Múltkori bejegyzésem nem is az enyém volt, hanem legjobb belarusz barátom, a 78. születésnapját ma ünneplő (július 11-én kezdem összeállítani ezt a bejegyzést) Uladzimir Nyakljajeu remekbe szabott, metaforákra épülő, de a valóságtól nem túlságosan elrugaszkodott novellája, A dongó és a vándor.
A novellából is kiolvasható, hogy Vaszil Bikauval nem volt mindig felhőtlen a kapcsolatuk, de annál, amiről az olvasó itt szerzett tudomást, sokkal több szálból állt. Például mindketten voltak annak idején a belarusz PEN elnökei, közöttük pedig talán a világ egyik legklasszabb műfordítója, Ljavon Barscseuszki töltötte be ezt a posztot.
Muszáj megemlítenem őt, mert kedves ismerősöm, de főleg azért, mert nem hiszem, hogy még sok olyan kollégát hordott hátán e Föld, aki több mint 30 forrásnyelvből dolgozott vagy dolgozik (!). Talán egyszer arra is jut módom, hogy róla írjak itt. Fiatal még (66), Isten éltesse őt is sokáig!
Nyakljajeu első emigrációja Varsóban kezdődött ’99-ben, majd Finnországban folytatódott – ugyanazt a lakást (alkotóhelyet) biztosították számára a finnek, ahol Vaszil Bikau lakott, amíg át nem költözött Németországba. Bikau később Havel meghívására Prágába települt, ott műtötték meg, haza, Minszkbe pedig már meghalni jött.
Mint a „vándor” történetéből tudjuk, Nyakljajeu addigra már szintén hazatalált. Most harmadik emigrációjának keserű kenyerét fogyasztja, amíg Krakkóban volt, sikerült meglátogatnom, amióta Wroclawban [Boroszló] van, csak online találkozgatunk: én nem tudom elhagyni Belaruszt, őt pedig sokadszor csuknák le, ha haza „merészelne” jönni… Nagyon szeretem az alábbi kis történetét (a Gondolatjelek című gyűjteményből, a Kandúr a zsákban kötetben szintén megtalálható):
„Ideiglenes otthonomban, ahol Helsinkiben élek, lóg a falon egy kép, amelyik nem az enyém. 1999 végén, Helsinkiből való elutazásakor hagyta ott Vaszil Bikau Európa és Belarusz térképeivel, fölöttük zászlókkal és a történelmi belorusz címerrel együtt. A festmény egy téli fát ábrázol, vagy inkább egy behavazott bokrot, rajta pirókok ülnek. Az ágakon úgy szóródtak szét ezek a kis madarak, hogy nem lehet őket megszámolni. Számolom – tizenhét, számolom még egyszer – tizenhat, harmadszor megint tizenhét. Egyik alkalommal, mikor telefonbeszélgetés közben a festményt nézegettem, megkérdeztem Bikaut, hogy észrevette-e ezt a csodát, azt mondta, látta – és hogy nincs ebben semmi csodálatos: egyszerűen az egyik madárka hol elrepül, hol pedig visszaszáll.”
Nyakljajeu barátai közül Szjarhej Vahanau az, aki miatt megint billentyűzetet ragadtam, őt már jól ismeri az Ў-blog olvasója: egy nagyobb interjúját két részletben hoztam le az év elején (első rész és második rész). De már jóval korábban is megjelent itt, mint a Szabadságot minden szónak projekt egyik főhősének, a mindmáig börtönben ülő Kacjarina Andrejevának (ld. itt és itt) a nagyapja.
Februárban már jeleztem, hogy ébredőfélben van az említett FreeAllWords projekt, pár hete jelentkezett is nálam a projekt egyik vezetője, na kinek a verseivel?! Nem én választottam, hanem a projekt menedzserei… Vahanaut! Lásd alább.
AZ ÚJSÁGÍRÓNŐ
(K. A. *)
Egész éjszaka a rendőrőrsön fogták.
Kávét, édességet tettek elé:
„Tessék, egyen-igyon, magáé ez a tál!
Első osztály, nem a börtön ez még…
Az éhségsztrájkja is – mecsoda butaság!
Magának nem kell kalória tán?!
Egyen néhány bonbont, igazi finomság…
Nem éhes? Vegyen csak erőt magán!”
Tényleg enni kéne már. Az éhségtől
Mindent színes ködben lát csupán.
Arra gondol, mennyire dühíti őt
Ez a gondoskodó kapitány!
Ott áll már készen az egész tévéstáb,
Csillog vele szemben a kamera…
„Na, kóstold meg, egyél! – tíz ember bámul rád.
Edd már meg! Gyorsabban jutsz majd haza…
Ezt a riportműsort minek elrontanod?
Itt a köztévé minden kelléke.
Ne mindig csak a rohamrendőri gumibot,
És az erőszak lemezét ismételd”
Egész éjjel a rendőrségen fogták.
Jó anyagot reméltek felvenni.
Azt azonban, hogy mi az első osztály,
Sosem fogják tudni megérteni.
* Kácja Andrejeva (Bahvalava) – ellenzéki újságíró, a költő unokája
***
CÉLLÖVÖLDÉBEN
Aláírták a taktikai atomfegyverek
Belaruszba történő telepítésére
vonatkozó szerződést…
Napi hír.
Egyenes adásban megy a háború.
Füst, szag nélkül. Vér, fájdalom nélkül…
Mint céllövöldében az a sok bábu –
Megint ez lett a sorsunk végül.
Itt minden olyan, mintha igaz lenne.
Csak mi nem félünk semennyire már.
A drót megmondja, ki és merre menjen.
A drót, amely minket ráncigál.
***
A FÉNY ÉS AZ ÁRNYÉK
Este, éjszaka vagy ha a pirkadattal
Vészjóslón csúszik be az ablakon a nappal,
Gyújts gyertyát – a nem múló Emlékezet jelét.
Minél több a Fény, annál rövidebb az árnyék.
***
Egyszer, hogyha ne adj’ Isten, híre kel,
Hogy bizonyára elpusztul az ország,
Hiába esküszik, ne higgyétek el,
Mert a gyilkos mondja: ez öngyilkosság.
p.s.: Ötödiknek, a végére maradt közös barátunk, pedig pontosan ő az, aki Nyakljajeu mellett a legnagyobb hatást gyakorolta műfordítói karrieremre. (Meg persze Pataki Jutka, az Ab Ovo kiadó vezetője)!
Nyakljajeu feleségére, Volhára (Olga belaruszul) pontosan ő vigyáz, amikor Uladzimir Prakopavics börtönben van. 2010. december 19-én, még az urnák lezárása előtt, Nyakljajeut, az aznap volt „elnökválasztás” legveszélyesebb elnökjelöltjét „ismeretlenek” félholtra verték, még az éjjel a mentőkórház intenzív osztályáról pedig a KGB, kitépve az infúziós és egyéb csöveket, átlopta a saját börtönébe. Úgy emlékszem, hat napig Volha sem tudta, életben van-e egyáltalán, és ha igen, hol.
Jazep volt az, akit megkértem akkor, segítsen valamilyen szöveget találnom, aminek a lefordításával legalább valamennyire ismertté tehetném ezt az embert Magyarországon. (Akkor még nem tudtam, hogy ő ismeri, pláne, hogy Nyakljajeunak ilyen közeli barátja.)
Ez a novella volt A dongó és a vándor, amit e bejegyzés legelején említettem és a múltkor ebben a blogban megjelentettem. Életem első műfordítása. Mivel Belaruszban élek, féltem persze az első publikációjakor. Ezért a fordításomat akkor még Körner Gábor jegyezte. Köszönettel tartozom ezért neki.
