2001. és 2008. között egy kecskeméti vállalkozás képviseletében – elsősorban tolmács és szakfordító minőségemben – intenzív együttműködést közvetítettem egy minszki és egy kijevi cég illetve a magyar holding között. Magyar megbízóm, a kecskeméti cégcsoport társtulajdonosa regénybe illő figura volt, de történetét én biztos, hogy nem fogom megírni: nem vagyok regényíró és a témáim is egészen mások.
Az ő halálával (2008. novemberében) megszakadt a cégekkel és az üzletággal a kapcsolatom. Azonban a belarusz és az ukrán vállalkozásokkal nem, pontosabban az ott dolgozó remek emberekkel… Elsősorban a minszkiekkel, hiszen számomra ők a belföldiek, ráadásul a kijevi cég vezetője is meghalt néhány éve – nem annyira, mint a volt magyar partnere, de szintén túl fiatalon.
De hát nem is az elhunytak a hősei mai írásomnak, hanem két élő kedves ismerősöm. Egyikük a fent említett, 1992-ben alapított minszki cég társtulajdonos-igazgatója, Ivan Sumszkij (1964). Méghozzá nem is műszaki értelmiségi, feltalálói, tudós fizikusi és vegyészi, vagy kiváló szervezői, hanem üzletemberi minőségében, pontosabban annak egy fontos részében – mint mecénás. És mint jó barátom.
Vele, mondhatni, folyamatos a kapcsolatunk, még akkor is, ha előfordul akár egy-két év is, hogy személyesen nem találkozunk, csak telefonon beszélünk egy párszor. Időnként akár az említett két cég műszaki és IT fejlesztéseiről: nyolc év alatt beletanultam sok-sok dolgukba, köztük a két posztszovjet cég közös munkáiba is. Ez a tudásom csak az utóbbi években kezdett elavulni – én öregszem és felejtek, ők pedig haladnak szépen előre, amivel én már nem tartok lépést.
Ebben az országban, ahol élek, egy magánvállalkozás két esetben tud jelentős forgalom mellett hosszú ideig jövedelmezően fennmaradni: a) ha megfelelően be van csatornázva a hatalomhoz (ami természetesen jövedelemcsökkentő hatású, de ha jól csinálja: jut is, marad is), vagy b) ha elég ügyes ahhoz, hogy gyakorlatilag észrevétlen tudjon maradni. Ehhez pedig az (is) kell, hogy ne közhasználati cikkekkel foglalkozzon és hogy azokat is inkább exportálja, ne pedig a hazai piacra szállítsa. Tudniillik cégek einstandolásának vagy sok esetben likvidálásának előkészítésében tipikusan sok állami szerv vesz részt – tűzoltók, APEH, KÖJÁL (nekem ezek a régimódi nevek jobban tetszenek, ezért maradtak meg az emlékezetemben).
A vám azonban ezzel nem, vagy csak elenyésző mértékben foglalkozik. A jelenség egyik oka az, hogy Belarusz gazdasága nagyon zárt, a volt szovjetköztársaságok egynéhányán kívül más államokkal minimális a külkereskedelmi forgalma. Az export-import volumen túlnyomó része persze az Orosz Föderációval folytatott kereskedelem, márpedig velük vámunió van, a vámhatóság rálát ugyan erre a forgalomra is, de nem nagyon figyel oda, hiszen bevétele nem származik belőle.
Az a) verzióra nem kevés példát tudnék mondani, de nem érdemes. A b) változatot is tudnám illusztrálni, de nem tehetem, mert ez az információ nagyon is bizalmas.
Ivan cége nem mindennapi módon ötvözi ezt a két létfenntartási módot. Gyártmányait, szoftvereit másfélszáz országban vásárolják. Magánember nem tudna mit kezdeni velük, legfontosabb vevői a határőrségek, vámhatóságok, rendőrség és nyomozati szervek… Konkurense a világpiacon csak egy pár van, a belarusz (és az orosz) szerveknek természetesen ő A beszállítója. . . hát így.
Épp ideje már egy kis kitérőt tennem és legalább ennyit szánnom a belarusz gazdasági életnek is. Még akkor is, ha a fenti vargabetű nem vág a blogom profiljába.
Szóval ez itt kérem, a reklám helye. dr. Ivan Sumszkij a minszki Regula Ltd. vezérigazgatója, Magyarországon a kecskeméti-budapesti Ramsys Zrt. (néhai dr. Tóth Attila cége) a partnere, rajtuk keresztül szállít hazánkba okmány- ill. gépjárműeredetiség-vizsgáló készülékeket a hozzájuk tartozó szoftverekkel.
Az sem titok, hogy Ivan e jövedelmező tevékenység pénzügyi eredményéből rendszeresen támogatja a legkülönbözőbb művészeti ágakat művelő belarusz alkotókat. Az általa szponzorált koncertekre (főleg jazz) nem szoktam eljutni: én inkább a komolyzenét kedvelem, meg hát Minszk ide 340 km. De ismerem és szeretem azoknak a zenészeknek jó részét, akiket támogat a cége. Szoktam kapni a könyvekből és lemezekből, amelyek az ő finanszírozásában jelennek meg. És persze mindig különleges és mindig belarusz nyelvű naptáraiból…
Nálam „szakmai ártalom”, hogy gyakorlatilag mindennek hasznát veszem, amit így kapok tőle. Nem csak a látókörömet szélesíti, de több olyan ajándékot is kaptam tőle, ami közvetve vagy akár közvetlenül bekerült pl. az Ў-blogba írt bejegyzéseimbe.
***
Néhány hónapja jókora, súlyos csomagot hozott nekem a postás. Benne egy csomó könyv, zenei CD, pendrive. Ma ebből csak azzal foglalkozom, amit a Regula szponzorált tavaly egy másik kedves, szintén Ivan nevű ismerősöm, Ivan Kircsuk (1958) kiadványaiból. Vele a személyes ismeretségem 2017-től datálódik, amikor Bresztben az itteni belaruszok számára alapított belarusz nyelvtanfolyam szervezésében vendégszerepelt, a tanfolyam nevében pedig én voltam a ’fogadóbizottság’ fele. (Persze én érdekesebb ’belarusz’ lehetek, mint egy igazi, de ebben, hogy pont én fogadtam, baj is volt elég: azokban az időkben valóban én voltam az egyik legaktívabb és belaruszul az átlagnál jóval könnyedebben társalgó ’diák’ a tanfolyamon. Azóta a helyzet sokat változott: a társadalmi folyamatok felgyorsulásával sok fiatal egész jól megtanulta az anyanyelvét, én pedig, mivel kiestem a gyakorlatból, csak felejtettem…)
Ivan Kircsuk rengetegféle sípon, furulyán, népi pengető-, ütő-, húros és más hangszeren játszó zenész, zeneszerző, folklorista, író, festő, egyetemi oktató. Rendkívül különleges, mondhatni hiperaktív figura, hihetetlen, hogy hány helyen és alkalommal lép fel és propagálja a belarusz népzenét és népszokásokat. A belarusz népi kultúra rendkívül gazdag, változatos – én nem tudom megítélni, hogy miért alakult így, de élvezem ezt a fantasztikus környezetet, elsősorban Ivannak köszönhetően. Még személyes ismerőseim között sem ő az egyetlen, aki ezt a kultúrát népszerűsíti, de a többiek, csaknem mind, sajnos az utóbbi időkben kiszorultak az országhatáron kívülre. Félreértés ne essék: remek dolog, hogy külföldön is – főleg persze ott, ahol jelentős a belarusz diaszpóra: Litvánia, Lengyelország, Németország, USA, Kanada stb. – vannak autentikus és/vagy átdolgozott népzenei koncertek, népművészeti bemutatók, készülnek felvételek. De sokunk véleménye szerint alapjában véve Kircsuknak köszönhető, hogy ez a kincsestár nem pusztult el maradéktalanul.
Koncertjein és lemezein központi helyet foglalnak el azok az egyházi jellegű és köznapi, pogány dalok (cantata profana!), amelyek elsősorban a karácsonyi és a húsvéti idők szokásaihoz tartoztak. A betlehemezés bábjáték-kultúrájának (belaruszul batlejka – Betlehem nevéből) a kilencvenes években kezdődött újjáélesztése is többek között az ő nevéhez fűződik.
Nálam (pl. a kocsiban) leggyakrabban a ’varazsbit’ című lemeze szól, a szó feltűnően hasonlít a magyar varázslatra, bár én inkább mirákulumnak fordítom. Betlehemes, valamint úgynevezett ’valacsobni’ énekek, játékok vannak ezeken – ez utóbbi szó a bolyongani, csavarogni igéből származik és a húsvéti idők népszokásait jelöli.
Erről az emberről, művészetéről nem olvasni kell, hanem nézni és főleg hallgatni. Az egyik legjobb, gazdagon – videókkal és képekkel – illusztrált, az interneten megtalálható anyag egy hét évvel ezelőtti koncertjéről készült riport. Innen a kedvencem Anyuka altatódala:
Ez pedig egy a 400 (!) általa gyűjtött lakodalmas énekből.
