Klee óvodájába járt gyermekrajzok, színes papírkivágásokból a világmindenség a vizuális nyitány. Füst száll fel: ősködből kiválik a Nap és a Hold. Lenge leplekben aláereszkedik a Tündér (Havas Gertrúd). Hatalmasnak tetsző, meztelen emberi kezek vezénylik a sötét háttér előtt a teremtést.
Szamárhátíves ablakkeretben megjelenik a királykisasszony (Szakály Márta). Várakozik. Kézitükörben csodálja szépségét. Több kilométeres szőke hajár keféli. Vállig érő virágok között sétál. Viharmadárként föltűnik A tündér; a virágszálak hajladoznak a feltámadt erős szélben. Vállára vetett batyujával jön a világvándora királyfi (B. Kiss István). Nem ismeri fel a hiú királykisasszony a vándorlóban a királyfit, ha az elrejti koronáját. Érdektelenül elfordul udvarlásától.
A királyfi megküzd az elemekkel. Kiállja a próbákat fölébe tornyosuló erdő fáival, vizekkel, a természet ellenségesen viselkedő erőivel.
Fatuskóból királyfit eszkábál össze. Az ormótlan bábut virágkoronával fején állítja a királykisasszony ablaka alá. A fából faragott királyfi tetszésre talál.
Tagadhatatlan: a királykisasszonynak igaza van. A szakrálisan merev királyfival szemben a kapubálvány álkirályfi vonzóbb, vadabb, szenvedélyesebb. Jóllehet, a bábszínházi figurák líraiak tudnak lenni, de erotikusak nem:
a királykisasszony és a fából faragott fickó tánca mégis brutálisan erotikus.
Gazdagabb érzelmi töltésű. Valósággal azt a mellékképzetet kelti, mint amikor a mozidarabok obligát szőke ártatlanságát magával ragadja az őserőt megtestesítő King Kong. Felsőbb hatalmaknak kell közbelépniök, hogy a királyfi egy apajogú társadalom valamennyi fenséges attribútumával ékesen magához csábítsa hűtlen szerelmesét. A királykisasszonynak meg kell küzdenie a természet elébe tornyosuló erejével. Le kell tennie koronáját. Alázatos szolgálóként járulnia a megsértett királyfi elé. A finálé kivérzetten rezignált. A királyi pár a szín közepén szembefordul a nézőtérrel. Úgy állnak a színpadi világ középpontjában, akár Vera Muhina páros szobra, a sarló-kalapácsot felmutató patétikus bronz-duettje. Befordulnak a szín mélyébe, és egymást támogatón átölelve tartanak a sötét jövő felé. (Molnár Gál Péter: Bábszínháztörténet)
A balettműfaj magába sűrítette a zene erőteljes kinetikus energiáját és mozgáskarakterekban való gazdagságát; a színpadi jelleg eseményszerűséggel, képi színességgel szolgált, a folklorisztikus hátterű meseszerű történet tárt kaput nyitott a zene érzelmi-jelképes ábrázoló ereje előtt. Mindehhez képest csak külsőséges kapcsolatot jelentett a bábszínház és az opera-balett ezen újfajta társulásában, hogy a kiválasztott mű főszereplője az eredeti műalkotásban is bábfigura.
Az első telitalálat az új színpadi műfajban – vagy inkább művészeti ágban – A fából faragott királyfi bábszínpadi adaptálása volt. Itt derült ki, hogy a kis színpad kis figuráinak meseszerű lehetőségei mellett eltörpül egy akár zseniális balett-koreográfus remeklése is. A természet ébredésének és elszenderülésének a végtelen öröklétbe vetített képe vagy a rodini kezek hullámtánca, amely a panteista zenét álmodja látvánnyá, olyan költészet, amelyet a zene nélküli bábszínpad nem ismert, nem ismerhetett.
Amit az operaszínpad hús-vér szereplői alig-alig tudnak megsejtetni, a bábok, az apró, mozgékony, táncoló díszletek és a reálist, irreálist egymásba mosó váltások, színpadritmusok valósággal monumentálisra nagyítják:
megéreztetik az erdőtánc élet-halál szimbolikáját, Bartók zenéjének szinte wagneresen romantikus félelmeit, hallucinációit. Megértetik a groteszk fabáb mélyebb értelmét, az eszmékkel bíró emberiség életét fenyegető démoni erőket. (Kroó György: A látvánnyá varázsolt zene)
Bartók Béla: A fából faragott királyfi
Balázs Béla szövegét átdolgozta: Szilágyi Dezső
Tervező: Bródy Vera
Rendező: Szőnyi Kató
Szereplők: B. Kiss István (A királyfi), Szakály Márta (A királykisasszony), Havas Gertrud (A tündér), Elekes Pál, Gyurkó Henrik, Háray Ferenc, Óhidy Lehel, Urbán Gyula
Bemutató: 1965. április 3.
