A környezetemben nagyon sokan beszélnek franciául, csak én nem. Megtanulni ezt a nyelvet számomra olyan álom, mint mondjuk zongorázni tudni. E ponton – mondhatnánk – bezárul a kör, írjak hát a francia Szomorú vasárnapokról.
Három korszak, három igazán franciás feldolgozás.
Akár találkozhatott volna Seress Rezsővel Marie-Louise Damien, aki Damia művésznéven lépkedett a nagy sanzonénekesek előtt vagy után a 20-as, 30-as évek párizsi mulatóinak pódiumán. Felvétele bizonyíthatja, hogy a Szomorú vasárnap már a dal megszületése után nemzetközi sikert ért el: kicsivel az eredeti debütje után születhetett a következő változat:
A felvétel hallgatása során tökéletesen beazonosítható az a korstílus, amelyet a sanzonok sanzasszonya, Edith Piaf is képviselt.
A francia nyelv szexi. Ez bizonyított tény. Franciául hallgatni a Szomorú vasárnapot igazán bizsergető tud lenni. Főleg, ha olyasvalaki búgja bele a fejhallgatódba, aki a legendás Je t’aime… moi non plus férfihangja is volt. Igen, Jane Birkin oldaláról Serge Gainsburg is elbúgja a dalt. Hallgassuk csak:
Serge-ünk nem volt rest, ha az önsors per egészségrombolásról volt szó: nagyjából nem találni a neten olyan fotót, ahol ne cigarettázna, illuminálna, erotizálna, monoklizna vagy lenne nem-megbotránkoztató. Előadása pazarul passzol tehát abba a Szomorú vasárnap-képbe, amelyet sokan belevudúztak a dalba.
Claire Diterzi Sombre Dimanche-je álljon itt harmadikként sorba, amellyel az előzőekhez képest egy újfajta megközelítést kapunk a Seress-dalhoz. A legújabbhullámos francia nem fél használni hangjának rezdüléseit, egészen új helyeken helyezni helyre hangsúlyokat, bevonni műfaji sokszínűséget a sorsául jutott három és háromnegyed percébe. Teszi mindezt úgy, hogy igazán hű marad a történelmi francia sanzon előadói stílusokhoz.
Amennyiben becsülettel meghallgattad fenti három dalt (több, mint tíz percedbe telt), akkor elkezdhetünk disputálni:
