lefordítja valaki a műveiket – könnyebb publikálni, mint eredetiben.
A kétnyelvűek közül az egyik legszínesebb egyéniség talán Viktar Marcinovics (1977). Amikor még csak tervezgettem ezt a blogot – ennek maholnap két éve, mert akkor szóltak rám, hogy még magyarul se politizáljak már annyit Belaruszról –, mintegy 130 nevet vettem fel a tartalomjegyzék-tervezetembe, Marcinovics köztük volt. Kilenc regényéről tudok, de nem vagyok biztos abban, hogy sorra fog kerülni a blogban – ennek csak egyik oka, hogy sejtelmem sincs, mikor jön el egy olyan világ, amelyben képes leszek viszonylag nyugodt körülmények között abszolút békés (tehát nem kötelező) témákra koncentrálni. A másik az, hogy Viktar néhány éve eltűnt a látóteremből, utolsó hírem róla egy kb. hároméves publicisztika, amit – ha jól emlékszem – Svájcban írt, és amit sajnos nem mentettem el a gépemen, bármennyire is tetszett… Azelőtt találkoztunk ugyan egy párszor személyesen, de nem tartunk semmiféle kapcsolatot.
Nos, megkérdeztem tőle egyszer, hogy ha már több regényt is írt belaruszul, akkor miért írja egyes könyveit oroszul és fordíttatja le Vital Rizskou (1986) népszerű költővel belaruszra. Válasza egy konkrét regényére vonatkozott, a Boldogság tava címűre, de arra azt mondta Viktar, hogy úgy érezte nem elég gazdag a belarusz szókincse ehhez a regényhez.
Azt hiszem, korántsem ő az egyetlen, aki ilyen megfontolásból marad az orosz nyelv mellett, csak talán mások nem vallják ezt ilyen nyíltan be (vagy nem az én jelenlétemben). Sztrocaunál már elmondtam, hogy nem látok semmi kivetnivalót abban, ha egy valódi belarusz szerző orosz nyelven ír – az is lehetséges, hogy egyszerűen így jönnek a gondolatai.
Jómagam inkább kényszerítem magamat, ha itt írok bármit is, hogy azt belaruszul tegyem – ebben persze benne van, hogy muszáj továbbra is tanulnom a nyelvet, meg gyakorolnom is, erre pedig vajmi kevés módom nyílik. Nemrég összefutottam az utcán az egyik itteni költővel, örömmel üdvözöltük egymást. Kedves ismerősöm az első pár mondat után gyanakodva körülnézett – és áttért a belaruszról az oroszra. Hát igen, kétszer is ült a rendőrségi fogdában egy, illetve két hetet, pontosan a nyílt színen történt nyelvhasználat apropóján.
