A FreeAllWords-ből beimportált blogbejegyzés-sorozatom Kacjarina Andrejevával kezdődött és ért véget. Versfordításait készítettem el a projekt megrendelésére: ez volt közülük az első, ez pedig az utolsó . Az elsőben már megemlítettem, hogy Kácja nagyapja, Szjarhej Vahanau (1941) szintén neves újságíró. Övé most a szó. Interjúja hosszú, ezért két részben közlöm, íme a második.
– Hírneves írónk, Andrej Fedarenka (1964) „A határ” című regényében azt írta, aggasztja, hogy nem látja, ki követné őt, hogy az írók közül csak kevesek járják a belarusz utat. Önt is nyomasztja ez? Látja-e irodalmi értelemben vett örököseit? Vagy mégiscsak be kell ismerni, hogy a Jakub Kolasz (1882-1956) által megénekelt „ezüstcsengettyűs patak” feltarthatatlanul kiszárad?
– Andrej Fedarenka nekem nagyon szimpatikus, kedvelem a munkásságát, olvastam “Identitás nélkül” című könyvét, “A határt” és legutóbbi regényét, a „Forgatókönyvírót”. De a kérdését nehéz lenne megválaszolnom, mert különböző körülmények hatására többé nem veszek részt az úgynevezett irodalmi folyamatokban, nem követem ezeket olyan figyelemmel, mint korábban. Ennek ellenére hiszem, hogy a belarusz „ezüstcsengettyűs patak” nem kiszárad, hanem más mederben folyik – külföldre és külföldön. Azok, akiket örökösöknek lehet tekinteni, ott táboroztak le. A belarusz utat járják? Szerintem igen. Lehet persze, hogy nem egészen ugyanazt, amelyet még a klasszikusaink tapostak ki. Többek között emigráns státuszuk és a világnézetükben ennek megfelelően végbement változások miatt. Kevesek? A dolgok nem az örökösök számától függenek, annál inkább az irodalmi súlyuktól.
Mindazonáltal a probléma, úgy tűnik, általánosságban véve egészen másban rejlik. Előre is elnézést kérek, hogy hosszú lesz a válaszom. Annak idején, amikor elgondolkodtam Valjancin Tarasz (1930-2009) műveiről és sorsáról, ezt írtam:
„Nem egymás mellett, hanem együtt szakították ki magukat a sztálinizmus karmai közül, ébresztették, teremtették újjá, töltötték meg hazai, belarusz lélekkel/lélegzettel a humanizmus fogalmát – Alesz Adamoviccsel (1927-1994, az egyik legnagyobb belarusz író, kritikus és demokratikus aktivista), Mikalaj Krukouszkivel (1923-2013, filozófus, kulturológus), Navum Kiszlikkel (1925-1998, író, műfordító)), Aleh Szurszkivel (1928-2012, képzőművész, kritikus és művészettörténész), Barisz Zaborauval (1935-2021, festőművész), Mihasz Sztralcouval (1937-1987, az egyik legnagyobb költő, műfordító, irodalomtörténész)… Márpedig a humanizmus eszméje a háborúk és forradalmak ontotta vérből és mocsokból, a totalitarizmus bűnös megjelenési formáival szembeni ellenállásból nőtt a XX. század alapeszméjévé. Nem a tehetségek mértéke itt a lényeg, nem az aktorok között lévő korkülönbség vagy élettapasztalatuk, alkotói tevékenységük közötti különbség.
A helyzet az, hogy a Hosszú út hazafelé (a magyar nyelvű kiadványokban sajnos oroszosan: Bikov néven szereplő Vaszilj Bikau (1924-2003) 2002-ben megjelent emlékiratainak címe) megtétele közben, az Idők égető kérdéseire való válaszok keresésének kínzó folyamata által egybetrombitált alkotók Generációvá alakulnak…
Rengeteg ma a tehetséges, magasan képzett, szuperintelligens belarusz alkotó értelmiségi: irodalmárok, filozófusok, politológusok…
De nem képeznek Generációt. Különböző érdeklődési körű társaságok vannak.
Elgondolkodtam: vajon Bikau, Adamovics, Kiszlik miért fogadták be baráti körükbe a náluk jóval fiatalabb Taraszt? Csupán azért, mert partizán-érmet kapott? Bizonyára az érdemérem miatt is, azért is, hogy gyermekkorát alaposan megégette a háború. De nem hinném, hogy kizárólag ezért.
A tehetsége miatt? Persze, a tehetségéért is.
De nem csak.
Megérezték, hogy olyan alkotó ő, aki nem félkész anyagból él, aki nem fog leállni a pihenő lehetőségének tudatában, még ha rá is szolgált, aki az irodalom ügyét elsősorban erkölcsi kérdésnek tekinti. És ebben az értelemben, mondhatni, a Kor Golgotájára cipeli keresztjét.
A Keresztet, amely nemzedékeket köt össze.
Mára a Golgotára vezető keserves út helyett az olimpiai babérok felé vezetőt keresik mohón, kereszt helyett karóval a kézben.
Rendkívül furcsa és szörnyű jelenség ütötte fel a fejét az öt év alatt, amióta Tarasz elment: a szovjet múlt szívébe belevert karó nem szabadított meg ennek a múltnak az örökségétől, hanem a deklarált elvárásokkal szemben éppen hogy az ismétlődéssel fenyegető állapotba hajszolt. Talán még annál is rosszabba…”
(„A kereszt nyomában”, 2014.)
– Mit érez mostanában, ha bemegy egy könyvesboltba?
– Őszintén szólva, már nem járok könyvesboltokba, rossz a szemem, és a rendkívül kicsiny betűméretek miatt papíralapú könyveket már alig olvasok. Az E-könyvekben szintén csalódtam, mert hiába a betűméret-szabályzás lehetősége, ha elvész, ami a legfontosabb – az irodalmi mű levegője, íze.
– Igaz-e, hogy minden író zseni kell, hogy legyen, és minden mű – jelentős esemény? Vagy pedig a legkülönbözőbb művekre van szükségünk, amelyeknek egy részéből lesz majd az a táptalaj, amelyen megterem és kivirágzik az új zseniális mű?
– Nem nagyon tudok elképzelni egy írót, aki új művével arra készül, hogy azt majd táptalajjá dolgozzák fel. De olyat se könnyű, akinek legfőbb gondja az lenne, hogy bejusson a zsenik táborába. Bár ilyenekből van elegendő. Azonban ahhoz, hogy egy mű megjelenése eseményszámba menjen, nem mindig elég az irodalmi értéke és a társadalmi jelentősége. Ilyenkor láthatunk az irodalmi tevékenységtől meglehetősen idegen erőfeszítéseket. Érthető, ha egy irodalmár kénytelen reklámozni a saját könyvét, hogy a kiadásába befektetett pénzének legalább egy részét visszaszerezze. Az viszont nagy kár, ha a megjelenés esemény-mivolta az ilyen vagy olyan név körül csapott hírveréstől függ, illetve attól, hogy tartozik-e a szerző egyik vagy másik irodalmi csoportosuláshoz.
– Érdekes egy helyzetben vagyunk. Valakinek úgy tűnhet, hogy irodalmunkban mindössze egy-két szerző maradt. Minden lehetséges média összes figyelme őrájuk irányul, minden létező helyen, fórumon csak az ő könyveik, az ő szövegeik szerepelnek. Ön hogy látja ezt?
– Erre a kérdésre részben már válaszoltam. Mindazonáltal a jelenség ellentmondásos. Egyrészt persze az igazi irodalom szempontjából a tömegkultúra léte ellenjavallt, hiszen rombolja az olvasók ízlését, másrészt viszont megteremti azt a talajt, amelyről az előző kérdésben már történt említés. Semmi borzasztót nem látok abban, ha az irodalom égboltján csak néhány csillag fénylik. Amennyiben ezek valódi csillagok, nem pedig valaki által odaaggatott gázlámpák.
– Mi mindenen megy át egy ember, ha hosszú az élete… Nemrég hallottam két idős néni beszélgetését. Teljesen komolyan mondta az egyik, hogy hallotta a tévében: azért halad ilyen gyorsan az idő, mert a Föld gyorsabban kezdett forogni. Akkor hát az életről kérdezném: mikor volt ön igazán boldog, a legboldogabb?
– Gyerekkoromban a Naracs tónál. Saját magam számára is váratlan volt, ahogy csaknem 70 évre rá kibuggyant belőlem – ebből lett „A naracsi füzet”. Pontosan a boldogságnak abból az érzéséből fakadt. Tessék, ezt írtam az életről, „Álmomban”:
A mi egész életünk – lassú halál.
Már nem olyan vagyok, mint ami voltam…
A Gyerekkor elúszik az égnek alján
Közben az Ifjúság jön szembe lassan.
Az ifjúság után megjön a Felnőttkor
Teljesületlen vágyak sírásója.
Utána a megfontolt Öregkoré a sor –
Elhalasztott dolgaid ő felgyorsítja.
Hát ezért nem félek én a haláltól,
Életemben már hányszor meghaltam.
Örömben, bajban, avagy bánatban
A nemlétbe annyiszor távoztam
Gondolatot, ügyet, álmot temetve.
Igen nyugtalan vagyok ma, miért?
Mert tegnap láttam a Naracst, nem messze.
Sőt úsztam benne. Reggelig.
Álmomban…
– Vannak a felnőtteknek dédelgetett álmaik? Ön mit szeretne a leginkább, hogy ott legyen mellette holnap, amikor felébred?
– Nem mit, hanem kit – hogy Kácja, az unokám legyen ott.
(A szövegben szereplő belarusz hírességekről zárójelben megadott ismertető adatok a fordító megjegyzései.)
(Via bellit.info)
